[2010. június]

19.

Jó erzés az ember folyvást változó életében megtalálni az állandót.
Ma fent voltam a hegyen. A régi szülői házban, a kertben, a szomszédságban minden megváltozott. De ma délután, amikor azon a gazos, bokros telken, ahol építkezni akartam, szedegettem az ottfelejtett, már megaszalódott cseresznyét és a még savanyú kajszibarackot, egyedül voltam, és ahogy a nyári délutáni nap a hegy fölött besütött, egy pillanatra nagyon határozottan azt éreztem, hogy most itt eb­ben a percben pontosan olyan a fény, a levegő, pont olyanok a hangok, és pont olyan vagyok én is, mint régen, sok évvel ezelőtt.
De tegnap nem ilyen volt, és holnap sem ilyen lesz, és én is más vagyok, és más leszek, mert minden változik, csak rövid pillanatok vannak, amikor megmutatja magát az állandóság.
Ezt azért írom neked, mert ma rájöttem, érzem, és ez nagyon jó érzés, hogy ezekben az időtlen perceimben te is benne vagy, és mindig benne is voltál egy meg­fogalmazhatatlan, megfoghatatlan hiány és vágy formájában.
Már régtől fogva teutánad vágytam! Olyan jó, hogy vagy! Nagyon szeretlek!
Csodálatos dolog írásokat kapni, és te nagyon szépeket küldesz!

megölelnélek,
megsimogatnálak,
megcsókolnálak,
Hajnal

*

– A hallgatásnak végül is nincsen kockázata, hiszen a lelki alkatot, az összes vágyával és igényével, szavak nélkül is meg lehet nyilvánítani, és aki e szóbeliség előtti állapotra bízza magát a tudásával, sokkal inkább fenntartja magában azt a reményt, hogy található egyetlen olyan valaki, aki megérti őt.
– Az az imádkozó kislány és a kivilágított ablak azon az éjszakán: a sötét utcákon bolyongva egyszer csak megpillantottuk azon keresztül egy imádkozó lányka árnyékát.

– Milyen különös érzés volt! „Oroszlán!”, ordított fel bennünk, „ha legalább a fele rendelkezésünkre állna eme elpazarolt energiának”. (Itt meg: szétszóródik a városban meg a világban. Mennyiszer és mindenhol.)
– Borzasztó! Miközben arról panaszkodnak, hogy az alkohol elpusztítja a népet. Hogy állítólag megfosztja erejétől.
– Vajon mi lenne, ha a népek a napi negyedórás imádkozás helyett öt percet, nem többet, csak öt percet saját magukról törnék a fejüket?
– Igen! Naponta bár egyetlenegy percet!
– Hogy lassan, egyre tisztábban lássák önmagukat és a többieket.
– Egyetlen lépésről van szó, mely éppen a jelen pillanatot tölti ki, mindig arra kell összpontosítani, hogy mit tehetek meg éppen most, sőt, pontosabban szólva, hogy most éppen mit teszek, mindössze erre való az összpontosítás...
– Mert az embereknek valamiféle elképzelésük van a jelenről, mi lenne helyes a jövőre nézve...
– Csak attól fordulnak a dolgok jóra, ha az embernek helyes elképzelése van a jelenről, mégpedig olyan elképzelés ez, amely nem pusztán neked jó, hanem jó mindenkinek. Azaz nem árt senkinek, tehát jó általában. Nincs igaza azoknak, akik egy katasztrófa közeledéséről olyan fenyegetően beszélnek. Az ilyen emberek sohasem számolnak azzal, hogy vannak magasabb esélyek.
– Tudnod kell, hogy saját tapasztalatra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mennyire értelmetlen elválasztani a létező dolgokat egymástól és magadtól, hisz minden egyetlen időben és egyetlen helyen játszódik le.
– És ennek a megértéséhez a jelen helyes megértésén át vezet az út: egy saját tapasztalat, és akkor már érted, és érti minden ember, hogy nem lehet elválasztani valamit valamitől.
– Nincs Isten valami távoli tartományban, nincs föld, őtőle messze, idelent, és nincsen magasabbrendű birodalom, valahol máshol, mint ahol te vagy.
– Mert mindaz, amit te felsőbbrendűnek és földinek nevezel, az egy és ugyanaz, veled együtt egyetlen időben és egyetlen térben.
– S ami a legfontosabb: a reménynek s a csodának sincsen itt helye, mivel a remény alaptalan, csoda pedig nincsen, mert minden úgy történik meg, ahogy meg kell történnie. Mert a végtelenül bonyolult szerkezet végtelenül egyszerűen mű­ködik: bármi történjen is meg, bármi váljék is valóra, az mindössze természetes következménye a lehetséges milliárd egyetlen kimenetelének.
– Mert születésünk előtt még megszámlálhatatlan terve van a Teremtőnek ve­lünk, de világrajöttünk után már csak egyetlenegy.

