[2017. május]

---

Szabó Lőrinc emlékére

Bárcsak beszélhetnék így! De – sajna – már nem lehet.
Ezért – jobb híján – ó, fájdalom, kapargatom csak, piszkálgatom
(hátha meglenne titka, nyitja stb.)
s nézem reménytelenül,
már-már irigykedve ezeket a nagy felületeket,
hogy a nyelv érzelmesen mit elvitt,
s ezeket az arányosan aránytalan ritmusszerkezeteket,
hogy ezekkel együtt, hogy elfért a nyelv a világban,
s fordítva, minden hogy mennyire olajozottan perdült szét, szaladt
egybe!
Ahogyan még szabad volt, dobolt, dobogott!
Fényt ivott, erdőt és mezőt hordott magában… Át-
hajlott (kedve szerint, bárhol…), vitt szíveket, szerelmeket,
földet, fát, füvet, s más életpartokat –
s a kezemben (fülemben...)
porlik szét mind ez, ha felnézek,
miként egy molyette, de szép szövetdarab.
Bárcsak muzsikálhatna így örökre a szöveg!
(
)
De közben valami felszíni verstejszín lemaradt vagy elakadt,
s nekem e ritmusban már semmit sem szabad.
S ha szabad, hát fals, mutáló, öreg altesti hang az: hasbeszéd.
Kitapinthatóan hull a nyelv is szerteszét,
s hiába éled ugyanúgy (ugyanúgy?!) az élet életét,
valami a te nyelvedre levakarhatatlanul feltapadt.
Nem beszélhetsz kétszer ugyanúgy versben, testben –
csak ami túlélt, szól, a többi: törékeny, elhalt…
Ceruzáddal elpiszmogsz éjszakáig. Mindent kiemelnél végül...
S tartanád, hogy –