FLORILEGIUM

 

„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, 

köréd varázskör teremtődik.” 

(Illyés Gyula: Haza a magasban, 1937)

 

Hányszor idézik (idézzük) fel Illyés Gyula szép óhaját, sóhaját a költészetnek – a társadalommal szemben tanúsított – vigasztaló, panaceát ígérő jellegéről, s Petőfi figurájának és költészetének (akár egy sorának!) varázsos, mitikus erejéről, hatalmáról; ám rendre elfelejtjük feltenni a nagy kérdést: milyen varázskört teremt is a Petőfi-hivatkozás, s mi is lehet e körön belül és kívül?

S hányszor idézik (idézzük) fel Babits Mihály nemesen felháborodott nagy kiáltását az akkor éppen aktuális Petőfi-ünnep hamisságát látván: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” (Petőfi koszorúi, 1923): ám rendre elfelejtjük feltenni a nagy kérdést: milyen is volt/lehetett Petőfi igazi arca; s azt is elfelejtjük megkérdezni, miért is kellene egy álarcot (még ha zseniálarcot is) viselő nyárspolgárral (aminek Babits tekintette és állította Petőfit) farkasszemet néznünk?

Hisz Petőfiről (sőt: talán a sok-sok író-, költőtárs közül legkivált róla) soha nem fogjuk megtudni, milyen is volt igazi alakja, költészete milyen varázzsal hat több mint másfél évszáda – mind élete, mind figurája, mind poézise számtalan szemszögből nyert már megvilágítást és perspektívát; s hiába mondja róla Ady Endre, hogy „osztályozhatatlan” volt, ő is, s más írók-költők is (hisz ne feledjük: Petőfiről a maga korától napjainkig minden számottevő magyar irodalmár nyilatkozott, akár így, akár úgy) folyamatosan „osztályozzák” emlékét, s „igazságként” adják elő saját véleményüket; minek következtében élete és műve oly sokféle fénytörésben és színrebontásban csillámlik, hogy időnként még az a kísértő gondolat is felmerülhetne: nem lehet-e vajon e csillámlás maga is oly érdekes és tanulságos, mint a mindezt kiváltó hajdani alany és tárgy?

Ez a kis esszé (azaz nagyon szűkmarkúan válogatott gyűjtemény) e csillámlást akarja érzékeltetni, kizárólag költői vallomásokon és műveken keresztül, minden kommentár nélkül, oly módon, hogy az idézett alkotók és versek közé vagy köré nem kíván esztétikai vagy kanonikus hierarchiát építeni: Petőfi költői megidézésében helye van a legnagyobb és legkisebb költészetnek is – Petőfiből mindenki, zseni és dilettáns egyaránt részesül; sőt, alighanem magyar nemzetkarakterológiai vagy magyar kultúrantropológiai megállapításként is olvasható Szilágyi Ákosnak (azaz: Posztpetőfi Sándornak) frivol, de bölcs játéka:

 

„Egyszer mindenki volt Petőfi.

Egyszer mindenki lesz.

Emlékét őrzi honfi, búfi,

Turf és békáeref.

 

Egyszer mindenki lesz Petőfi.

Egyszer mindenki volt.

Unbánfi, népfi, tökfi, bakfi – 

Sok-sok futóbolond.”

 

*

 

Petőfi a népmesei csodahős (Petőfi a magyar nemzet büszkesége. Élete folyását a magyar nép számára versekben megírta Váradi Antal, 1886; Nagy László: Föltámadt piros csizma. Petőfi Sándor születésnapjára, 1973):

 

„Én jó magyar népem! megáldott az Isten,

Becsületes szívvel, mely mindig segítsen,

Honodul ad tejjel-mézzel folyó földet.

Földi boldogsággal kívánhatsz-e többet?

 

Igaz, vala részed hosszu szenvedésben…

De minden könycsepped fel van írva régen.

S minden bánatodra lőn vigasztalásod;

Sírt te lételednek még egyik sem ásott.

 

S támaszt tebelőled az Úr prófétákat,

A kik naggyá tegyék gyönyörű hazádat;

S te belőled támad a nép kebeléből

Az, kinek Európa ragyog nagy hírétől.

Hanem Messiás – nem nagy palotában,

Születik, s csarnokok fényes márványában – 

De a szalmakunyhók alacsony küszöbe

Az, hová az isten angyalát küldi be!

