[2016. július]
Egy szép napon majd mindent elmondok, mindazt, amit soha nem mondhatok el, elmesélem majd a rejtett történetet, azt, amelyik a minket elvalasztó tér repedéseiben születik, azt, amelyik ahogy megszületik, el is kárhozik, azt, amelyik láthatatlanul létezik, amelyik virtuális, amelyik ott marad, miután mi elmentünk, befészkeli magát a nyomainkba, a csend felfüggesztett szavaiba, a parkett nyikorgásába, az ablakra tapadó tekintetbe, egy, a bonyodalom peremén virágzó történetet, amely mindig óvatos, nehogy, csak ott ne, csak azt ne, semmi szín alatt ne.
Én pedig azt mondanám erre, hogy ne fáraszd magad. Hogy megérné, de ne fáraszd magad. Felejtsd el, úgyse jönnék el, várhatsz, én várok, én tudom, te is tudod, nem jönne el.
Nos, eljött a nagy nap. Félsz, mi? Ma van a nagy nap. Ma, amikor felkelt, az ég szürke volt, fájdalmasan banális. Amikor kinyitotta szemeit, felfedezte, hogy ott ébred, ahol elaludt. Az volt az érzése, hogy alig aludt egypár percet, félórát talán, de nem volt fáradt.
A reggeli. Nem vagyok éhes; soha nem vagyok éhes reggel, de mindig az van a fejemben, hogy jó volna reggelizni, élni a lehetőséggel, eljátszani vele mindenféle irányba, főtt tojás sajttal, vajas kenyérrel, sonkával, vajas kenyér lekvárral, paprikás rántotta kiflivel vagy gyümölcsös müzli, bio-, tehén- vagy szójatej, tejeskávé vagy kakaóskávé, vagy, vagy, addig, amíg kimeríteném e virtualitás potenciálját, és teltnek érezném magam az ebédig.
Ebédre viszont már csak kell enni valamit, mese nincs, zöldséget és gyümölcsöt, legalább felét annak a mennyiségnek, amit a szakértők szükségesnek vélnek egy egészséges eletmód fenntartásához, igen, jó, hogyha az ember figyel a szakértőkre, és követi a szakértőket. Ebédre tehát eszem, jól bezabálok, mint egy disznó, ismét teltnek érzem magam, tetőtől talpig, a legkisebb lábujjkámig, fehérjék, vitaminok, cukrok keringenek a véremben, és megrezzentik a lelkem falait, hogy felszabadítsák a lappangó erőket.
Ma délben úgy belakott, mint egy disznó. Egész nap otthon ült, nem ment ki a házból. Nahát, még egy ilyet, hát már hogyne mentem volna ki, vendéglőben laktam jól, nem is otthon, nem egészen egy vendeglőben, de én így nevezem, jobban hangzik; valójában egy ócska gyorskajálda, nem is lehet leülni, egy hotdog 5 ron, és még fánkot is lehet kapni. Két hotdogot és három csokis pánkót ettem. Miközben ettem, magamat bámultam a tükörben. Öregnek láttam magam, mintha az idő megnyújtotta volna az arcomat, mind a két irányba, le is és fel is. Le, az még érthető, de fel? Mégis mi húzta volna az arcomat felfelé? Csak nem egy időnap előtti feltámadás? Biztos vagy benne, hogy fel? Úgy nézett ki, mintha felfelé, mert a szemöldökeim enyhén felfelé íveltek, mint egy meglepettségre utaló kifejezés közben. Ez az, az idő súlyának a tudata által felfelé nyújtott arc. Ha megtudnánk mérni a ráncok mélységét, kiszámítani az átlagot, és elosztani az eddig leélt évekkel, megkapnánk az idő súlyát grammban. Egyesek képesek erre. Ma délben, pontosabban három óra körül kiment a konyhába, elővett egy paszulykonzervet, megbontotta, és megette úgy hidegen. Evés közben az ablaknál ült, és a tehenet nézte, amint cigizik a teraszon. Mindig kettőt szív el, egyiket a másik után, sietség nélkül, azzal a gyorsasággal, amellyel egy jól berögződött szokást ízlelünk, amolyan fél-tudatos állapotban. Miután megette a konzervet, kávét kavart, és ő is ragyújtott. Sokáig néztem magam a tükörben, fél hotdognyi ideig, csak egy fél, mert amikor a nyelvem megérezte, hogy elfogyott a ketchup, fel kellett álljak, hogy még tegyek magamnak.
