(Az Analog Balaton dalszövegére)

Légy türelemmel, gyönge szívem,

Hisz ez a bú nem lészen örök,

Ahogy a víg idők elmúltak,

Úgy múl el a bosszúság is.

Légy türelemmel, gyönge szívem,

Hisz ez a bú nem lészen örök,

Ahogy a víg idők elmúltak,

Úgy múl a bosszú...

Jó barátok, így köszöntlek tikteket,

Gyönge vagyok, lelkem, testem fáradt,

Vessétek meg nekem azt az ágyat.

A bánat, kivel vagyunk jó barátok,

Már két álló hete elkerült engemet,

Fájdalmas szó el nem hagyta számat,

Lássátok, de hisz mit törődtök ti vélem,

Nem tudtok a bús legénynek bánatáról,

Lelkét, testét emésztő nagy bajáról.

Gondolj reám, boldogtalan anyám,

Reám, ki átéltem minden szenvedéseket,

Pedig még harminc esztendőm sincsen.

Mitévő legyek, nem tudom, kellene

Kicsi porta, az udvarba lószekér, menyecske,

a Jóisten szava, könyvbe kötve a kredencen.

Talán sosem leszek rendes ember,

Hát ugyan biza mihez értek én,

Forgatni szoknyát s pennát,

Komédiázni, színésznek állni,

Míg beteg testemet az idő sem kíméli.

Szememből a könny lassan elered,

S fátyolán át olvasom, mit ír Vörösmarty,

Míg éjjel a gyertya lángja enged.

Oly messze vagyok tőletek, és a tél hideg.

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem,

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem,

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem,

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem,

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem,

Apám és jó anyám, ne törődjél vélem.

Párnák közt az álom szememre későn jő,

Csepp békességet áhítok csak, mint bárki atyámfia,

Tégedet nem, magamat sajnálom, szívem akár a kő,

Máskor mint olcsó franc kacattal teli, kopott ládafia.

Ki vagyok én? nem mondom meg;

Ha megmondom: rám ismernek.

Ki vagyok én? nem mondom meg;

Ha megmondom: rám ismernek.

Ha megmondom: rám ismernek.

Ki vagyok én? nem mondom meg.