*

Most, hogy alig tíz nap múlva itt leszel, nő bennem a kíváncsiság, milyen lesz? Mennyiben fog különbözni a fizikai találkozás a telefonbeszélgetésektől, az azonnali reakció a késleltetettől? Azt mindenképpen szeretném, ha úgy beszélgethetnénk, hogy ne kelljen az órára figyelni, hogy semmi egyébbel ne kelljen törődni. Ha kb. sejted, hogy melyik nap jössz. Én itthon maradok és várlak (biztosan is­mered a Kis herceg idevágó fejezetét a találkozásról és a várakozásról). Esetleg főzök valamit, de csak egyszerűt, inkább a meghitt otthoni illat, mint az evés kedvéért. Az a gyanúm, hogy azon a héten is egyedül leszek, Léda táborba indul hétfőn, Umberto Mucsin.
Nyilván mindketten szembesülünk majd a kétféle kép (a telefonbeli és a valódi) közti nagy eltéréssel, de azt nem tudhatom, hogy ez milyen lesz. Ha tovább akarnánk dédelgetni a nagy műgonddal felépített ábrándot, talán találkoznunk se kéne. Te mit gondolsz? Shakespeare, Tennesee Williams?
Az igazat megvallva, jobb volt, amíg rendszeresen hívtál. Igaz ugyan, hogy a reggeli órákban munka helyett rád gondoltam, de legalább bizakodással kezdtem a napot.
Tudod, hogy hívják azokat, akik azzal hitegetik az élemedett asszonyokat, hogy majd írnak, aztán mégse? Gerontofil zománcszédelgők. Elnyerik méltó bün­tetésüket...

Jó éjt.

U. I. Erre a címre ne írj, holnap megjön Umberto. Nekem külön (perverz) öröm az ő gépéről írni. Utána persze kitörlöm az elküldött levelet. A múltkor észrevettem, hogy a maszturbálásról szóló okfejtésem bennemaradt a trash-ben (igen álmos lehettem). Baj persze nem történt, ő nem foglalkozik nyomozással, a géphez pedig nem ért.

20.