 

Szóllok néked ímé Petőfi Sándorról,

Kis-Körös egyszerű polgári fiáról,

Kinek dolgát Isten felvitte az égig,

Híre-neve fényét királyok beszélik.”

 

*

 

„Lélekzendítő asszonylábon 

sólyomideg-varrottasan 

föltámadt piros csizma kísért 

megostorozott délibáb 

orra vasának újhold a minta 

szögeinek csillagmező 

úgy szikrázik egyetemes télben 

hogy tébolyog itt legalul 

ahol mi fekszünk behavazva 

sebzetten, csonkán éktelenül 

üres a bölcső, a harctér teljes: 

balsors-csinálta babákkal néma 

s föltámadt piros csizma a síkon 

szívünk dombjának dúvadja már 

végzet-igézte agyunkon táncol 

sarkantyúzza a dögöket is 

mit akar, mit akar, azt akarja 

szeresse ez a nagy havú ország 

kövesse holt és eleven 

föltámadt piros csizma kísért 

aki hordja, ki az a barna? 

könyökölj fel a hóban és látod 

nem Júlia a síkon, de más 

a Géniusz keresi Sándort, sarka 

rúgja a tölgyet, dől róla a dér 

s ahol a dárdák és lángok állnak 

medvebundás győzők kezében 

világos vérrel meging a pohár 

föltámadt piros csizma a síkon 

eszelős látomás volna csak? 

hát nem szebb az ujjászületés 

hó-alatti kárhozatunknál? 

lélekzem a télben, fohászkodom 

föltámadt piros csizma, csak zaklass 

te irgalmatlan édes, te fényes 

csikorogd széjjel a szívünk havát!”

 

*

 

Petőfi a költő-Messiás (Tóth Kálmán: Egy költő mellett, 1853; Kányádi Sándor: Zarándokút, 1977; Juhász Ferenc: Petőfi, 1848. 1988):

 

„Nézem dalaidat lelkemnek szemével, 

Fejem zúg, szivem ver, és elborít a láz, 

Nem merlek vizsgálni, nehogy megőrüljek, 

Mint egy istenséget kutató csillagász. 

Érezem lelkednek mindenhatóságát, 

De a nagy egészet nem fogom föl benned... 

Egy-egy dalban nézlek, és úgy értelek meg. 

Mint egy kis kenyérben a megváltó testet.

 

...És még holmi piszkos istentelen ajkak

Másokkal mondanak egyformának téged!

Szelíd fiú vagyok, – de hogyha ezt hallom,

Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg.”

 

*

 

„Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,

porfelhőjüktől még az ég sem látszik,

előttem szent Petőfi Sándor gyalogol

a körtefától a kukoricásig…”

 

*

„És csak te vagy. 

És csak te vagy! Aki semmivé-itatódtál, mint a földre-csorgott könny. Mint a földre-csorgott könny. Könny, könny, könny, könny. 

Hiszen a könnynek csak kis nedv-árnyéka van a föld ólompikkelyein, ólom-pórusain, ólomrügyein, ólomkráterein, ólom-lemezkéin, 

csöpp nedvesség-sziget a könny, a lecsorgott könny a szürke kéreg rostjain, szőrein, csöpp dermedő árny-üzenet, nedvesség- 

fátyol, amit szótlanúl fölszív a mohó hajszálcsövesség, pára-pihévé csókol a fény, aztán csak a föld, a föld, a föld, a föld, a föld. 

Nem földre-hullott vércsöpp voltál, hiszen a vér zöldlila bőrt növeszt a szőr-ránc földpikkelyekre, bőrös rozsda-csillagot, 

kék szilvabőrhöz hasonló aszalék-medúzát, hiszen a vérnek barna élet-nyoma van, hiszen a vércsöpp piros selyempók 

arany-rothadásban. Mint csöpp barna szivacs, csöpp barna szivacsállat, merev, fodros, csipkés, szitás barna zsákállat a vércsöpp 

a földben, földbe-sűllyedt, földdel-tömött barna piciny szivacs-korsó-állat a földbe-szívárgott vér, szitásan áttört 

csöpp barna aranykehely a földben. A vér a földben. A földben a vér. És csak te vagy. És csak te vagy! Pedig testeddel semmivé 

itatódtál, mint a földre-csorgott könny. És nincs semmi, amitől érinthető volnál, se csont, se ágyékszőr, se fogsor, se hajszál, 

se homloklemez, se tarkólemez, se varratos, hézagcérna barna-csipke-beültetéses koponyahólyag, se karcsont, lábszárcsont, 

combcsont, ujjcsont, medencecsont, vállcsont, se állkapocs, se bordák, se csontlemez-pók szem-fészek, se arckoponya. 

