[2015. október]
A folyó menti kis faluban, tizenöt felett és huszonöt alatt, minden lány szép volt. Igazán szépek. A szomszédos falvak legényei nemhiába nősültek innen a legszívesebben. A szépek között is azonban a legszebb két leány volt, akik közül nem lett volna könnyű kiválasztani, alkalomadtán melyikük vinné el a pálmát egy összehasonlítás során. Nehéz volt összevetni a szépségüket, mivel annyira különbözők voltak. Egyikük aranyszőke szöghajból készült derékig érő fonatot viselt, mely minden lépésénél virgoncan ugrándozott előre-hátra a formás hát és a kerek mellecskék között, a másiknak hullámos fekete haj borította a vállát karcsú dereka fölött, egészen a háta közepéig. Míg a szőke nagy, nefelejcskék szemekkel bámészkodott a világra, a fekete, fényes bogárszemeivel bűvölte el mindenkori közönségét.
A lányok kisgyermek koruk óta a legjobb barátságban éltek egymással, nagylány korukra pedig ez a barátság szinte már testvériesen bizalmassá, szorossá vált. Minden örömüket, bánatukat megosztották, s erősen megfogadták, soha nem lesz titkuk egymás előtt. Együtt jártak ki a földekre, a mezőre dolgozni, ugyanakkor, ha a tollfosztásról, kukoricahántásról elmaradt az egyik, el nem ment volna a másik sem. Faluszerte mindenki tudta, hogy úgy az iskolában, mint a templomban, ha szőke Anka mellett volt egy szabad hely, oda a fekete Terkát várta, oda csak ő ülhetett le. Dologidőben hol az egyikük kertjét kapálták, hol a másikuk veteményét gyomlálták, három napig az egyik vendégeskedett a másik családjánál, majd amaz adta vissza a hasonlóan hosszú ideig tartó látogatást. A családok elfogadták, hogy mivel a lányok egy szem gyermekei voltak a szüleiknek, hát egymásban találtak testvérre, lelki rokonságra.
Ha a munkában egyek voltak, már miért ne lettek volna egyek a pihenés óráiban? Ilyenkor gyakran andalogtak kart karba öltve a folyóparti füzesben, súgtak-búgtak, máskor meg bejárták a nyáridő teljes pompáját kínáló, viruló határt, s ölnyi halomban szedték a mezei virágot, hogy koszorút fonjanak belőle egymás számára. Szép lányra szép koszorú való. S bár Anka szőkeségéhez a búzavirág kékje illett jobban, ő mégis a pipacsból kívánt magának koszorút fonni. Fáradsága azonban rendre hiábavalónak bizonyult: a pipacs gyenge, szőrösen is törékeny tejes szára nem hajlott, a vörös szirmok pedig leperegtek, mielőtt a szárak egymásba kapaszkodhattak volna. Ha én egyszer férjhez megyek, a menyecskeruhámhoz pipacskoszorút akarok viselni – ismételgette Anka szinte konokul. A másik meg csak nevette: Nem való pipacsból koszorút fonni, meg nem is lehet, punktum!
Az évek múlásával a lányok eladósorba kerültek. Nekik ehhez is feltételük volt: Nem szeretnek bele ugyanabba a legénybe, és sohasem állnak egymás útjába, ha szerelemről van szó.
Már a kukoricát is kibújtatták csuhéruhájából, amikor az őszi szél új legényt sodort a faluba. A Dunántúlról települt át, jöttek vele a nagyszülők, a szülők, egész siserehadat hozva magukkal, a nagyfiú mellett még három kisebbet, s ráadásnak egy leánykát.
A faluban forrni kezdett a levegő, mert bár szépek voltak a lányok, azonban sokan voltak eladósorban, férjnek való meg alig akadt. Az idegen fiatalember derék, szép szál legény volt, hullámos fürtöktől övezett homloka alól melegbarna szemek mosolyogtak elő, kemény koponyájából pedig okos gondolatok jutottak a napvilágra. Hamarosan szava lett a faluban, s megkedvelte a nép.
A szüreti bál volt az első, ahol a többek által csak hírből, látásból ismert jövevényt mindenki alaposabban meggusztálhatta. Majd kiesett a lányok szeme, miközben körbejárt a nagy teremben. Vajon kinél köt ki, kit fog táncba vinni – ez járt minden eladó lány fejében. Hát megkapták a választ. A fiú sorban megtáncoltatta mindegyik lányt, köztük a két legszebbet is. Mire a végére járt, véget ért a bál is. Tán csak próbálgatta a lányokat, vagy kereste közöttük a neki valót, nem lehetett tudni.
