[Látó, 2010. október]

REGÉNYRÉSZLET

13.
Valós napló
1987. szeptember. Van útlevelem! Hihetetlenül hangzik, álomszerűnek tűnik, de van útlevelem. A suceavai rendőrségen jártam ma, és átadták. Megyek az utcán, és érzem, hogy a többi emberrel ellentétben, én valami mást is birtokolok. Nekem van a zsebemben egy útlevél. Elvileg, miután megkapom a francia vízumomat és a németországi tranzit vízumot, elmehetek. Ebben az országban több millió ember szeretne egy útlevélhez jutni, és nem tud, nekem pedig most sikerült.
Próbálom elrejteni boldogságomat, hogy ne legyek feltűnő. Csakhogy mintha kisugározna valami a belsőmből, valószínűleg azért, mert kezdem úgy érezni, az emberek másként néznek rám. El fogok rejtőzni két vagy három napig a szobámban, és senkivel nem találkozom majd, hogy lenyugodjak.
Fontos ugyanakkor, hogy minden eshetőségre fel legyek készülve. Az a tény, hogy van útlevelem, még nem jelenti azt, hogy ki is jutottam. Még le kell menni Bukarestbe a francia vízumért, azután pedig a német nagykövetséghez is, ahol, úgy hallottam, mindig sor van. Mindkét helyen leleplezhetnek még, tehát lelkileg fel kell készülnöm a legborzasztóbb jelenetre, hogy egy napon visszavonják az útlevelem.
Az lehetetlen, hogy ők ne tudnák, hogy én maradni akarok. Harmincegy éves vagyok, és van útlevelem, hát hogyne maradnék? Egyértelmű, hogy maradni fogok. Maradok, de majd igyekszem, hogy azért mégse egyből a Szabad Európán beszéljek. Nem akarok én is besorakozni azok közé, akik kint maradtak, és a Szabad Európa Rádión közvetített interjúban jelentették be ezen döntésüket. De ettől függetlenül, már látom is magam előtt az Írószövetség vendéglőjét, két vagy három hét múlva: „Vişniec kint maradt”, mondja majd valamelyik. És ez lesz a nap szenzációja. Mindenki rólam fog beszélni a vendéglőben, legalábbis egypár napig. „Sej­tettem én, hogy útlevele van”, jelenti ki egy másik. „Csendesen, diszkréten, de lám, csak sikerült ennek a Vişniecnek”, jegyzi meg a harmadik. És azután új fogadások születnek arról, hogy ki lesz a következő író, aki kint marad.
Nem is tudom, kinek mondjam el, hogy van útlevelem. De hát, még azt sem tudom, hol fogok aludni Párizsban az első éjszaka, amikor megérkezem, ha egyáltalán megérkezem. Úgy hallottam, hogy Mihai Şorának, a filozófusnak, Párizs­ban él a fia. El fogok tehát menni Şorához, és elmondom neki, hogy van útlevelem – Şora nem olyan ember, aki elárulna.
Most veszem észre azonban, nincsen annyi pénzem, hogy Párizsig vonatjegyet vegyek. Csak Bécsig futja a pénzből. Vajon, ha csak Bécsig veszek jegyet, az gyanús lesz?
*
Megszereztem mindkét vízumot. A francia nagykövetségnél egyből kibocsájtották, a német nagykövetségnél két napba telt. Most megyek vonatjegyet venni. Ez aztán a csúcs – amint megyek be az Ügynökségbe, látom, hogy Dinu Flămând, a költő épp jön ki. Ez azt jelenti, hogy neki is van útlevele! Köszöntjük egymást, és beszélgetni kezdünk. Nincs már semmi értelme, hogy titkolózzunk. „Van útleveled?”, kérdezem tőle. „Van, mondja. Neked is?” „Nekem is”, válaszolom. Cinko­san mosolygunk egymásra. Két ember, akinek útlevele van. Különben, Dinu ingjének a mellzsebében tartja az útlevelet, egyből észrevettem, mert az útlevél felső része egy centivel kilóg a zsebből. „Vigyázz, mert látszik az útleveled”, figyelmeztetem. Dinu kiveszi, és jól elrejti zakójának a belső zsebében. „Németországba mész?”, kérdezi. „Nem, Párizsba. Te?” „Én Portugáliába megyek, de a vonattal áthaladok Párizson.”