Ez borzalmas. Látod, ezért nem jó, ha csak beszélgetünk, és sose látjuk egymást. Az előző levelem vége vicc akart lenni, bár lehet, hogy idétlen. Nem azt olvastad ki belőle, hogy várlak, hogy egész hétvégén vártam, hogy jelentkezz, hanem azt, hogy szemrehányást teszek. Ami pedig nem is szokásom.
A fenébe, legalább ebben vedd észre az öniróniát! Hát kit sért a „gerontofil” szó, téged vagy engem? Nekem nem lehetnek komplexusaim? Ma biztosan megőrülök, ha nem tudunk szót érteni. És közben tornyosul a munkám. Hát miért nem látszik az, hogy minden erőmmel igyekszem fegyelmezett maradni, de elszivárog, ha mentegetőzésre fordítom. Egyszerűen energiapazarlás egymás bántása. Lehet, hogy mégis neked van igazad, ne kísérletezzünk tovább?
És akkor kapom ezt a rideg fenyegetést. Nem az a legrosszabb, hogy esetleg be is váltod, hanem, hogy mennyire félreértjük egymást. Én azon töprengek (le­het, hogy szorongok is), milyen lesz találkozni, megélni mindazt, ami eddig me­ta­fora volt. Én azon aggódom, hogy el ne hamarkodd a válást, próbállak lebeszélni, próbálok könnyed hangon írni, bár lehet, hogy te ezt is sértésnek vetted – ezek után mit lehet tudni.
Csak azt kérem, hogy olvasd el még egyszer ezt a hétvégi levelemet. Szerintem annak kell kiderülnie belőle, hogy egész idő alatt próbáltalak jobb kedvre deríteni annak ellenére, hogy én borzalmasan éreztem magam. Azon igyekeztem, hogy ez ne látszodjon. Jeleztem, hogy nagyon várom azt a napot, amikor tényleg türelmesen és meghitten beszélgethetünk, nem sietve sehová.
Ma reggel Léda is elutazott, az egyetlen lény, akivel néha megosztom gondjaimat. Rengeteg munkám van, mert az egész múlt heti inaktivitásom miatt most lakolok meg. Mi lett volna a szerinted elvárható, helyes magatartás részemről? Mű-vidám levelek helyett mit kellett volna írnom? Egy (ugyancsak megválaszolatlanul maradt) korábbi levelemben írtam, hogy a legnagyobb szomorúság mé­lyén is kíváncsi vagyok arra, mi következik még (ha patetikusan fogalmaznék, azt mondhatnám, ez tartott életben). Ez most is érvényes. De ha te nem ezt látod, ha te pont azt az egy mondatot veszed komolyan, amit nem kellene, akkor mi lesz mivelünk?
Gyorsan hívj fel, mondj valami vigasztalót, mondd, hogy előző beszélgetésünk szamárság volt, tedd jóvá valami kedvessel, mert ezt nem lehet kibírni. Fagyott mormota leszek, s akkor mihez kezdenek a zsiráfok? Hívj még ma, mert rengeteg munkám van, de addig úgyse bírok odafigyelni, amíg ki nem békülünk. Békülésre várok. Én soha nem haragszom öt percnél hosszabb ideig, soha nem sértődöm meg, és nem tudok létezni, ha hozzám közelállók haragszanak rám. Hát nem látod, hogy elpusztulok ebben a tövismezőben? Hívj fel íziben!
Mesi(d) – kell-e ez a betű neked? Ide most egy könnycseppet képzelj, ha papírra írnék, itt most elmosódott lenne a szöveg.

U. I. Vigyázz (kedved követendi gyász!), ha nem követsz meg, én hívlak fel (az pedig büntetés, mint tudjuk)! Légy már egy kicsit engesztelhetőbb!

*

– Mindez már a múlté.
– Minden a múlté?
– Ez már a múlté.
– A kerekasztal. A hajnalig tartó viták...
– Igen, a valóság körkörös megértésének módszere... Szóval a látóhatárok egybeolvadása visszahozhatatlan.
– A módszerek manapság fabatkát sem érnek. A valóságot mindenki érteni véli.
– Minket meg Hermész hívének csúfolnak, Merkur kliensének, a kétes hírnév kalandorának. Hogy csereberélünk, tolvajkodunk, összevissza dumálunk, hogy híreket hamisítunk, hogy mi lennénk a nyomokat eltüntető nyomravezetők.

– Hermész Psychopompos az alvilágba távozó lelkek kísérője. Nem csoda, hogy kétes hírnévnek örvend az istenek között.
– Igen, mert az istenek feltétele az egyértelműség: elvárják, hogy okvetlenül higgy kinyilatkoztatásaikban. De hát mit tegyek, ha néha hatalmába kerít-elkap-rámjön az értelmezés kétsége? A megértés dühe? A kinyilatkoztatások szövegei igényes megértésének mániája?
– Ezzel felszámolod a bizalmas otthonosságot.
– Ha valamit igazából meg akarsz érteni, számításba kell venned, hogy azt már számtalanszor (félre)értelmezted. Ittlétünk folyamatos (félre)értelmezgetés. Ha úgy tetszik: ki vagyunk szolgáltatva kultúránk előítéletes értelmezéseinek. Felejtsd el a tiszta lapot, az előzménytelenséget: a megértés mindig előítéletekkel terhes. Ha úgy tetszik, ördögi körben mozgunk. Mert a lényegesen újat is csak a (félre)értel­mezett egész tükrében közelíthetjük meg, és ez azzal bosszulja meg tisztátalanságunkat, hogy folyamatosan megkérdőjelezi biztonságosnak vélt tudásunkat: otthonos és idegen, egyedi és általános vitustánca. A megértés folyamata egybeolvasztja a látóhatárokat, és megszünteti a történetiséget. De az egésznek csak akkor van értelme, ha alkalmazható. Érted? Csakis az alkamazhatóságtól van a megértésnek értelme.
– Csak tudnám, mire megy ki ez a játék? Mi a fontosabb: az egyetértés vagy az ellenkezés? Az összhang vagy a viszály? Mi a szolik ösztönzője? Egységet teremteni vagy ellentmondásokat körvonalazni? E dilemma megtorpanásra késztet, noha tudom, hogy az egyetértés a (pár)beszéd hóhéra.
– Az egyetértés néma borozgatásra csábít, távol tart az értelmezések tengerétől: nem illik egyszerre meztelen leánykák, asszonyok, nagymamák után szaladgálni a tengernyi napraforgóföldön.
– Ez a megértésre is érvényes. Nagyon rosszul esne, ha valaki azzal állna elém, hogy mindent megértett, amit írtam... Glen Elgin...