Amikor visszaültem, már nem mertem magamra nézni. Elegem volt a szemöldökömből, a szemeimből, az orromból, az ajkaimból, a hajamból, a füleimből, a vállaimból, könyökeimből, a tüdőmből, a májamból és a szívemből. És főleg a meglepettségből és a halálból. A szívem amúgy kitűnően működik, hiba nincs. Meg vagyok elégedve. A tüdővel van a baj. Ott él a másik, a tüdőmben. És akárhányszor levegőt vesz, érzi a jelenlétét. Persze, ez nem azt jelenti, hogy csak rá gondol, tulajdonképpen soha nem gondol rá, mindig a másik gondol őrá. Neki nincs szüksége rá gondolni, mert mindig vele van. Soha nem gondolok rád, mert mindig velem vagy.
A másik sokkal materialistább. Nyersanyagként értékesíti. A másik nem a tehén a teraszról, de akár ő is lehetne. Nem ismerem. Egyszer azt mondta, hogy majd eljön, vagyis nem mondta ki, de én éreztem, hogy megtörténhetett volna, hogy csengethetett volna, talán, hogy bocsánatot kérjen, eljöhetett volna, de én nem vártam. Ma az a nap van, amikor, miután elszívja a cigit, felnéz az égre, és megállapítja, hogy fájdalmasan banális. A faszba, elfogyott a cigim, gondoltam, amikor kiléptem a vendéglőből. A könyvtárba akartam menni, de így akkor irányt kellett változtatnom. Még mindig hűtik a reaktorokat, s közben eldöntötték, hogy megtámadják Kadhafit, ez így mind oké. Millióegy dolgot eldöntenek egy nap, egy nap bármelyik pillanatában. Na, de Japán jó messze van, Líbia is máskülönben. Ma, amiután elszívta a cigit, lefeküdt a kanapéra, robbant el a feje. Megpróbált aludni, de hiába. Legutóbb, amikor a híreket nézte, azt mondták, hogy Japánban a helyzet változatlan. Voltak áldozatok, és még lesznek. Azóta mintha megállt volna az idő. Tu n’a rien vu a Fukushima.
A kanapén feküdt, amikor ismét érezte a szúrást a tüdejében, mint valami rovarcsípés, olyan volt, váratlan és pillanatnyi, ahogy megszületett, el is múlt. Az utóhatás viszont már problémásabb volt: a két tüdő begyulladt, mintha ezernyi csípés borította volna felületüket, több mint valószínű, egy allergia miatt. Egy percig úgy tűnt, nem is működnek. Akárhányszor gondolt rá, ez történt. Egy részleges bénulás, akármennyire is észrevétlen, mindenható.
Mikor süt a nap, olyan, mintha mindig is sütött volna, mintha soha nem esett volna eső. Mikor esik az eső, olyan, mintha a kezdetek kezdetétől esne, és soha nem akarna megállni. Mintha minden alkalommal az örökkévalóságot tapasztalnánk, mindig másképp, de mindig ugyanazzal a meglepettséggel fogadjuk az egyik örökkévalóság végét és a következő kezdetet. Voilà. Már egy örökkévalóság óta várlak, és már szinte kimondtam, hogy vannak emberek, akik csak a saját árnyékukként léteznek, annak az énjüknek az árnyékaként, akik lehettek volna, és ahhoz, hogy továbbra is túléljék az életet, ennek az elakadt énüknek a felejtésére összpontosítanak. Így botladoznak a hétköznapi teendők, kongó szavak, mosolyok, zajos utcák között, a díszlet elemei hidegen hagyják őket, mert végül is nincsenek jelen – egy pillanatnyi jelenlét végzetes lenne számukra.