Dinun nem csodálkozom, ő már járt Portugáliában, amióta elkezdett portugálból fordítani, sok barátot szerzett ott. Ő azonban csodálkozik azon, hogy én Párizsba megyek. „Kaptam egy ösztöndíjat, mondom, ötezer frank.” Szinte va­gyonnak tűnik ez az összeg. Ötezer frank Párizsban! „Brávó, mondja Dinu, abból egy egész hónapig élhetsz ott, és beutazhatod Franciaországot.” Mindketten nevetünk. Dinu már tudja, hogy én kint fogok maradni. Neki azonban kisgyerekei vannak, nem biztos, hogy kint marad…
*
Mihai Şora feláll és megölel, amikor hallja, hogy van útlevelem. „Brávó, mondja, ez egy nagyszerű lehetőség. Maga fiatal, ne jöjjön onnan haza. Hanem Párizsban tíz év elteltével fog csak majd befutni, ez legyen tiszta.” Fellelkesülve, Mihai Şora egy aktákkal és lapokkal telezsúfolt szekrényt nyit ki, keresgél közöttük, és kezembe nyom egy… térképet. Párizs turisztikai térképét. „Tessék, kérem, felajánlom ma­gának.” Szétnyitom és lenyűgözve tekintek rá. Párizst a kezeim közt tartom, a lábaimnál hever, úgy nézek le rá, mintha a tulajdonom lenne. Noha most látok először turisztikai térképet Párizsról, minden olyan ismerősnek tűnik… Mintha óvodás gyerekeknek rajzoltak volna rajta mindent: az Eiffel Torony, a Notre-Dame katedrális, a Beaubourg, a Diadalív, a Louvre… De végül is nem csoda, hogy a térképet gyerekeknek tervezték… A turisták ugyanis, lényegileg, gyermekszerűek, holmi éretlen kis lények, akik egymás kezét fogva sétálgatnak az univerzumban, és mindent lefényképeznek…
Iosif Naghiu is megölel, és biztosít, hogy megadja egy fényképész címét, akinél aludhatok majd az első napokban. Mindketten az útlevelemet bámuljuk, amit a táblajátékra tettem le. Hogy lehetséges az, hogy ez a pecsétekkel teli, zöld könyvecske teljesen meg tudja változtatni az életed? Hogy lehetséges az, hogy egy sors ettől a pár kartonlapocskától függjön, amire az van írva, hogy Román Szocialista Köztársaság, és arrébb, az én nevem? Rejtély. Az útlevél maga olyan, mint egy állandó mozgásban levő energiacsomó, mintha vibrálna, akár egy köteg dúsított urán. Meg vagyok győződve, ha leoltanánk a villanyt, az útlevél fényt sugározna, és egy táblajáték meccset mindenképpen le tudnánk játszani az útlevél fényénél. „Szóltál már Radu Dumitrunak?”, kérdezi Ioşca. „Még nem, de majd szólok.”
Radu Dumitrunak, a drámaírónak is el kell mondjam, hogy van útlevelem. Mert végül is, nagyrészt neki köszönhető, hogy sikerült megszereznem. Neki, és azoknak a végefogyhatatlan táblajáték meccseknek, amelyeket már évek óta játszom Ioşcánál.
