Yvette a repkényes ház ódon kapujában állt, égszínkék selyemruhában, vörös rózsával a kezében, és átnézett a mi oldalunkra. Ugyanolyan titokzatos volt és gyönyörű, mint amikor utoljára láttam. Derékig érő haját felkapta a szél, és ő fázósan húzta összébb mellén ruhája redőit. Mellette a kispadon Borbála asszony ült, és szorgalmasan kötögetett.
A kapunkon kilépett anyám, karján egy vörös pongyolával, és elindult a francia nő felé.
Valaki zongorán Chopin-valcert játszott. A zene lágy hullámaira ritmikusan ringott a kerítésünkön áthajló diófa ága. Leszakítottam egy zöld gyümölcsöt, majd lassan elindultam én is Yvette felé, aki hívogatóan intett. Erősen zakatolt a szívem, már éreztem parfümjének keserédes illatatát, már csak pár lépésre voltam tőle, amikor hatalmas robajjal lecsapódott a zongora teteje, és én ijedten ültem fel az ágyban.
Az öreg vekker kettőt nyekkent, és megreccsent a kredenc. Belebotlottam a Ki kicsoda? lexikon vaskos kötetébe, ami nemrég eshetett le a székről, aztán szívdobogva húztam el a függönyt, és homlokomat az ablaküvegnek támasztva, addig bámultam a májusi éjszakába, míg meg nem nyugodtam. Akkor kinyitottam az ablakot, és beengedtem az emlékeket…
Udvarunkra, mely egy partiumi város öreg házának ölében pihent, zöld ejtőernyőként vetett árnyékot egy hatalmas diófa. Itt születtem és laktam hétéves koromig, olyan különös szomszédokkal körülvéve, akik örökké izgalomban tartották fantáziámat.
A szoba-konyhás lakást a német származású Schönberg családtól béreltük, vagyis az őszülő Konrád mérnök úrtól és feleségétől, a törékeny Heidi nagyságától, aki gyönyörűen zongorázott, legtöbbször Chopin-műveket, és hetente kétszer zongoraleckéket adott.
Néha felcsendült a Marseillaise magával ragadó, forradalmi dallama is, és mi tudtuk, hogy ilyenkor a szép Yvette játszik, odaátról, a repkényes házból, és erős honvágya van. Időnként a mérnök úr húga, Gréti, a harmincöt éves vénlány is kalimpírozott, de nem sok türelme volt a zenéhez. Ő inkább festeni szeretett. Bécsben végezte a képzőművészetet, megbotránkoztató ruhákban járt, rosszindulatú volt és rigolyás. Szépsége hiányát tehetségével próbálta ellensúlyozni, sőt korrigálni is. Mindig az volt a benyomásom, hogy több festéket ken az orcájára, mint a vászonra. Miközben a kisasszony nem gyakorolta vallását, és fittyet hányt a tízparancsolatra, többször is megfestette a jóságos Szűzanya portréját (amely a megtévesztésig hasonlított a bájos Yvette-re), és én abban reménykedtem, hogy egy napon a képen lévő Mária dühösen vonja majd össze szemöldökét, és ijesztően néz Grétire, aki rémületében elejti az ecsetet, és sírva fog könyörögni bűneinek bocsánatáért, többek között azért is, amiért titokban be-besurran a cselédjük szobájába kutakodni, és annak leveleit átadja egy bőrkabátos úrnak, aki mindig a hátsó kerítésnél várja, és akibe Gréti szerelmes, mert meg is csókolja. Mindezt a saját szememmel láttam az orgonabokrok mögül, amelynek árnyékában nagyon szerettem játszani. És azt is láttam, hogy miután elolvasta a férfi a leveleket, visszaadta a kisasszonynak, ő meg visszacsempészte oda, ahonnan elvette.
Az apró, fehérre meszelt cselédlakás a virágoskert és az árnyékszék között bóbiskolt, mint egy ferde süvegű álmos galóca. Nyáron sokszor álltam az oldalának támaszkodva, behunyt szemmel, nagyokat szippantva a levegőből, mert felettébb élveztem azt a pikáns odőrt, amelyben frigyre lépett a kerti virágok illata a klotyó tartalmának lehelletével. Itt hajtotta álomra babonás gondolatokkal teli fejét Borbála, a háziúrék cselédje, aki kénytelen volt elhagyni szülőfaluját és a városban vállalni munkát, hogy éhen ne haljon. Hogy mi okból, azt csak a szomszédok tudták, de valamiért féltek beszélni róla. Így aztán személyét a titokzatosság úgy borította be, mint udvarunkat a diófa árnyéka.