(…)

Te koporsót-látó, halál-elől halállal futó! 

A forradalom piros vitorlája. A szabadság fehértollú szárnya. Forradalom a forradalomban. Gyémántevő ember-éhség. 

Puszta-kiáltás Isten-szegénység! A mámor hazugság-hiánya! Hiányból szivacs-lomb szeretetkő-bánya! 

Te nem lettél a múlt-idő fossziliája, mint ősi kőzetekben őshalak kőcsontváza: kő-szelvény gerince, 

kőszálka-söprűsarlója, őskőzetekben madár-maradék kúsza fekete vonalszögletesség madár-árnyék, 

őskőben őskori levél-lenyomat, ahol láthatod az ereket, pikkelyeket, pórusokat, bőr-mozaikokat, csak 

mindezt negatívan és kőből. Múlt-időből. Fognám eleven arcodat, innám eleven sóhajodat, csókolnám halott 

arcodat. Szivemen, mint fehér könyvben ezer és ezer boldog, sugárzó ujjlenyomat: sugárszép okos szavad. 

Ezer és ezer rece-címer, lécgyűrű-pecsét, bőrvályú-bőrcérna-pajzs. Összefogdostad te az én szivemet, mint 

boldog gyermek boldog apja arcát, szivem virágzó lét-jeleiddel sűrűn, vastagon behímezve, virág-szövetté varrva! 

Ülök. Csöndemben végtelen óraketyegés, mint hosszú egyforma fűrészelés. Mint amikor hosszú akáctörzs volt a 

fűrészbakon, s azt vágtam fűrésszel darabokra, s a cakkos fűrészpenge csikorogva és nyikorogva sűllyedt a fába, két függőleges 

keskeny korong-egyenest vágva a sárga fába, s az illatos levegő-pénz hézag-egyenes sárga fűrészport köpött a penge alól, az összetaposott, taréjlemez-áramlás hóba. 

Hol vagy? Csak te vagy! Hol vagy? Csak te vagy! Csodatűz Forradalom! Már az idő-kezdet előtt! S az idő-kezdet óta!”

 

*

 

Hogyan halt meg Petőfi? (Szász Károly: Hallom dalaidat ... Petőfihez, 1862; Szabolcska Mihály: Petőfi, 1898; Pósa Lajos: Márciusi szél lengedez… 1900; Jékely Zoltán: Petőfi utolsó dala, 1948; Szilágyi Domokos: Héjjasfalva felé, 1976)

 

„S a vesztett csatának sivalkodásában 

Egy halavány árnyék tűnik fel előttem. 

Ijesztő kisértet rémes éjszakában,

S mégis úgy tetszik, hogy mint élőt ismerem. 

A véres homlokon, szétzilált fürtökben 

A te visszajáró lelked áll előttem.

 

Egyik kezedben még a lant töredéki,

Rajta mint őrültnek úgy tétováz kezed.

A másik kezedben a ketté törött kard,

Setét markolatán nehéz vércsepp rezeg.

Fejeden koszorú, de töviseinek

Nyomán homlokodból az aludt vér csepeg.” 

 

*

„Minek siratnálak? 

Minek sajnálnálak? 

Földi ember soha szebben 

Nem halt meg tenálad! 

 

Életed, halálod, 

Egy gyönyörű nóta... 

Mintha csak a jó Istennek 

Te diktáltad volna!” 

 

*

 

„Szállj el, szellő, napsugárban

Petőfi sírjára!

Vidd el szívünk dobogását,

Hadd boruljon rája!

Csókolgasd meg minden rögét

Rózsanyitó dallal,

Borítsd be a költő sírját

Virágos tavasszal!”