*

Te Kedves, Drága, Aranyos!

Sajnos megérkezett a fizetésünk, ezért holnap mennem kell, és a kedd éjszakai telefonod üres házban csöng.
Nagyon hiányzol! Az élet sivár és fakó errefelé!
Amikor kislány voltam, az anyai Nagyanyám (aki ott élt fent a hegyen) rög­esz­mésen, hosszasan szagolgatta a rózsákat. Mindig, mindenhol, mindegyiket, ami az útjába akadt. Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi? Azt felelte: „Mert mindegyik más-más illatú, és én szinte beleszédülök, annyira jólesik.” Ezt a vá­laszt kisgyermek fejjel úgy értettem, hogy tériszonya van, és élvezi, hogy majdnem beleesik a virágba.

Sokat játszottam úgy, hogy aprónak képzeltem magam, vagy apró babáknak miniatűr teret rendeztem be a virágok között (Andersen Pöttöm Pannáján nőttem fel!).
Csak nagyobb koromban értettem meg Nagyanyám válaszát, mélységesen egyet­értettem vele, és eltanultam tőle. Szagolgattam az utamba kerülő rózsákat, és mindig Ő jutott eszembe. Egészen addig, míg a múltkor azt a szépet nem álmodtam veled a „vörös térről”. A rákövetkező napokban, amikor megszokásból beleszagoltam egy piros rózsába, rádöbbentem, hogy itt a „piros tér”, bent a virág közepén, az összehajló szirmok alatt. Csak aprónak kell képzelnem magunkat!
Ha majd az unokáim kérdezősködnek, félreérthető, titkos választ adok. Vala­melyik biztos megtalálja az igazságot, hiszen olyan egyformák vagyunk mindannyian.
Nagyon szeretlek!
Hajnal

21.

