Ha esténként a fehér lepedőt

kifeszíted az ágyra, a gyűrődéseket

egyenként simítod le, mintha a

vízfelszínt söpörné a szél, és

tükörsima felület helyett a 

sodorvonalak egy folyton változó

rajzot engednének a fuvallat előtt,

hátha tükörnek látja, kiélesedni, és 

a szél most az egyszer megpillantaná

magát a tükörben, de amit lát, rögtön

elfelejti, amit lát, rögtön zárt emlékként

látja, amihez nem fér hozzá, csak áramlatában

imádkozik a sodorra szoruló hiányban, és

az ima nem felfelé tör, akihez tartozik, nem

lefelé száll a mélységek rendje szerint, nem

is körbe-körbe ér, kígyóformán saját

kezdő lélegzete felé, hanem bebábozódik,

és átok helyett meghatározhatatlan lesz

az átalakulásban, ha esténként a fehér

lepedőt kifeszíted az ágyra, nem magaddal

beszélgetsz, nem Istennel, nem Isten

hiányát kéred számon, és nem kerít

körbe semmi démoni, nincs a feszítésnek

tétje, nincs a vízszintes kendőn semmi 

arclenyomat, ami bevégeztetné a

mozdulatodat, ha esténként a lepedőt 

kifeszíted az ágyra, nem készíted egy

halottnak a helyét, de egyszer csak

elalszol.