*
1980 óta abszurd módon ingázom. Reggel ötkor kelek, majd a kezdő állomásnál, a Drumul Tabereinél, ahol lakom, felszállok a 368-as autóbuszra, és az Eroilor metróállomásig megyek. A metróval aztán az Uzinele Republica megállóig utazom, ott van egy vasútállomás. Az Uzinele Republicánál, 6 óra 30 perckor, felülök az Olteniţa irányába induló vonatra. 30 perc múlva leszállok a Dorobanţu-Plătăreşti nevű állomáson. A Dorobanţu faluban levő iskoláig még hátravan 5 kilométer, amit biciklin teszek meg. A biciklijét mindenik tanár egy ketrecszerűségben tartja, amit az állomásfőnök adott nekünk bérbe. De van olyan is, főleg télen, amikor a fagy, vihar és hó miatt az utat gyalog kell megtenni. Hazajövet vagy a fél négyes, vagy az ötórás vonatra ülök. Mire visszaérek Bukarestbe, hullafáradt vagyok, az agyam ki van radírozva. Nincsen semmi kedvem hazamenni. Ilyen­kor vagy egyenesen az Írószövetség vendéglőjébe megyek enni, vagy Ioşcához.
Ioşcánál pedig jó lenni. Néhány éve szokásom, hogy iskola után feljárogatok hozzá kétszer vagy háromszor hetente. Ioşca nem dolgozik, darabjainak a színreviteleiből és az Írószövetség kölcsöneiből él. Lakása mindig förtelmes állapotban van, még szerencse, hogy néha felugrik egyik-másik szeretője, aki felmossa a földet, és takarít a konyhában. Mondjuk, minket nem zavar a kosz. Amikor felmegyek hozzá, mindig találok a konyhában egy paszuly- vagy halkonzervet, néha akár egy szalámi- vagy sajtdarabkát is, amit az Írószövetség büféjéből szerzett be. Evés­hez látok (vagy látunk mindketten), és közben Ioşca elmeséli a legfrissebb irodalmi pletykákat és politikai vicceket. Aztán általában átnézem a legfontosabb irodalmi újságokat vagy folyóiratokat, és az estét előírásszerűen egy táblajátékkal fejezzük be.
A táblajáték, az egy nagyon komoly dolog. Szenvedéllyel játszunk, és az eredményeket rendszeresen egy füzetbe írjuk. Ioşca igazi nagy játékos, de ami azt illeti, én sem vagyok kismiska. Kisgyermek korom óta tudok játszani, mert apám imádta a táblajátékot meg a sakkot. A játékkockák egyszerűen lenyűgöznek, de kü­lönösképpen az ember és a kocka, a vágy és a szerencse közti viszony. Nem vé­letlen, hogy a hazárd szóban a román zar (kocka) szavacska van elbújva. Gyakran megtörténik, hogy „rendelek” egy dupla hatost, és be is jön. Márpedig a kockát (vagy a szerencsét) nem lehet megrendelni. Ellenben játszani, azt lehet vele. A táblajátékban valójában a szerencsémmel játszom, provokálom vagy könyörgök, hogy velem tartson. Nem létezik egyetlen szabály sem, ha bizalmas viszonyba kerülsz a szerencsével. A legjobb, ha alázatos vagy, de azért nem túl alázatos, mert a szerencse szereti a merész embereket. Néha még a hencegőket vagy bohócokat is kedveli, szóval az érdekes embereket mindenesetre. A szerencse olyan, mint egy kozmikus erő, amely állandóan éber, és állandóan unatkozik. Amikor úgy ítéli meg, hogy te egy érdekes játékos vagy, és az utolsó porcikádig átéled a játékot, a szerencse ilyenkor megsegít. Radu Dumitru valóságosan izzik, amikor játszik, és utálja, ha veszít, de tisztességgel meghajlik azelőtt, akinek sikerül őt legyőzni. Játék közben Radu Dumitru tüzet okád, gesztikulál, megidéz és segítségül hív minden védőszellemet, beszél a kockákhoz, köszönetet mond vagy megszidja, megsimogatja és megköpdösi őket… S ha nagyon felidegesítik, hát kicseréli őket. Amikor táblajáték-„bajnokságot” rendezünk hármasban, én, Ioşca és Radu Dumitru, olyankor megáll az idő, a Föld nem forog tovább, a légy megdermed a levegőben, s még az Isten maga is lehajol, mint egy kibic, hogy élvezze a játékot. Azt is mondhatnám, hogy ezen táblajáték-meccseknek köszönhetően van nekem útlevelem.
