Álljatok fel! – mondta Márta néni, az osztályfőnökünk; hunyorgott kissé, izgalmában elejtette a szemüvegét, annak lencséje széttörött, ugrottunk összeszedni a szilánkokat.

Nem számít, hagyjátok – mondta Márta néni –, nem lényeges, álljatok fel, Mondani Akarok Nektek Valamit.

Így beszélt, csupa nagybetűvel kezdve a szavakat; minden mozdulat megtorpant, elnehezült a levegő, súlyos lett a csend, akár egy Arany-balladában.

Tegnap Budapesten Kitört A Forradalom.

Érthetetlen volt, amit mondott, felfoghatatlan, s csak hosszú idő múltán gondoltam arra, hogy akkor, ott hirtelen érzékelhetővé vált a szív dobogása.

És ezzel a mondattal véget ért a gyermekkorom.

Ezt nektek tudnotok kell – hallom azóta is –, Nektek Már Tudnotok Kell, ne mondjátok el senkinek, a hatodikosoknak se, ők még nem értenék.

Igen: mi már hetedikesek voltunk, végzősök a sóváradi régi iskolában, öreg tizenhárom-tizennégy évesek, s talán épp attól a pillanattól kezdve akarva-akaratlan bajtársak is.

A döbbenet azonban akkor sehogy sem bírta világossá tenni a dolgokat.

A háború ismerős volt számunkra, ott lakott az apák, nagyapák szavában, felhőként úszott ezerszer az énekekben, történetekben. De a forradalom?!

A forradalom a történelemkönyvben van, lecke, tananyag, előadásokban van, összejöveteleken emlegetik ismeretlen szónokok, de különben nem hozza szóba senki.

S most váratlanul megjelent a szóban, titok lett minden VII. o. tan. számára, személyes, félteni való ügy, melyről csak mi tudhattunk, a valamilyen bizalom folytán kivételezettek, akik azóta másképpen kurjantanak, imádkoznak, káromkodnak – és viszonyítanak.

Valószerűtlen, hogy mindennek ötven éve.

És igazságtalan, hogy életkorunk és szívünktől független törvény szerint nem lehettünk épp akkor éppen ott.

Későbbi barátaimra gondolok, kikkel az idők során szövetségbe vonzott engem szándék és elképzelés, a leírt és leírhatatlan szavak és gondolatok, és akik közül igen sok valódi  ötvenhatos – és akiktől alig hallottam, hogy az akkor történteket forradalomnak nevezték volna.

Felkelésnek – igen.

Szabadságharcnak – mindenek fölött.

Keserűség mondatja, hogy koszorúk és lobogók között sem szégyellhető eléggé ma már – sajnos –, hogy mi mindent és kik(!) neveztek azóta forradalomnak.

De koszorúk, ünnepi zenék, szónoklatok és súlyos csendek között is tiporhatatlan a büszkeségünk, hogy voltak-vannak, éltek-élnek Ők, akiknek mindörökké közük van-lesz a szent-séghez.

Ők – az Ötvenhatosok.