– Letepertük a metafizikát, legyűrtük a történelmet, két vállra fektettük az újat teremtő művészeteket. Mi következhet még ezután?
– Inkább csak megsebeztük őket. Szó sincs győzelemről. Talán magunk mögött hagytuk őket, de képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. 
– Mintha mindaz, amiért valamikor lelkesedtünk, amit istenítettünk és imádtunk, már nem elégítené ki igényeinket. Komolytalanok lettünk?
– Épp, hogy komolyabbak! Ugye azt már régebbről tudjuk, hogy a gondolkodás, a tükrözés nehéz helyzetbe hozhatja a művészetet. Ha higgadtabban, megfontoltabban, józanabbul szemléljük csodálatunk tárgyát, ránk gyakorolt hatását, az könnyen lényegevesztetté, tetszőlegessé és jelentéktelenné válik. A tárgyilagos beszédnek, szóval az értelmezésnek, az érvelésnek nincs mit kezdenie a művészet feltétlen bámulatával.
– Mintha a Nagy Mesterek magukra húzták volna az ajtót, miközben a többség még mindig azt hiszi, hogy a művészet, a tudomány és egyáltalában a kultúra, a civilizáció valahogy csak úgy megy előre, hogy az egész valamilyen zavarosan megnevezett oknál fogva csak úgy halad, ráadásul önmagát újra meg újra felülmúlva halad, azaz fejlődik, és egyre magasabb színvonalat ér el. Mintha például a zene­történetnek nem lett volna csúcspontja, ami után az egész zenetörténet a lejtőre került, hogy a végén belerohanjon a krízisnek álcázott vulgárisba, és elmerüljön valami szennyes, ragacsos árban...
– A művészetek történetében valóban értelmetlen fejlődésről beszélnünk. Idő­ben szó sincs túlszárnyalásról, pontosabb vagy összetettebb megközelítésről.
– Mintha a művészeteknek kimerültek volna a lehetőségei...
– Helyes! A világ művészi ábrázolása korunkban ügye-fogyott, tetszőleges és mellékes lett. Nincs több új a nap alatt. Szóval manapság egyetlen művész sem állíthatja, hogy „jobbat” alkotott volna Náluk. De ez éppúgy a történelemre is érvényes: elérkeztünk a strukturális ismétlődések korába. A grands récits-ek ellehetetlenültek. A világ fokozatosan egyöntetűvé válik. Mondjam a varázsszót? És ennek a mindent átfogó szabványosulásnak, úgy tűnik, nincsen alternatívája.
– A grands récits-ek, a nagy mesék gyújtópontja az összes földi történetnek ér­telmet adó végső vagy időtlen jelentés. Az egyik az üdvözülés földi érvényesülésének viszontagságairól és a közelgő megváltásról szól. A másik valamennyi történetünket az önszántunkból magunkra vállalt rabságból való szabadulás kísérleteként értelmezi. A harmadik szerint történelem egyenlő osztályharc, megváltás egyenlő osztályok nélküli társadalom. Vagy az, amelyik a történelem lényegét fiú és apa anya­szeretőért vívott örökös harcában illetve ennek elnyomásában látja. És mindenik szentül meg van győződve, hogy övé az igazság, és utálja a többes számot. Hogy rajta kívül mások is a kizárólagosság igényével lépnek fel.
– Vedd már észre: ami most van, szóval ami a részünk, az is egy nagy mese! Ez a sok idézhető, bemásolható, elferdíthető, ez a számtalan Ctrl+Alt+C; Ctrl+Alt+V-történet, szóval amelyeket újra és mindig más hangsúllyal elmondhatunk, kikacaghatunk vagy elfelejthetünk, mert kiderült, hogy nincsen független nézőpont, nincsenek a nagy történetek felett őrködő hatalmi központok. Hogy csak versenytársak vannak, és a végső igazság körül bábáskodók vitustánca. Hát mi ez, ha nem egy óriási mese?
– Határátlépés minden áron: a tetszőlegesség globáldicsérete. Ő meg ott áll egy büszke szentségben, s vele szemben ott az a sorjázó, tülekvő, áradó gyászkoszorús költőnők és botcsinálta műfordítók tömege fényképezőgépekkel és a teljes tudatlansággal és az ordinárésággal...
– Hogy a világ tetszőlegessé vált, az egy tényítélet, ettől még választhatod Babba Máriát. Önmagunkra kell figyelnünk, csak saját mikrovilágunk adhatja az alapot, csak a megélt tapasztalások mélysége lehet a forrás. Csak így születhet sajátos művészet, ami egyszerre regionális és globális. Tagadhatatlan, eme tetszőlegesség ostorozása sokak számára kedves...
– Pedig mindaz, amit ő, a knidoszi Aphrodité–Vénusz–Hajnal jelent, bármi is az, egy olyan mennyei világból származik, amelyet szétmorzsolt az idő. Semmivé lett univerzumként mindörökre eltűnt a magasból. Mert az emberi világból eltűnt a magas, és itt maradt ő, ebből a magasabb rendből itt maradt ez az Aphrodité, teljesen magára hagyatva, mert eltűnt az embereknek az a közössége, amelyik miatt még nem volt hiábavaló...
– De ez semmit sem változtat a valóságon: a grand récit kényszerével kelünk és fekszünk...
– Csak áll ott, és sugárzik, sugárzik a szépsége a semmibe, és senki nem érti, és senki nem érzi, mennyire fájdalmas látvány ez: egy világja vesztett isten, hatalmas, mérhetetlenül hatalmas – és még sincs semmije.
– Pompásak ezek az idézetek! És manapság már azt sem kell hozzáfűznöd, hogy az eredeti történet nem a knidoszi Aphroditéről, hanem a milói Vénuszról szól.

*

„Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette,
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.”

Itt tartott Ákos a Toldi felmondásában (mert tanulják és időnként kikérdezem, olyankor mint akit felhúztak, darálja ezt a remekművet), amikor észrevette, hogy nem figyelek, mert nem lapoztam. Tényleg nem figyeltem. Elolvastam még egyszer ezt a versszakot, és arról ábrándoztam, hogy de szép lenne hideg, sötét, esős estéken veled meleg ágyban szeretkezni, és ezeket a remekműveket olvasgatni!
A múlt héten hangversenyen voltunk (nagyon szeretem a vonósnégyeseket!).
Őszi estéken gyertyafényben, vörösbor mellett Mozart-vonósnégyeseket hallgatnék veled!
Csak ábrándozom és képzelődöm, egyre csendesebb és szomorúbb vagyok, fáj, hogy nélküled kell élnem. De ha valami szépet látok vagy hallok, nagyon jó érzés rád gondolni, és olyankor egészen közel telepedsz mellém, és velem vagy.