 

*

 

„Elmúlt hát ama nagy temetési nap is 

Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is 

Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat” 

Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt 

Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt 

Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt 

S halálomban épp ez a legfőbb diadal 

Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar 

Így levék holtomban e bús nemzettel egy 

Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet 

Soha nem ismertem forróbb ölelkezést 

Mint amilyen ez az együtt-temetkezés 

Dicső honfiakkal akik a hazáért 

Vérük ontották a világszabadságért 

Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba 

Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba 

Érckoporsó sírbolt unalom árvaság 

A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán 

Testem a Szabadság záloga a Kovász 

Lelkem égretörni készülő vad fohász 

Innen csap ki majdan ama Végső Napon 

Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von 

El nem vakíthat úgy a menny fényessége 

Hogy ne emelt fővel járuljak elébe 

S szemébe ne mondjam trónusa magasán 

Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám 

…Nem nyughatom Ég-föld még mindig dübörög 

Minő paták alatt reszket az ősi rög 

Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia 

Irinyi Vasvári Csillagom Júlia.” 

 

*

 

(…)

 

„Napszállta? – már ki éri meg?

Még visszanéz. Szalad. Liheg.

 

Van út – kiút nincsen. – Ha már

halni kell: hát szemből, Halál!

 

Szemből, szívem, egyem, valóm.

Hadd lássalak még meghalón.

 

Érezzelek, tapintsalak.

Aztán nincs már kín, nincs salak,

 

verejték, szégyen, semmi gond.

Mért fut az élet, a bolond?

 

utolsó percig! – Nincsen ír rá,

toll, tinta, kéz, amely leírná,

 

agy, hogy fölfogja, lássa szem.

»El vagyok veszve, azt hiszem.«”

 

*

 

Petőfi, a próféta (Gyóni Géza: Petőfi lelke, 1914; Mécs László: Szellemidézés, 1923; Reményik Sándor: Petőfihez, 1922; Áprily Lajos: Az én poétám, 1940):

 

„Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!

Csak a veséjét most ne engedd!

Dögrováson a muszka rémség,

Most mi esszük meg, nem a tetvek.

Hóhérpalástját fázva rántja

Petyhüdt nyakába már a kerge cár – 

Varsó fölött a gépmadár dalában

      Petőfi lelke száll.

(…)

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!

Csak a veséjét, ahogy szoktad.

Hallik már halálhördülése

Óljukba pörkölt vadkanoknak.

Vadjai között rémülettel

Vonszolja roncsát nyomorék Petár – 

Belgrád fölött a bombák robajában

      Petőfi lelke száll.

(…)

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!

Rontsunk reájuk énekelve!

Velünk az isten s minden szentség,

S velünk harcol Petőfi lelke.

S ha úgy akarja Végzet-Úr,

S rablók golyója minket is talál – 

Hurra, testvér, a mennyországban is

     Petőfi lelke vár.”

 

*

 

„Zúg a Tátra, zúg a Mátra szivrepesztő rejtelemmel,

ünneplésre hívja zúgva a megdermedt lelkeket…

Jöjj dicső Mult, szent halott! s a meggyalázott, zord Jelennel

csókolózz, hogy fényt csiholj ki még belőle: ünnepet!

(…)

 

Elfordult az Isten arca s míg a Sátán szárnya szálldos,

igy kell nékünk ünnepelnünk, ó Petőfi, ünneped!

Két karom magasra tárom s mint igéző ajku táltos

mondom: minden sátánfajzat minden tánca, szünjetek!

Nagy Petőfi, bárhol is vagy, szózatomra, mely idézget,

most jelenj meg! Ám nem úgy, mint márciusnak idusán,

nem is úgy, mint Koltón éltél, sziva szüzi nászi mézet:

úgy jöjj, ahogy eldőltél a segesvári bús tusán!

Mártirvér kell nékünk most, mint forró biborszín igazság,

gyáva, vértelen világnak mártirvér kell, friss, piros!

Ugy jöjj: szivben a dzsidával, mit beléddöfött a gazság,

vértől habzó szád ne szóljon, mert veszélyes és tilos.

Vércsöpögtető sziveddel járj be minden földet ujra,

mit bejártál életedben, s szórd a vért, mint tüzmagot,

szivek mélyén olvadozzon minden hólepel, s kibujva

a virágok, a vetések zsendülőn a jó Napot

(a haragvó Isten arcát) tán az égre felkönyörgik!

Márciusi nagyvizektől törjön minden téli gát!