Élesen emlékszem arra a percre, amikor eldőlt a sorsom. Egy januári délutánon történt, Bukarestet befedte a hó, a tél valamiképpen megtisztította a levegőt, a behavazott városrészek pedig mintha egyből megszépültek volna – amolyan csodaszerű hangulat volt mindenütt. Ioşcával épp játszottunk. Azt már nem tudom, hogy nyerésre vagy vesztésre álltam, amikor szólt a telefon. Radu Dumitru volt, Párizs­ból hívott. „Szervusz, Ioşca, most épp Annette Laboray irodájában vagyok… Nem akarsz Párizsba jönni?” Annette Laboray, amint ezeket a részleteket később megtudtam, egy olyan alapítványt vezetett, amely az „európai értelmiség támogatásával” foglalkozott. Többek között, az alapítvány kisebb ösztöndíjakat (kábé 5000 frankot) biztosított kelet-európai kutatók és írók számára, azzal a céllal, hogy Nyu­gatra, főleg Párizsba utazhassanak. Radu Dumitrutól, aki már részesült ebben az ösztöndíjban, most azt kérték, hogy ajánljon még két román szerzőt.
„Beajánlottalak Madam Laboray-nak, mondta Radu Dumitru a telefonon. Meg­adtam a te nevedet, és még kellene ajánljak valakit.” „Hát, ajánljad Mateit”, mondta neki Ioşca, miközben egyik kezében a telefonkagylót tartotta, másikkal pedig a kockákat dobta. „Ott van ő is veled?, kérdezte Radu Dumitru. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.” „Itt van, igen, válaszolt Ioşca. Pont most dobott egy dupla hatost. Hallod?” És hogy Radu Dumitru végképp meg legyen győződve, hogy mi tényleg a barikádokon vagyunk és játszunk, Ioşca a kagylót a táblajátékhoz közelítette, hogy tisztábban hallják Párizsban is, miként gurulnak a kockák Bukarestben.

*
Mutatom Radu Dumitrunak az útlevelem, és felidézem ezt az emléket. Örömteli kifejezéssel néz rám, mintha egy végképp reménytelen meccset nyert volna meg. Mielőtt azonban szólna valamit, és mielőtt hagyná, hogy elmeséljem az egészet, kihúzza a telefont az áramból… Vajon tényleg a mikrofonoktól félne? Lehet, hogy a mikrofonok valójában az agyunkban vannak. A félelem immár mindenhova mikrofonokat rejtett, minden sejtünkbe, lényünk minden atomjába. Elvileg, mindannyiunkat le kellene tartóztassanak az alapján, hogy valójában mit is gondolunk. De hát, nem vagyunk mi már régóta letartóztatva itt ebben az országban?

*
Elutazásom napján lejön apám Rădăuţi-ból, hogy elkísérjen az állomásra. Nem beszélünk sokat, csak annyit mond időnként, hogy „vigyázz magadra”. Örül, hogy kimegyek, de ugyanakkor nyugtalan is. Kezembe nyom egy aranyórát, azért, hogy „hordjam majd a karomon”, s ha a szükség úgy hozza, tudjam esetleg eladni. Anyám is küldött egy aranyláncot, ugyanezért, hogy a nyakamra tegyem. Soha nem volt ennyi arany rajtam.
*
Felülök arra a vonatra, amelyen írja, hogy Bukarest – Budapest. Az egész valahogy valótlannak tűnik. De azért még nem érzem azt, hogy sikerült kijutni az országból. Meg vagyok győződve, hogy feltartóztatnak a magyar határon. Erre amúgy lelkileg is fel vagyok készülve. Amikor a rendőrök vagy a határőrök leszállítanak a vonatról, ezt fogom majd mondani magamban: „tudtam, tudtam, hogy ez fog történni, és nem áltattam magam; ha netán azt hiszitek, hogy megleptetek, vagy hogy lelkileg kínoztatok, hát nagyon tévedtek, tudtam én jól, hogy ez lesz a forgatókönyv, tudtam, hogy tudjátok, mit forgatok a fejemben, tehát rendesen fel voltam készülve”.