A következő alkalom a karácsonyi bál volt, ahol a legény megint csak derekasan megforgatott minden jelenlévőt, de a legtöbbször mégis az Ankát meg a Terkát vitte táncba.
Közben lassan elmúltak az ünnepek, majd a tél utolsó hónapjai is véget értek. Csöpögtek az ereszek, csurgott a hólé, hömpölyögve áradt a folyó. Ahogy napról napra melegedett az idő, a lányok is kezdtek kijárni a határba, dolgozni is, no meg minden másért. A furcsa csak az volt, hogy a falubéliek most többször látták egyedül Ankát is, Terkát is, mintha a két lány szándékosan kerülni akarta volna egymást. Mert amikor Terka kereste Ankát, az otthoniak azt mondták neki, a lány most éppen tejért van. Amikor meg Anka kereste régi barátnéját, a háziak azzal ütötték el a kérdést, hogy a tojást hordja szét, odalenn van, a falu másik végén. Pedig nem haragudtak meg egymásra, még csak nem is nehezteltek, az csak később derült ki, hogy mi volt a dolgok hátterében.
Eljött a húsvét, a Feltámadás ideje, na meg a tavaszé, a szerelemé. A templomban kivételesen Anka meg Terka is ott voltak, szokás szerint le is ültek egymás mellé. Mosolyogtak, de mosolyuk fátyola mögött sápadt tartózkodás bújt meg. Énekeltek együtt a tömeggel, érezték az áhítatot, de az eszük, meg tán a szívük is, valahol másutt járt.
Az istentisztelet már majdnem véget ért, amikor a plébános kihirdette a szép szál dunántúli legény és a falu legmódosabb, de tán legkevésbé tetszetős lányának az eljegyzését. Volt, aki örült, mások gratuláltak, sokuknak az irigység szedte redőkbe a homlokát, de a legnagyobb változás Terkán és Ankán látszott. Ezek csak felálltak, összekapaszkodtak, mint régen, és bizonytalan léptekkel kimentek a templomból. A folyóparti füzes felé vették az irányt. Leültek, vagy inkább lerogytak, és előbb Ankából, majd Terkából szakadt ki a sírás. Ankának alig lehetett érteni a szavát:
– Hát pedig én, én azt hittem… engem, hiszen tegnap is apámnál járt. És olyan sokszor hívott sétálni, a kert végébe, a folyópartra, meg a határba is…
A másik rákontrázott:
– Hát téged is? Engem, engem is hívott, és én el is mentem, és ugyanott, én szerettem…
– Te is? Hát veled is?
Egymás nyakába borultak, és nem állított gátat semmi a könnyeiknek.
Hát igen, megcsalták őket. Mind a kettőjüket. És ugyanaz. Amit éppen el akartak kerülni. Amit sohasem akartak. Megbántani a másikat, útjába akadni. És akkor egy harmadik. Nem is a legszebb. Hosszú hallgatás után újra Anka szólalt meg: Meghalok érte, vagy utána, a folyónak megyek. Nem lesz már nekem pipacskoszorúm…
Másnap Anka eltűnt. Napokig keresték, mígnem a folyó egy félreeső partszakaszán, a vízhez közel, a füvön egy pár pillangós papucsot, egy kalárist és egy hímzett ünnepi kötényt találtak. Mindenki tudta, hogy az Ankáé volt.
Terka akkor kiment a határba, és minden pipacsot letépett, leszaggatott, amit csak ért. Kivitte a folyópartra, leült és fonni kezdett. Ha eltépődött a szár, újra kezdte, és újra és újra. Már ráesteledett, amikorra összeállt egy valódi pipacskoszorú. Akkor bedobta a vízbe: Légy ott pipacskoszorús menyecske, ahol most vagy, Anka! Légy pipacskoszorús menyecske örökre! Azzal hazaindult. És amikor egy hónap múlva kifogták a folyóból Ankát, még csak a sírját se volt hajlandó megnézni. Számára már akkor elment Anka, amikor őt, a testvérét egyedül hagyta, és magával vitte a hosszú útra a pipacskoszorút…