És ha téltől, éjszakától a vén föld így megcsömörlik:

új tavaszban támad tán a réginél szebb Délibáb!”

 

*

 

„Az ország elvétetett tőlünk, 

Elvétetett a hatalom, 

És a dicsőség is elvétetett, 

Felbontatott és eltöröltetett 

Közöttünk minden földi kötelék. 

Térdig porban és övig hamuban 

Mi mégis a te nemzeted maradtunk: 

Petőfi nemzete! 

Mert megmaradtál Te! 

És Benned megmaradt az ország, 

És megmaradt a hatalom, 

S a dicsőség is, a mi dicsőségünk, 

Most és mindörökké.” 

 

*

 

„Szent minden láz és minden vízió, 

titán Petőfi, Dante óriás. 

De ma te vagy költőm, komor zsidó, 

dörgő igéjű, zord Ézsaiás.”

 

*

 

Petőfi a jelenben, közöttünk (Lisznyai Kálmán: Petőfihez, 1845; Arany János: Emlények, 1855; Jókai Mór: Óh Petőfi, ha most élnél! 1870; Juhász Gyula: Petőfi-kép, 1908; Somlyó György: Petőfihez! 1949; Ancsel Éva: Petőfihez, 1952; Csoóri Sándor: Csepüljetek csak… 1954; Kuczka Péter: Petőfi, 1952; Utassy József: Zúg március, 1967; Spiró György: Petőfi útján, 1971; Veress Miklós: Sírvers (az 1973-as Petőfi-verspályázat nyertes verse); Petri György: Sándorhoz, 1981):

 

„Lelkemadta teremtette / Kunfia! 

Verjen meg lángcsókjaimnak / Zápora. 

Lánczra kötlek, ha szived el / Feledted: 

Ölelésem legyen a lánc / Feletted, 

Azokért az egészséges / Dalokért, 

Mellyeket zengsz e beteg hon / Üdveért!

 

Zengd továbbá a nagy alföld / Síkjait, 

A tősgyökös népéletnek / Titkait. 

S légyen lantod egyszersmind kedv / Forrása, 

S zengd, mi a magyar legősibb / Szokása,

S a borból, hogy meg ne ártson, / Mint igyék, 

Mellyben a kedv lelkesítő / Lángja ég. 

Úgy is sokszor hallottam azt / Beszélni, 

Anakreon unokája / Petőfi.”

 

*

„De nyugszik immár csendes rög alatt, 

Nem bántja többé az »Egy gondolat«. 

 

Mely annyit érze, hamvad a kebel, 

Nyugalmát semmi nem zavarja fel. 

 

A lázas álom, a szent hevülés, 

Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, 

 

Mely a jelenre hág, azon tipor 

S jövőbe néz – most egy maréknyi por. 

 

De jól van így. Ő nem közénk való – 

S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.” 

 

*

 

„Óh, Petőfi, ha most élnél,

   Vajon mihez kezdenél itt?

Élnéd-e úgy a világot,

   A hogy a többiek élik?

Szorultságból, mint poéta

   Mit tehetnél mindenfélit?

 

(…)

 

Az olyan eszmékre, miként

»Azok« voltak, most nincs bolt-ár;

A te lángod kihült helye

Nem tűzhely már, – csupán oltár:

– Tisztelik; de nem főznek rajt›.

De jól jártál, hogy meghaltál!”

 

*

 

„Az én lelkemben így él a te képed:

Nagy garaboncás, a széllel dacolva

Űzöd a jövőt és a messzeséget,

Belésírván a lelked a dalodba. 

Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva

És hivatásod csillagára nézve.

Vár rád a távolban egy ódon csárda

És álmaidnak késő dicsősége. 

 

Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel

Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,

Míg beszürkül tört ablakon a reggel. 

 

Közönyösen ketyeg a falióra,

Te ráborulsz a zöld asztalra némán,

Mint valami nagy, magányos, sötét árny.”

 

*

 

„Ki üresen kongtam magamban, 

mint vödör kiapadt kuton, 

most új forrással töltenek meg 

a szénbányászok Tokodon, 

Pécsett a népi kollégisták, 

Timót-utcában az ifik, – 

egész népet taníthatok már, 

s engem egy egész nép tanít: 

 

arra, mit csak sejtettem eddig, 

de sose mondhatott ki szám, 

hogy egyek vagytok ti, szabadság, 

s te annyi évig rab hazám! 

