Új meg új májust várva

Ablakom előtt virágzó akác.
Május-szél int, a Nap arany-katlan.
Lám, a táj most is él, mozog ott kint;
én ülök, fáradt gazdatiszt, megint
mozdulatlan.

Bemérném a messzit, de a fürtök
fehéren állják el tekintetem.
Át kell röpülnöm fölöttük, mert még
megpihenhetnék, ha időt nyernék –
élő tetem.

Ha elmúlok, úgysem kell temetés,
mindenemmel füstbe ment terv leszek.
Kitörülhetnek a létből. Másik
életet, mi nyomtalan elvásik,
már nem veszek.

Én most akarok mindent, ami szép,
szembevetni a biztos halállal,
feledni fárasztó emlékeket,
kiszűrni a tisztát, az érveket,
mit szívem hall.

És fájdalmas elragadtatással
bevallani most, hogy bátran félek,
s hazudni boldog- s boldogtalanság
kettősségébe kényszerülök – válság,
amíg élek.

Pedig de szeretnék elmerülni
füvek és fák mindent elöntő zöld
árjába, s táncolni minden este,
mert nem érzem, lélek-burkom test-e
vagy anyaföld?

Milyen magasra kellene szállnom,
hogy meglássam a szempárt, mi égi
fénnyel telve biztatón rám ragyog,
hogy megtudhassam, most milyen vagyok,
új vagy régi?

Sem rideg, sem mosolytalan. Noha
szeretteim megsápadt tetemén
cikázik folyton megfáradt szemem,
nem derül ki – kutatom, keresem –
te lettél én?

Csak nézem, mint cipeli egy hangya
másik száznak az óriásmorzsát.
Ezt keresném magamban, de nincs tét
ima helyett kapom hamis hitét –
rágott torzsát.

Lázas álmomból golyók görögnek
felém, hogy semmivé tiporjanak;
mintha egyedül én volnék vétkes,
hogy szitkokká fajulnak az ékes
varázsszavak.

Vissza hát oda, hol nem hat érdek:
házunk előtt estikék tövében
ülni volt csodaszép: színes
virágok őre, kard, tőr – jó éles –
az övében,

S dalok, máshoz nem hasonlíthatók,
kicsi-kutya-tarka, vagy kis-Bence;
hó szikrázott, mert húgom született;
tajdag legény – eltett s elő se vett!
Ez jó hecc-e?

Már nem tudom meg, milyen lett volna
az életem, ha megteszem, mire
alkalmam volt, de nem éltem vele,
így nem mondhatom – ez üres, az tele –
rá semmire.
Egyszer megérintett a halál is,
mintha csak kergetőzne: most te vagy
a fogó! De nem játszottam vele,
mert féltem – oly hideg volt a szele –,
szívem befagy.

Papír- és porszag közé szorított
alattomos történelem, sokra
nem jutottam. Vártam – jó alkat –,
mikor ki aggat szaruból szarvat
a kosokra.

Mi is szerettem volna lenni hát?
Szépen mintázott üde, tiszta arc,
illő a nő-lélekben reszkető
vágyhoz. Az, tökéletes szerető –
ez itt a harc!

S mivé lettem? Izzó tégelyedben
apró tömjénszemcse: már olvadok!
Füstté s illattá leszek. Végtelen
világodba kiáltom védtelen:
még itt vagyok!

2006. május 28-án