Kovács András Ferenc emlékére

Kinő belőlünk a haj, a szőr, a köröm, nyúlik a bőrünk, testünkre rakódik a zsír, vágjuk, irtjuk, fogyasztjuk, szabadulni akarunk minden kinövésünktől, kinyomjuk a pattanást, nem akarjuk testünket a térbe növeszteni, ki akarunk fogyni belőle, minél kevesebb teret foglalni el, minél láthatatlanabbá válni, minél kisebb testben elférni, minél kevesebb anyagisággal megelégedni: mintha attól lenne nagyobb a szellem, mintha akkor hízna bele jobban a lélek a lefogyott testbe, mintha akkor férne benne jobban el, ha kiszorítja a feleslegesnek vélt anyagot.

* * *

Fehéren habzik a tenger, a rá- és ráfröcskölő víz simára csiszolja, mélyíti a sziklaszirtet. A közelben egy hajó, tűzcsóva tör ki belőle. A szél belekap, átfúj rajta, s vonszolja magával, a tüzet mint vörös vitorlát dagasztva. A szirten lassan magához tér Aiasz, a lokriszi, tekintete büszke és dacos. Nem könyörög, inkább átkozódik most, mikor tudja, a halállal kell szembenéznie. Kiugrott az égő hajóból, átvergődött a hatalmas hullámokon, eljutott Gürai szikláihoz, lihegve kapkodja a levegőt. Tűz, víz, föld és levegő: vajon melyik elem ad neki menedéket? Nem könyörög egyikhez sem, nem bánja tetteit, nem lelkifurdalással, hanem dühhel van teli. 

Könnyen gyötrik a halandót az istenek, az ő tetteiknek nincs tétje, ők újra és újra fölülírhatják korábbi döntéseiket! Nehéz türelmet szimulálni, nehéz úgy tenni, mintha tetszene ez a fölülről erőltetett világrend, ezek az elterveltként beállított véletlenek. Az egyszerinek nagyobb a tétje, mint a körkörösnek, nem adódnak újra és újra menekülési lehetőségek. Ki bírja ezt beleszólás nélkül, türelmesen? Aiász elvesztette hitét már ott, Trója alatt, abban a végtelen, értelmetlen huzavonában, a tíz évig tartó nyűglődésben, már nem győzni akart, bevégezni valamit, csak kitombolni a dühét, megszentségteleníteni egy oltárt, megerőszakolni egy királylányt, mindegy, hogy szép-e, mindegy, hogy az övé lesz-e a későbbiekben. Vigye csak Agamemnón, ha annyira akarja! Posszeidón akkor még segített, most ellene fordult, veszni hagyta a hajót, átkozott legyen! 

Ott van az isten is a képen, félelmetes, ahogy felmagasodik, hullámheggyel a háta mögött, haját és szakállát borzolja a szél, szigonya kiélezve, mindjárt lecsap arra a szirtdarabra, amelyen Aiász megvetette a lábát. A tenger alatt megremeg a föld, hullámok borítják Aiászt, apró kövekké zúzódik szét a szikla, kiköpi őket magából a víz. 

* * *

Kicsap, majd visszahúzódik a víz. Egy nagy testű állat kilógó nyelve. Egy behemót. Szőre a nedvességtől összetapad, tagjai egymásba folynak, a szilárd és méretes test cseppfolyóssá izzadja magát. Homorít és domborít a hát, nyújtózik a mancs, mérete mindig változik, formái folyton alakulnak. Fortyog, morajlik, mordul, vakkant, nyüszít, a szétfolyt tüdőből, a vízmosta torokból egyre állatibb hangok törnek elő. Kisebb, nagyobb kövek, tompák, élesek: egy egyenetlen fogsor szétszórt darabjai. Ínségesebb időkre elraktározott, nem túl mélyre leásott csontok.

A parton apró, színes kavicsok: egy absztrakt mozaikkép összekuszálódott darabjai. Ha mezítláb jársz a mozaikon, képek lenyomatai képződnek a talpadon. Egyenetlen, csiszolatlan, lesimítatlan felület, itt-ott megszúrja a lábadat. Egy palota romjaiból itt maradt padlódíszek, feltáratlanok, rendezetlenek, mégis fel-felvillan az egykori szépség. Az ember újra és újra összeszedi, új és új világokat rendez be belőlük. Festmény, amelyet nem kell megfesteni, csak rá kell találni a megfelelő színekre, szétválogatni árnyalatok szerint. Az alakoknak ősidőktől adottak a kontúrjaik, mégis szorgos munka kell ahhoz, hogy kiütközzön egy-egy vonal, elkülönüljön a hátterétől.