S ha eddig szégyen volt a részem, 

most boldogság és büszkeség, 

hogy nevemet ama nyelv adta, 

mely tiédet s Rákosiét! 

 

Ki magammal se voltam egy már, 

most egy velem fél milliárd, 

és minden tájak legjavával 

kötött egy csokorba a Párt. 

Magyar vagyok, – költő és kommunista! 

Hogy mondjam el, hogy értsetek? 

Velem vannak a világrészek, 

a földek és a tengerek.” 

 

*

 

„Téged szeret, – ki tűz szenébe néz,

vigyázva izzó vasnak hőfokát,

vagy az, ki vájatok csendjében áll,

tapintja szénfal csillanó erét

s a föld méhében fényért, életért

kemény marokkal küzdelemre lép.

 

(…)

 

Nagyon szeretlek én. S míg versed olvasom – 

a verset, amelyben kér, még kér a nép,

öklét emelve kér – csöndes leszek

s oly egyszerűen szeretnék szólani,

amint a honvéd tisztjének jelent.

 

Vigyázzban állva szólanék s jelenteném

néked, Petőfinek: már ád a nép – 

megnőtt s már bő marokkal ád – 

fehér gyapotot, csillogó sötét szenet – 

s övé a föld, a föld méhének kincsei,

az erdők és vizek.”

 

*

 

„Ám hogyha mégis költővé tesz 

e nagy idő s az ifjúság, 

neki köszönök mindent, mindent, 

hangot, modort és szárnyalást!

(…)

Formája s hangja külsősége 

verseimből majd kifakul, 

de megmarad a lelke, lángja 

s ég bennem olthatatlanul. 

Ó forradalmi szép hevűlet, 

te reszkettesd meg soraim!… 

(…)

Nincs más vágyam, csak az, hogy én is 

úgy tudjak szólni, ahogy ő. 

Verseim rétjén ott lobogjon 

a nagy tábortűz: a jövő. 

Ott lobogjon az igazmondás 

és hevítse föl dalaim!… 

Csepüljetek csak, nagy szakértők, 

visszavágnak majd szavaim!” 

 

*

 

„Nem messze onnan, ahol a kis Túr 

a Tiszába siet, 

a parasztokat egy csoportba gyüjti 

a termelőszövetkezet. 

Vonattal el nem érhető falu 

terül el a síkon, 

oda küldött el könyvekről beszélni 

az olvasómozgalom. 

Csatakos és szürke volt a vidék, 

a szemem körbejárt, 

csontos karjukat nyújtogatták 

az ég felé a fák. 

Rád gondoltam akkor Költő, Barátom, 

ki meghaltál száz évvel ezelőtt, 

erre jártál széllelbélelt kabátban 

a felhők és szegény földek között. 

Lelkedben forradalom s szerelem 

s egy láng: a szeretet és gyűlölet, 

hogy pusztuljanak már a zsarnokok 

s legyen szabadság a világ felett. 

A szívem akkor iszonyú nehéz lett, 

mellemen ragadott az indulat, 

 

hogy nem élsz már, bár élnél én helyettem 

járnád a városokat, falvakat. 

Aztán egy teremben asztalhoz álltam, 

körülnéztem s kezdtem beszédemet. 

Nem élsz? Dehogynem! Ötszáz okos arcból 

csillogott felém a tekinteted.”

 

*

 

„Én szemfedőlapod lerántom:

Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver,

Suhog a zászlós tűz a vérben.

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:

Úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom:

Lopnak a bőség kosarából,

A jognak asztalánál lopnak,

Népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát

Roppantják ránk a kétszer gyávák.

Talpra Petőfi! Sírodat rázom:

Szólj még egyszer a Szabadságról!”

 

*

 

„Petőfi útján a sínek mentén

horpad a házak melle.

Petőfi útja kinek kell?

Kell-e?

 

Petőfi útján

tévén a Hold még idevilágol.

Buszmegálló. Halálba mennek a kékek.

Hol a különbusz, amely kilábol

ezen világból?

 

Az ég mezője fűzöld talán. Korom.

Csatorna. Szennylé. Jobb, mint egykoron?