*
Másodosztályon utazom, a fülkében van még pár személy. Nincs azonban kedvem senkivel beszélgetni, alvást színlelek. Az éjszaka hamar eltelik, pedig elég gyakran állt meg a vonat. A határ közelében egyfajta nyüzsgést figyelek meg, meg­szaporodnak az ellenőrök. A fülkémben ülők egy része már hamarabb leszállt. Szem­ügyre veszem azokat, akik itt maradtak, akikkel majd átkelek a határon: egy öreg házaspár, akik, úgy tűnik, Budapestre utaznak, egy középkorú, kifejezéstelen arcú nő és egy pimasz pofájú pasas… Egyszer csak azt hallom, hogy az egyik ellen­őr felemeli a hangját, nem tudom, miként derítette ki, hogy a nő magával hozta a munkahelyi igazolványát. Hirtelen azon kezdek rágódni, vajon nem lenne jobb beismerni, hogy nálam van az Írószövetségi igazolványom. Hallom, amint az ellen­őr (vagy fene tudja, milyen rangú tisztviselő) tagoltan kioktatja: „Nem, hölgyem, egyetlen irattal sem szabad elhagynia az országot, az útlevelén kívül; van önnél esetleg még valami diploma vagy a születési bizonyítvány?”

*
Már nem is tudom, hányszor mutattam fel az útlevelet. Nem remeg a kezem közben, de azért nem viselkedem kihívóan. Megkérdezi, mi van a bőröndömben, és habozás nélkül válaszolom, hogy „könyvek és ruhák”. „Könyvek? Miféle könyvek?”, kérdezi. „Román könyvek, válaszolom, nemrég megjelent regények és verseskötetek, ajándékba viszem őket.” Meglepően, a határátkelés viszonylag gyorsan történik. Arra számítottam, hogy a vonat két-három óráig fog vesztegelni a határon. De végül is nem várakoztunk többet egy óránál, és íme, már át is értünk Magyarországra.
*
Magyarországon vagyok, Magyarországon haladok át! Nem tartóztattak le tehát a román-magyar határon… Ami persze nem jelenti azt, hogy nem fognak leszállítani a vonatról Budapesten, vagy, ki tudja, pont az osztrák határon. Jobb, ha még nem ünneplem a „győzelmet”. Még egyelőre nincsen semmi okom örülni, hiszen valójában egy szocialista országon utazom keresztül, ahonnan, a hallottak szerint, könnyebben lehet ugyan kijutni, de azért attól még csak egy börtön marad ez is… Budapesten vonatot váltok, két órát várok a Bécsbe menő vonatra. Ez már egészen máshogy néz ki, valahogy elegánsabb, vajon osztrák lenne? Más körülmények között tekeregtem volna egy kicsit Budapesten, tudom, hogy gyönyörű város. Csakhogy most nem érdekel semmi más, minthogy Ausztriába érjek már egyszer. Vagy tartóztassanak le az osztrák határon, hogy legyen már lezárva ez az ügy. Még egyelőre minden lehetséges, mondom magamnak, minden lehetséges, a legjobb és a legrosszabb értelemben is.

*
Átérek Ausztriába, de semmi különöset nem érzek. Próbálok valami jelentőségteljest mondani magamnak, mint például: „örvendj, sikerült, az életed ettől a perctől kezdve teljesen meg fog változni, szabad világban vagy már…” Hasztalan. Sem a szívem nem ver gyorsabban, sem az agyam nincs felzaklatva. Csak azt bámulom, csodálkozva, hogy miként változik a táj. A föld másként van megmunkálva, a házak jobban karban vannak tartva. A technológia, hát nem is csoda. Nem tudok nevetni se, sírni se. Egyenlő vagyok önmagammal, és ez egy kicsit zavar. Az egyedüli dolog, amit igazán meg szeretnék most tenni, az az, hogy hazatelefonáljak, és szóljak, hogy kijutottam. Csupán csak ennyit. Mert nem akarom meghosszabbítani a szüleim aggodalmát, akik híreket várnak tőlem.