Borbála harminc év körüli, jóságos teremtés volt, hosszú fonatú hajjal, melyet a tarkóján kalácsformára tekert, és akit Isten hatalmas fantáziával áldott meg. Esténként a kerti padon üldögélve, a köréje gyűlt asszonyoknak és gyerekeknek titokzatos történeteket mesélt, melyek mind az ő falujában estek meg, és amelyekből soha nem hiányzott a helység boszorkánya, Panna, aki fekete macska vagy varangyos béka képében apasztotta el a tehenek tejét, ragyát küldött a termésre, rontást ártatlan emberekre, és kígyó alakjában tekeredett ki a Veres Anna koporsójából, szájában a halott lány aranyláncával, melyet a Panna szeretőjétől kapott. A legrosszabb cselekedete mégis az volt a boszorkának, hogy gonosz emberek képébe bújva, rátette a kezét a parasztok földjére, állataira, nyomorba döntve és kétségbeesésbe kergetve őket, s akik megpróbáltak szembeszegülni, azokat halálos átokkal sújtotta.
Még sok titokzatos történetet mesélt nekünk Borbála, petúniák illatától terhes, holdfényes estéken, és megesküdött az életére, hogy a színigazat mondja. Aztán egy pénteki napon felakasztotta magát arra a vaskampóra, amiről a szobájában egy homályos, öreg tükör lógott. Valósággal sokkot kaptam a történtektől, és úgy éreztem, mintha álmomban az ő egyik lidércnyomásos történetébe csöppentem volna, amiből nem bírok felébredni. Így lehetett ezzel Gréti kisasszony is, mert olyan sápadt volt, mint a tojás héja, és úgy vacogott, hogy összekoccantak a fogai, aztán bezárkózott, és nem jött ki másnapig a szobájából. Én egész nap a felnőttek lába körül lebzseltem, mert meg akartam tudni, miért követte el ezt a szörnyűséget a mi kedves mesemondónk, és a suttogásokból azt sikerült kihámoznom, hogy a milicisták néhány levélből, ami a kezükbe került, megfejtették, hol bujkál az ura, akit elfogtak és beleöltek valami dunacsatornába. De szerintem nem is volt neki férje, mert soha senkinek nem beszélt róla, ezért úgy okoskodtam, hogy Panna boszorka megelégelte a személyét sértő állításokat, és így kényszerítette az asszonyt örök hallgatásra.
Borbálát sokan megsiratták, és gyűjtést szerveztek a temetésére. A legtöbb pénzt Yvette adta, a szépséges francia nő, és miközben mindenki lesütött tekintettel hallgatott a koporsó körül, ő szikrázó szemekkel, kemény hangon bírált egy Politika nevű aljas illetőt, akinek ártatlan ádozata lett a földjétől megfosztott, férjétől elszakított Borbála asszony, és amiből én megdöbbenve vontam le azt a következtetést, hogy az a bizonyos Politika sokkalta félelmetesebb, mint a Panna boszorka. Aztán hallottam, hogy Schönberg úr halkan odaszól neki, hogy hallgasson el, ha nem akar bajt magának, mert itt a falnak is füle van. Reméltem, hogy ezt a marhaságot nem hiszi el a madame.
Yvette a velünk szemben lévő repkényes házban lakott férjével, a nála harminc évvel öregebb, román ezredessel, és kilencéves fiával, Aurellel, akibe szerelmes voltam, mert olyan szép volt, mint az anyja. Az emberek azt suttogták, hogy a francia hölgyet a második világháború vége felé fogták el a románok, és kémkedés gyanúja miatt börtönbe zárták, ahol nagyon megbetegedett. Az ezredes, aki az ügyét vizsgálta, beleszeretett az akkor alig húszéves, szép és titokzatos lányba, és mindent elkövetett a kiszabadításáért, felelősséget vállalva érte. A háború befejezése után ki is mentette, azzal a feltétellel, ha hozzá megy feleségül, és soha többet nem tér vissza Franciaországba.
Amikor megismertem, madame Yvette harmincnégy éves volt, kislányosan fiatal, kékesfekete hajú, ibolyakék szemű és olyan karcsú, hogy a derekát a tű fokán is áthúzhatták volna. Csütörtökönként lovaglónadrágban, sárga bőrcsizmában, fehér, bő ujjú selyemblúzban a Marseillaise-t dúdolva lépegetett végig az utcán, ostorával a csizmaszárát és a járda szélén burjánzó gazokat csapkodva. Néha beleszippantott a hosszú szárú szipkájában füstölgő cigarettába, ami után mindig hosszan és rekedten köhögött. Ez a nő örökké izgalomban tartotta az utcabeliek fantáziáját. Kész rejtély volt számukra. Nemcsak azért, mert idegen nemzetiségű volt és már húszévesen megjárta a börtönt, hanem azért is, mert ellentétben a többi asszonnyal, ápolt volt, merész, szabadelvű és -akaratú. Négy nyelven beszélt, autót vezetett, lovagolt, vadászott és nagyszerű céllövő volt. Úgy uralkodott a férje felett, mint egykor az ezredes a katonái felett, ugyanakkor nagyon kedves tudott lenni, és sokat segített a rászorulókon. Apámnak, aki súlyos beteg volt és az orvosok lemondtak róla, olyan külföldi gyógyszert szerzett, amitől teljesen felépült, az utcabeli sokgyerekes családoknak pedig minden karácsony estén ajándékcsomagot készített, amiért sokan áldották még a lába nyomát is. De úgy tűnt, minden áldás hiábavaló volt. Hallottam ugyanis, amikor szörnyülködve mondta a mérnök úr, hogy Yvette fekete listára került, amit én úgy képzeltem el, mint egy fekete szurokkal leöntött utat, amin végig kell mennie annak, aki rákerül. Szüleim szerint a Borbála asszony temetése után kezdte őt figyelni a titkosrendőrség, és apám, aki többször is észrevette ablakunkból, hogy követik, figyelmeztette a madame-ot, legyen nagyon óvatos, de ő csak nevetett, nevetett és valami olyasmit mondott, nyugodjon meg apu, mert neki már nem árthatnak.