 

Eszmeileg fejletlen ifjú,

nehéz szívvel, de peckesen,

pici batyuval

Petőfi útján

ballag a síneken.”

 

*

 

„Rómában Cassius valék

Parisban Desmoulins Kamill

Spanyolhonért is dalolék

s most őriz a nép-szíve-sír

seblázas Guevara vagyok

aki egyszer majd hazaér

mennybolt-arcomig fröccsent a vér

izzanak benne csillagok

ragyogjatok ragyogjatok”

 

*

 

„»Itt benn vagyok a férfikor nyarában« 

– írtad huszonöt évesen. 

Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat, 

esők ostora sebzi 

a lomha folyót. 

Láttam lakatlan házad 

meg a tölgyfát, amely alatt állítólag… 

Tizenkét évvel túléltelek már. 

Hallgatom az esőt 

(híjas a tető a szüleid házán), 

tintás ujjamat bámulom és téged, 

vagyis a PETŐFI ÖSSZES 

KÖLTEMÉNYEIT 

lapozgatom Dömsödön: 

»Sors, nyiss nekem tért.« 

Majd nyit. 

Szóval téged olvasgatlak 

ez őszben, melynek nem is volt nyara.” 

 

*

Mivé lett a Petőfi-ünnep? (Tompa Mihály: Petőfi, 1860 (?); Kányádi Sándor: Hallucináció. Petőfi székelykeresztúri szobrának leleplezése után, 1973; Csukás István: Hagymaillat, por… 1973; Baka István: Petőfi, 1973; Pintér Lajos: Hol van az a lépcső, Sándor? 1975; Borbély Szilárd: Petőfi, a celeb, 2009):

 

„Élted- s verseidről beszél okos, bolond,

Jó cimborájának sok céda, bántva mond;

Üzérség, nyegleség versbe, könyvbe foglal,

Csavargó kéreget neved- s álarcoddal!...

Hirnév, halhatlanság – ha az élet megszün –

Olyanképen áll-e, mint a bor a seprün!?”

 

*

 

„miután a szobrot nagy tapsok 

közepette leleplezték s az 

elvonuló hivatalosságoknak utat 

engedve közelebb nyomult a 

kordonon kívül szorított nép 

hogy ne csak tekintetével de 

tapintásával is birtokba 

vegye bronzba-öntött nagy fiát 

menjetek haza suttogta valaki 

mintha maga a szobor suttogta 

volna menjetek menjetek ne 

tekintsetek föl reám járjatok 

lesütött szemmel előttem mindaddig 

amíg tekintetünk nem találkozhat 

most menjetek haza békességgel 

oszoljatok oszoljatok oszoljatok 

kapkodtuk a fejünket hogy honnan 

ez a hang de az ünneplőbe öltözött 

rendőrök csak mosolyogtak és 

tréfálkozva kötötték szakszerű 

nyalábokba az imént még 

kordonként feszülő köteleket” 

 

*

„Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia 

dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen 

festményeket dobál be a postás, a bélyegen 

nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta 

dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi, 

kiretusálták szépen József Attila keserű 

fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké, 

Csontváry a mozikban kétóránként megőrül, 

Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty 

haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli 

az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz, 

Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót 

árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört, 

Kosztolányit épp most preparálják, 

talán tökmagot lehetne elnevezni róla, 

s hogy ne duzzogjanak a többiek sem, 

lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz, 

Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp, 

Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz, 

Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai- 

cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.”

 

*

„Piros zászlók, világszabadság – 

pipacs gúnyolja versemet. 

Hazámmá rothadok – akárki: 

barát vagy ellenség temet. 

Megfulladsz vélünk, Magyarország, 

minden folyód kötél, hurok. 

Ledöfködik kozákdzsidával 

erdőidet a záporok. 

Egymásra rímelő virágok: 

sárgára sárga, kékre kék… 

Mit meg nem írhatok, a dalt 

teremné máris e vidék? 

Piros zászlók, világszabadság – 

pipacs gúnyolja versemet. 

 

Hazámmá rothadok – ki engem 

megtagad, őt tagadja meg.”

 

*

 

(…)

 

„ne is legyen ami nincsen

ne nézz előre se hátra

Petőfi hej te elég már

szólás lett az anyámtyúkja

hol van az a lépcső Sándor

melyen mennyből a földre jársz

 

hej hej szivárvány havasán

igazán jelenjél mostan

fekete s piros hit ellen

tolulnak színek szürkében”

 

*

 

„Ha ma feltámadna s közétek eljőne,

Petőfi se menne biztonsági őrnek.