*
Élénk izgalom lesz úrrá rajtam azonban, amikor 24 óra múlva, egy egész éjszakás utazás után, megérkezem a párizsi Nyugati Pályaudvarra. Az érzékeim kitágulnak. A szemem, a fülem, az orrom, de még a bőröm is fokozott mohósággal rögzít mindent, ami körülvesz itt, Franciaország küszöbén, a Gare de l’Esten. Nem érzek magamban semmifajta félelmet, nem rémiszt meg sem a jelen, sem a jövő. Tudatosul bennem, hogy egy olyan országba érkeztem, amelyet már régóta na­gyon szeretek, olyan országba, amely irodalmának és művészeinek köszönhetően szellemi hazámmá vált, kulturális hazámmá. Nem férek a bőrömben, alig várom, hogy beüljek egy kávézóba, és kávét rendeljek, hogy kávézhassak végre egy tipikus francia kávézóban, ami a képzeletemben mitikus arányokban létezik. És az egészben a csúcs, hogy amikor leszállok a vonatról, és teszek pár lépést, Dinu Flămândot látom magam előtt. Hihetetlen, mintha Bukarestben lennénk. Utánaszaladok, meg­fogom a vállát: „Dinu!” „Matei!” „Hogy vagy, Dinu? Honnan jössz? Ugyanazzal a vonattal utaztunk tehát?” Van valami gondviselésszerű a Dinuval való találkozásban, mintha a sors jelzése lenne. Gyakorlatilag nincs is időm arra, hogy egyedül érezzem magam Párizsban. „Gyere, igyunk valamit”, mondja Dinu. Ő már járt Párizsban, és mint a hely rendes ismerője, be akarja mutatni a legelső dolgot, amit a Franciaországba frissen megérkezőnek tudnia kell, márpedig azt, hogy miként kell belépni egy kávézóba, és hogyan kell ott viselkedni. Bemegyünk hát a pályaudvar bisztrójába. Mivel Dinu meglehetősen siet, ugyanis a lisszaboni vonatra egy másik pályaudvaron kell felszállnia, nem ülünk le egy asztalhoz, hanem a pultnál maradunk. Kifogástalan kiejtéssel és irigylésre méltó önbizalommal, Dinu két po­hár fehér bort rendel („deux blancs”). Reggel kilenc óra van, belekóstolok a fehér borba, és érzem, hogy átestem a tűzkeresztségen.
Természetesen, az első kérdés, amit Dinu nekem szegez: „Te mit csinálsz, itt maradsz?” „Persze, mondom. Hát te?” Hanem Dinut sokkal több kétely gyötri, több mindent kell számításba vegyen, mint én (kisgyerekei maradtak Romá­niá­ban). „Nem tudom, mondja, majd meglátom…” Nehéz szívvel válunk el egymástól. Dinu a metróhoz megy, hogy a Gare de Lyonhoz érjen, mert ott kell felszálljon a Portugáliába menő vonatra. Én pedig egy ismeretlennel kell találkozzam, egy fotóművésszel, Mircea Săndulescuval, aki majd remélhetőleg a párizsi házi­gazdám lesz egy bukaresti ajánlásnak köszönhetően.

*
Az első párizsi napjaim igazi transzban telnek. Azt is lehetne mondani, hogy minden az ölembe pottyan, bármilyen különösebb fáradozás nélkül. Felhívom Nicolae Brebant, a regényírót, és kávézni megyünk a Saint-Germain-des-Prés-re. Hosszan beszélgetünk Franciaországról, az itt élő románokról, meg arról, hogy milyen táborokba csoportosulnak (az első hullám politikai menekültjei; olyanok, akik ugyan itt élnek, de nincsen menekült státusuk, és vissza-visszajárnak Romá­niába; olyanok, akiket azzal gyanúsítanak, hogy a Securitáténak jelentenek stb.).
