Élt egyszer egy írópár. Amit Egyikük kitalált, azt Másikuk megírta, és fordítva. Csupa páratlanul páros mese született tehát. Az egyik így szól:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmespár. Nos, úgy tűnik, ebből aztán mese lesz a javából. Csakhogy jött egy író, és azt mondta nekik, hogy nem oda buda, meg kell ismernetek az életet. Épp ezért elvarázsollak titeket: először barátok lesztek, aztán ellenségek, harmadszor idegenek, végül ismét szerelmesek. Mit szóltok hozzá? Mit szólhattak, belementek.

A két jó barát a legteljesebb egyetértésben éldegélt egy kicsi házban. Ám egyszer váratlanul megsüketült Egyikük. Másikuk hiába szólongatta, nem szólt semmit; ettől nagyon elszomorodott. Nem azért, mert nem volt kivel beszélgetnie, hanem mert azt gondolta, miatta történt. Ezért bűnbánóan megkérdezte társától, akarja-e, hogy odébb álljon, mert ha igen, ő készségesen szedi a cókmókját. Társa nem felelt, amit ő beleegyezésnek vett, és leszegett fejjel elment.

A két ellenség folyton kerülgette egymást. Éjszaka lopva kijártak szobájukból, hogy kelepcéket állítsanak. Bekenték ragasztóval a másik cipőjének talpát, sót szórtak az ételébe. A legszívesebben bekapcsolták volna a Vityáz nevű porszívót, mert elviselhetetlenül búgott, csakhogy az mindkettőjüket egyformán idegesítette. Történt azonban, hogy Egyikük megsüketült. Talán csak a mese kitalálója és írója tudja, mitől ily hirtelen. Nos, első pillanatban majd’ meghalt a rémülettől, ám alighogy magához tért, felragyogott az arca, és rohant a porszívóhoz. Attól kezdve minden nap kétszer is kiporszívózott, jó alaposan. A ház olyan tiszta lett, mint a patyolat, igaz, Egyikük sem örült ennek, hiszen majd leszakadt a dereka a drabális Vityáztól.

A két idegen közül tök süket volt mindkettő. A saját szavukat sem hallották. A hangok beröppentek a szájukba, majd kiröppentek, és amilyen szeszélyes teremtmények, mindenféle alakban szálltak ki onnan. A szomszéd hallotta őket, és elképedve mesélte feleségének, hogy itt micsoda ritka pár lakik, állandóan babusgatják egymást. Olyanokat mondanak, hogy édes, egyetlen, kedves, te vagy a mindenem. Milyen boldogok lehetnek, sóhajtotta a feleség.

A szerelmespár Egyike nem értette, mit mond Másika. Mi az, hogy szeretlek? Nem értem, nem értem. De nem szólok, mert nem szeretném, ha rosszul esne neki, hiszen szeretem. Ez így ment egy darabig, és Egyike már komolyan neheztelt Másikára. Direkt csinálja? Mit jelent az, hogy szeretlek? Nagyon, de nagyon ideges lett, ám igyekezett megnyugodni. Talán nem meglepő, hogy úgy esett, egyik napról a másikra megsüketült. De ő mit sem vett észre. Reggel felkelt, süketen, mint egy ágyú, ránézett Másikára, az éppen ébredezett, ásítozott, szemét dörzsölgette, a nyújtózkodásból átkarolta Egyikét, és arcába nevetve azt mondta: szeretlek. És ekkor Egyike végre megértette, mit mond neki.