Yvettet imádtam. Mindig nagy hatással volt rám. Olyan akartam lenni, mint ő. Szép, okos, bátor nő, aki nem fél az igazságért harcolni, és segít az elesetteken. Amikor átjött és felpróbálta a meggypiros bársonyból készülő aranyszegélyes pongyoláját, amit anyám varrt neki, és kibontotta derékig érő haját, olyan volt, mint egy hercegnő, aki egy mesekönyv lapjáról lépett elő. Sokat fésülgettem dús haját, miközben beszívtam parfümjének keserédes illatát, ő meg furcsa akcentussal, rekedtes hangon ígérte meg, ha sikerül hazalátogatnia Párizsba, elhozza nekem porcelán alvóbabáját, amelynek épp olyan aranyszőke a haja, mint nekem, és ha hasra fordítják, azt mondogatja: „maman-maman".
Sajnos soha nem jutott vissza hazájába. A bőrkabátosok egyre sűrűbben zaklatták, ráadásul a börtön pincéjében szerzett tüdőbaja súlyosbodott. Azt mondták az orvosok, hogy talán műtéttel meg lehetne menteni az életét, és ő bele is egyezett, de operáció közben a műtőasztalon meghalt. A szekusok a kórházba is utánamentek, éppen akkor, amikor a nővérek azzal a szép vörös pongyolával takarták le élettelen testét, melyet anyám varrt neki, és amelyben olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő. Csak most értettük meg, miért mondta, hogy neki már nem árthatnak.
Azon a napon Gréti éppen a katolikus plébánosnak festett egy Szűzanya-portrét és már majdnem befejezte, amikor az ezredes átjött hozzájuk megmondani, hogy madame Yvette meghalt. A hír hallatán a kisasszony rosszul lett, és ráesett a frissen festett vászonra, elmázolva rajta a festéket, amitől a jóságos Mária szelíd arca olyan ijesztőre torzult, hogy amikor Gréti magához tért és megpillantotta, újra elájult. Ágyba fektették és orvost is hívtak, aki nyugtató injekciót adott neki, de még így sokáig sírt és összevissza beszélt, aztán a plébános úr után küldött, mert mindenáron gyónni akart, amin aztán az egész család rettenetesen megrökönyödött… Hogy aztán elhívták-e a plébános urat vagy sem, nem tudom, mert nem sokkal később átmentünk nagyiékhoz.
Mivel a szüleim tudták mennyire felzaklatott a francia asszony halála, nem vittek el a temetésére, és nem is beszéltek róla. Azon az éjszakán mégis nagyon nyugtalanul aludtam, és hajnali kettőkor a sírásommal végképp kivertem az álmot a szemükből. Azt álmodtam, hogy a kútnál mosom a francia alvóbaba ruháit, és hallom, hogy az utca túloldalán valaki erősen veri, rugdossa a repkényes ház kapuját, azt kiabálva, Aurel, Aurel, engedj be! Kimentem az utcára, és megláttam Yvette-et. Gyönyörű, égszínkék selyemruhában, kezében vörös rózsával állt a kapujuk előtt, és sírva mondta, nem maradhat tovább, ezért szóljak majd én a férjének és a rokonoknak, ne óbégassanak olyan hangosan, mert nem tud tőlük aludni. Átöleltem a derekát és könyörögtem, vigyen magával, de azt mondta, nem vihet, mert még nem jött el az ideje. Aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Amikor befejeztem az álombeli történetet, anyuék hideglelősen néztek össze. Másnap hallottam a szomszédoktól, hogy a francia nőt égszínkék selyemruhában temették el, ujjai közt egy vörös rózsaszállal, és a férje meg a rokonok annyira sírtak, jajgattak a temetésen, hogy a pópa rájuk szólt, fejezzék be, mert az elhunyt nem tud tőlük békében nyugodni…
Sok dió lehullott azóta a vén diófáról, és én is sok mindent megértettem az akkor történtekből. Később azt is megtapasztaltam, milyen nagy örömöt jelent az elesetteken segíteni, és mekkora kockázatot az igazságért harcolni egy olyan társadalomban, amely hazugságokra épült.
Még sokszor álmodtam a szép Yvette-tel, és mindig türelmetlenül kérdeztem, mikor visz már magával, de csak most értettem meg, jobb, ha nem sürgetem…