Nem írna verseket, nem menne terepre. – 

Talán ha színésznek, nemzeti celebnek!”

 

*

 

A költő azonosul(ni akar) Petőfivel (Szoboszlai Sándor: Sándor vagyok én is, 1942; Illyés Gyula: Petőfi. Százhuszadik születésnapján, 1943; Pál Sándor: Petőfi nekem adta a szívét, 2000):

 

„Sándor vagyok én is,

ha nem is Petőfi ,

nem a nagy Petőfi,

hanem csak Szoboszlai.

De pennám, akárcsak a nagy költőé,

hazámé és feleségemé.”

 

*

 

„Én nem gondoltam ünnepedre. 

Szívem mélyén oly egy vagyok 

veled, mint hogyha bennem élnél, 

bocsásd meg a szerény lakot. 

Pirulnék ünnepelni téged, 

adóm ily olcsón adni meg, 

amért te újra – itt benn érzem – 

odadobnád az életet. 

 

Kiért? Miért? Oh be jól értlek 

érthetetlenül is, akár 

eszmédet, melyért holtnak ünnep, 

élőnek átkok átka jár. 

Nekem is, – jöjjön, érjen még több 

gáncs és gyalázat, legalább 

én vezekeljek, legalább 

így hasonlítson valaki rád.”

 

*

 

           „Álmomban Isten akaratából Segesváron jártam,

S ott a harci mezőn Petőfi Sándorra rátaláltam.

Rögtön ráismertem büszke fejtartására.

Miközben rámutatott egy magyar társára.

 

           Közelebb intett, s halkan rámnézett,

Keblén hatalmas lyuk tátongott, s vérzett.

Lelkem megsajdult, a hogy ő ott fetrengett,

S talpam alatt még talán a föld is rengett.

 

           Kezében a pennáját görcsösen szorongatta,

S láttam, hogy azt sebesen forgatja.

Szeme fájdalmas volt, s láttam, hogy sírt,

A Magyarok Szent vérével valamit írt!

 

           Közelebb hajoltam, hogy sebét ellássam,

Hisz ő a költők vezére, s az én társam.

A papíron egy szó volt, hogy Hon,

Mely Nemzetünknek igazi otthon!

 

           Még az utolsó pillanatában szíve érte lüktetett,

S mily áldott a Hazának e csodás tett!

Tudta, hogy szíve hamarosan megszűnik dobogni,

De érezte azt, a forradalom lángja fog lobogni.

 

           Szívére mutatott, s azt szóval átadta,

Lelkét az Úristen magának akarta.

Petőfi Sándor haláltusájában megkért engem arra,

Hogy vigyázzak népére, a Büszke Magyarra!!”

 

*

 

E kis válogatás csak ízelítőt szeretett volna nyújtani a költők között élő Petőfi-kép rögzíthetetlenségéről, szélsőséges meghatározhatatlanságáról. Hiszen Petőfiről elmondható volt az is, hogy ő maga az Isten gyermeke („az Úr, a dalnak fényes Istene, / Átöleli a költőt … így szól azután: Én gyermekem! Eszméim ajka Te!” – Váradi Antal: A szent nyomok, 1899), de az is, hogy „nagy költő volt! ámbár komisz ember, de nagy költő!” (Tompa Mihály, 1851); jellemezhető volt úgy is, mint „darabos, vad, mennyeien nagyságos suhanc, aranyos, csunya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna” (Ady Endre, 1910), de úgy is, mint „borzalmas” figura (a szájhagyomány szerint Jókai öregkori véleménye); lehet úgy nézni, mint a tökéletesség mintaképét („Petőfiben az a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. /…/ Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben, Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes” – Illyés Gyula, 1972); de úgy is, amint Weöres Sándor fogalmazott (ismét a szájhagyomány szerint): „vézna volt és tehetségtelen” – a legutóbbi időben pedig nagy sikert aratott az a jellemrajz, amely szerint Petőfi nem más, mint légtornász (Esterházy Péter, 1986).

Mindebből csak annyi tanulság szűrhető le a költők számára: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, ha Petőfiről kíván szólni…