Nagyon vágyom utánad!
Hajnal

*

Bevallom, én épp az ellenkezőjére gondoltam, azaz arra, hogy a szöveg pontos értelmezésében már megint ez a fránya Glen Elgin akadályoz. Nem pedig arra, hogy a hiánya homályosítja el tudatodat.
Ha már így tapasztalatot cserélünk ivás-ügyben (említettem már, én sem iszom keveset), én inkább az egyenletes eloszlást biztosító iszogatás híve vagyok. Azaz egy héten egyszer-kétszer, de csak ha jó kedvem van (rosszkedvűen nem szabad, akkor biztosan megárt), és csak annyit, hogy másnap lehetőleg ne fájjon. Ezt a határt nem mindig sikerül eltalálni, akkor másnap Aspirin (jó öreg Bayern-gyógyszer) és korai lefekvés. Amúgy egyedül nem szeretek inni, s ez természetes határt szab a dolgoknak, mivel rendes társaság nem akad túl gyakran.
Eddig semmit sem mondtál válási terveidről, de egy rendes feleség sokat segíthet a dolgon.
Szándékodban áll-e meglátogatni engem a júl. 30-ával kezdődő héten? Ugyanis ebben az esetben én szabaddá tenném egy napomat, de tudnom kellene, hogy há­nyadikát. Nem akarom megjátszani az elfoglaltat, de tényleg rengeteg munkám van és az egész időbeosztás összedől, ha bánatomban nem tudok írni. Óriási a fele­lősség a válladon, hogy csupa vidám vagy legalábbis jó dolgot írj nekem (pl. a zo­máncposta nem vidám, de nagyon jó, nem akarod közölni valahol?).
Tegnap már azt hittem, hogy a zománcposta-beli nő mintájára nekem is ma­gamnak kell majd írnom az erotikus leveleket. Hát igen, mindenki maga tudja leg­jobban, mit szeret... A magadnak írott levél biztos siker, ha nem változol túl sokat egyik napról a másikra.
Ha jobban meggondolom, neked nem volna szabad ott élned. Akármennyire is unod az itteni „kaotikus világ”-ot, azért itt jobb közérzete van az embernek. Unja, persze, de azért magyarul beszél, maga osztja be az idejét, több barátja van, közel van Erdély, netán még a múltját is értik (bár ez nem mindenkinek adatik meg itt se) stb. Még mindig nem világos nekem, hogy miből áll a munkád, de az biztos, hogy lélekölő, és hogy a világ minden pénze se éri meg, hogy megnyomorítsd magad (hiszen te is ezt írod a zománcban, a halottaskocsin nincs utánfutó stb.). Inkább éljen az ember szerény egyetemi tanárként vagy szerkesztőként, legalábbis szerintem. Ezt nem önös érdekből mondom, hogy hozzám közelebb légy, hanem mély meggyőződésből. Íróembert lehetőleg hazájától se, de anyanyelvi környezetétől elszakítani biztosan nem szabad, azt gondolom. Latolgasd ezt, fontolgasd, hisz te tényleg fiatal vagy még hozzám képest, és Umberto biztosan segítene.
Visszatérve az oly sok bajt kiváltó gerontofiliára: ebben igazán csak önirónia van. Valójában alig tudunk valamit egymásról azon kívül, hogy öregebb vagyok, és hogy jókat beszélgetünk, levelezgetünk. Nem véletlenül írtam, hogy félek a találkozásunktól, ugyanakkor majd elpusztulok a kíváncsiságtól, hogy milyen lesz (te pedig semmit nem fedsz fel szándékaidból: akarsz-e egyáltalán velem találkozni, akarsz-e egésznapos, kétszemélyes együttlétet vagy csak rövidet? szigorú lektort, jó barátot, anyát, dédmamát vagy szeretőt keresel? ne nevess ki, én nem tudom...).

Szeretettel
Emese