A második nap reggelén a Montparnasse negyedet akarom bebarangolni, fő­leg a híres kávézóit, a La Rotonde-ot, a La Coupole-t, a Le Deux Magots-t, vagyis pont azokat a helyeket, ahol Sartre, Simone de Beauvoir vagy Modigliani volt a törzsvendég… Nem sikerül azonban kávét innom egyikben sem, mert… találkozom véletlenül (ismét a véletlen!) Geta Dimisianuval az utcán, a Cartea Româ­nească szerkesztőjével. Megállok előtte, és, hogy ne legyen semmi félreértés, így kezdem: „Matei Vişniec vagyok, megismer még?” Megöleljük egymást. Geta Dimisianunak kifogyhatatlan energiája van, és akkora szíve, mint a Montparnasse negyed. Egyből kávézni hív, és kifaggat: „Hogy vagy? Meddig maradsz? Hol laksz?” Azzal kezdem, hogy itt akarok maradni. Lehet, hogy innen majd Amerikába me­gyek át, mert paradox módon, az angolt jobban beszélem a franciánál… De mindenesetre, nem fogok már visszamenni.

Geta Dimisianu magával visz Marie France Ionescóhoz. Onnan pedig a Szabad Európa Rádióhoz megyünk, Monica Lovinescuhoz. Az elkövetkező három nap alatt, Getának köszönhetően, felveszem a kapcsolatot a román diaszpóra nagy részével: Virgil Ieruncával, Sanda Stolojannal, Paul Gomával, Ioana Andreescu­val, Cristian Paraschivval, a festővel… De ami még ennél is meglepőbb számomra, hogy Párizs tele van Romániából frissen érkezett írókkal: találkozom Constantin Abăluţăval, Damian Neculával… Hallom, hogy Adina Kenereş is Párizsban van. Most már jobban értem, miért kaptam meg olyan könnyen a vízumot: az amerikai Kongresszusnak ismét szavaznia kell arról, hogy a „leginkább előnyben részesített nemzet” címet odaítéli (vagy sem) Romániának (ami azt teszi lehetővé, hogy Románia bizonyos termékeket exportálhat Amerikába), így hát a rendszer hirtelen megengedte, hogy egy kisebb szakasz író és művész kijöjjön, valószínűleg azért, mert bizonyítani akarták, hogy az utazás szabadsága „szent és sérthetetlen” Ceauşescu országában. Nekem pedig azzal volt szerencsém, hogy a megfelelő pillanatban lett beadva az útlevélkérvényem.

*
Monica Lovinescu és Virgil Ierunca ajánlást írnak számomra a Menekültek és Hontalanok Irodájához. Izgalommal olvasom a sorokat: Matei Vişniec soha nem produkált megrendelt irodalmat, nem írt hazafias verseket, és színműveit cenzúrázták Romániában. Hat hét múlva megkapom a politikai menekült státust, és egy Titre de voyage-ot, amivel a világ bármely országában utazhatok a francia állam védelme alatt (kivéve Romániában, természetesen). Különben, mint minden románnak, aki kisebb-nagyobb kalandok után Nyugatra érkezett, nekem is tipikusan menekült-rémálmaim kezdenek lenni: azt álmodom, hogy valami nagyon buta okból visszatértem Romániába (egy könyvért, például), és már nem tudom elhagyni többet az országot. Ez a rémálom, különböző változatokban ugyan, de évekig visszatért, még azután is, hogy összeomlott a kommunizmus, sőt, még azután is, hogy ismét elkezdtem rendszeresen hazajárni Romániába. De nemcsak engem gyötört ilyesmi, később kiderítettem, hogy hasonló rémálma volt mindazoknak, akik átélték a kiszökés aggodalmait. Szegény tudatalattim, úgy látszik, sokkal nagyobb és komolyabb stresszt nyelt le, mint azt sejtettem volna.

LÁSZLÓ SZABOLCS fordítása