Ma szeretett volna találkozni valakivel, elmesélni az álmát, elmesélni a jelenetet a tehénnel, a pillanatot, amikor hátulról megdugja, miközben ez a második cigijének a végénél tart. Nem mintha megvetné a tehenet, nem, mondhatni szereti, mint ahogy az anyját szeretné. Ugye még nem gondoltál arra, hogy milyen lenne visszamenni az időbe, találkozni anyáddal, és megkínálni egy cigivel. Mikor kiléptem a boltból, meggyújtottam egy cigit, és hirtelen megjelent egy alak, nem tudom, honnan, nem láttam. Cigit kért, adtam. Szájába tette, majd tüzet is kért, közelebb léptem, meggyújtottam a cigijét, és amikor a szemébe néztem, ismét találkoztam azzal a megnyújtott arccal, a mindkét irányba megnyújtott arccal, csak most már úgy tűnt, hogy összement, a felismerés pillanatának egy kondenzált verziója. Jó lenne kilépni ebből az arcból, valahogy becsúszni a most tükörként rögtönzött arc mögé és új életet kezdeni. Ma is gondolt arra, hogy jó lenne abbahagyni a dohányzást. Kímélni a tüdőket. A dohányzás káros az egészségre. Elég lenne szót fogadni, és azt csinálni, amint elvárják, hogy csináljuk. Mindig is ezt mondta neki.
Felkel a kanapéról, kávét készít, rágyújt, de nem ül le, az ablaknál álldogál, a tehénnel szemben. A kávé túl keserű, elfelejtette megcukrozni, mindegy most már. A lakásban csend van. Bármikor kopoghatna, de a kopogástól annyira megijedne, hogy nem lenne képes még az ajtóig se menni. A kopogtatás felerősödne, és egyre határozottabb kitartással folytatódna, amíg csak el nem döntené, hogy ajtót nyisson. Ez az egész japán dolog, egy kicsit fel van fújva, nem? Ezrek halnak éhen minden nap, százezrek, minden nap, és nem érdekel senkit. Nem lehet azt mondani, hogy egyáltalán senkit, de mégis. És ezek a nyálas címlapfotók, egy kendős asszony, havazás, fájdalom, nejlonzacskó, na, hagyjuk már, hányinger.
És a Líbiában történő dolgok, úgyszintén. Igen, ma jöhetne és kopoghatna. Ő nyitná is az ajtót, de amint a másik meglátná a két irányba nyújtott arcot, pár másodpercig csak mozdulatlanul bambulna, egypár másodpercig csak, de az épp elég, hogy mindent átgondoljon és megfontoljon. Az utcák üresek ebben az órában, meglepően banálisak. Szerettem volna találkozni valakivel, elmesélni valamit, akármit. Tu n’as rien vu a Fukushima. Ma esett az eső. A ruháim átáztak. Mikor beléptem, nem akartam egyből levetkőzni, hogy még egy rövid ideig érezhessem ezt a súlyt, ezt a beborító biztonságot. Nem tartott sokáig, mert kezdtem fázni és hülyének érezni magamat. Bevettem egy paracetamolt, és jobban lettem, leültem jutubozni. Ma jött és kopogott az ajón. Ő a kanapén feküdt a fejfájással és ezzel a csípés üggyel; nem aludt, de akár aludhatott is volna, olyan mélyen, hogy meg se hallja a kopogást. Amikor alszik, a szemei elterpeszkednek az arcán, ezen az ismeretlen erők által, két irányba nyújtott arcon. S amikor így elterpeszkednek a szemei, minden békésebb lesz. J’ai rien vu a Fukushima.
Valaki kopogtat. Nem hallja, mert most épp egy autóból próbál kimászni: sikerült már a felsőtestével kicsúszni, de a bal lába még mindig be van akadva, és ahogy megmozdítani próbálja, akármilyen finoman és lassan, egy erős fájdalom hatalmasodik el rajta, olyan erős, hogy már nem fér benne, és egy kiáltás formájában robban ki, gyorsan, megragadni az alkalmat, megkapaszkodni a kiáltásba, amely eszméletlen sebességgel felviszi az álom felszínére. Valaki kopogtat. Ajtót kéne nyitni. Semmi kedvem. Most mi van? Miért jön valaki kopogni? Miért nem hív fel azelőtt a kibaszott telefonjáról? És azonkívül is, nem hallott kaputelefonról? Egy újabb kopogtatás, ezúttal csendesebb. És ahogy a csendben feloldódik, megijed, hogy talán ez volt az utolsó. Kell hogy legyen még egy, nem szabad ennek az utolsónak lennie! Most már ülve fülel, de semmi. Nem lesz több kopogás. Egy kis idő múltán kinyitja az ajtót. Senki. Amikor kinyitod az ajtót, már rég elmentem. Ez a nap mégsem az a nagy nap.
