[Látó, 2010. október]

– Volt egy szeretőm. Egy napon született magával – nézte meg szúrós szemmel néhai Minelné a szerkesztőt. Közben súlyosat, mélyet szívott a cigarettájából. Mint aki visszafelé sóhajt egyet.
A szerkesztőnek megrándult a szeme sarka. Mint aki nem tudja, hogy most nevessen vagy sírjon.
– És ebből arra következtet, hogy ismer engem? – kérdezett vissza, észre sem véve, hogy beleesett a vénasszony kelepcéjébe.
Minelné szélesen elmosolyodott. Nem bánta, hogy meglátszik, már nem a tulajdon fogaival harapja az élet almáját. Hiszen nem is a fog a lényeg. Hanem a mosolyogni tudás.
Ezt a szerkesztőt azért küldték ide, hogy írjon róla. Portrét készítsen, vagy mi a csudát. A Minelek után szaglászik, ha a szaglásom nem csal – somolyogta befelé, csak úgy magának néhai Minelné.

Együtt fognak tölteni egy hetet, lehet, kettőt is. De Minelné átlát a szitán, tudja, hogy ezeket leginkább a Minelek érdeklik. Ádám és Endre, a két csodabogár feltaláló, no meg a fiuk, Saul. Aki az én méhemből fakadt ugyan, de istenbizony, én csak kihordtam ezeknek a teremtményét. Addig volt csak az enyém, míg a hasamban élt bebábozva. Ahogy megszültem, egyből átvette az uralmat fölöttem. És attól a perctől én voltam az övé, és nem ő az enyém. Egy darabig iszonyúan fájt ez nekem. Nehezen tudtam elviselni, hogy ilyen hamar meg kell válnom a gyermekemtől. Hiszen ez csecsemőkorában is szinte önálló volt... No de, térjünk csak vissza a mi kis szerkesztőnkhöz...
– A szeretőmet sem ismertem – adta meg kicsit késve a választ néhai Minelné a már idegesen toporgó szerkesztőnek. Végigmérte a már nem egészen fiatal pasast a vénasszony, mintha a veséjét is kifürkészné ezzel a pillantásával.
– S most csak annak örülök, hogy maga már nem lesz a szeretőm – tette hozzá szintén késve ezt a furcsa toldalékot.
– Gondolja, hogy szenvedést okoznék magának? A szeretője miatt szenvedett? – kérdezett vissza kicsit meghökkenten a szerkesztő, aki – bár figyelmeztették, hogy néhai Minelné igencsak bogaras – ilyen mértékű kihívásra nem számított egy hetvenen túli asszonytól.
– Csakis magam miatt szenvedtem, fiam. Az ember mindig a saját ostobasága miatt szenved. A szeretőm kegyetlen ember volt.
– Én nem vagyok kegyetlen – kezdett mentegetőzni a szerkesztő, egyre jobban belecsavarodva Minelné örvényébe, s szinte megfeledkezve a portréról, melyet erről a különös asszonyról kell fabrikáljon.

Márpedig Olánics gróf egy lelketlen dög volt. Aki mindig azt terjesztette magáról, hogy ő egy széplélek, egy finom ember. Nocsak. Az ő finomsága azzal a kőével hasonlatos, mellyel a sarkam bőrkeményedéseit szoktam kapircsálni. Nehe­zeb­ben hajlik már az ember ebben a korban, tudja.
Szóval Olánics azt állította magáról, hogy az emelkedett zene, az irodalom, a színház szerelmese. Na meg a találmányoké. A légynek sem ártana ő. Még szerencse, hogy nem mondta, hogy vegetáriánus. Húsevő növényeket kellett volna zabáljon. Vagy azok őt. Még ma is él ez az üszkös lábú féreg. Ő túlélte minden áldozatát, tehát nem maradt más neki hátra, mint az, hogy ő maga is áldozattá váljék.
Kő kövön nem maradt, ahol ez a fenevad végigvonult. Mint egy üstökös, úgy robbant be a Minelek életébe is. Az idilli életbe, melyet megrontott kissé ugyan az én szajhaszagú jelenlétem, de nem annyira azért, hogy kiszáradjanak a fák. A gyémánterdő, az ezüsterdő, mind, mind megmaradt sértetlenül. Míg meg nem jelent ez az átkozott.
Hiszem és vallom, hogy Ádám ebbe az emberbe betegedett bele, és nem is azért, mert engem csábítgatott volna, én sokkal később lettem a szeretője. Szeren­csé­re nem tartott sokáig az az idill, mely inkább hasonlított egy Drakula gróf féle történethez, annyi különbséggel, hogy ez ugyan nem vért vedelt, hanem a szeszeket. Bár hallom, most vénségére megtért az Úrhoz, s szentelt vízzel főz, szentelt vízben fürdik, abban áztatja a bütykeit. Ha-ha-ha-haaa. Az ördög úgyis felismeri majd a szagáról. Kénbarlang és nyershús szaga van az Olánics grófnak. Már csak ezért is érdemes meglátogatni őt, fiatalúr – mosolygott újra Minelné az összes implantátumával – melyek, valljuk be, igencsak valódi fog látszatát keltették – a szerkesztőre.
Na, tehát ez az Olánics egy pöfögő, hörgő motrú, bűzös automobilon jelent meg egy őszi napon. A fene érti, hogy tudott felkaptatni hozzánk azokon az úttalan utakon, melyek inkább voltak farkascsapások s vaddisznófalkák ösvényei. Régebben szarvasok és őzek kergetőztek itt. Most meg automobilon pöfög ide az ördög szolgája. De hát ez mellékes már, valószínűleg fákat döntögetett útközben, a lényeg az, hogy megérkezett.
Mintegy kiborult ebből a büdös és motorizált csézájából, s már ömlött is be az ajtón, s nem telt bele másodperc, egyszerre ölelgette Ádámot és Endrét, mintha testi-lelki jó barátok lennének egy élete.
Azok ketten pedig, mintha megbűvölték volna őket, fogvacogva állták az ölelgetést, miközben értetlenül pislogtak egymásra.
Olánics, ez a dög – mert nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy az volt egy utolsó, mocskos és pénzéhes svihák, egy szélhámos, röviden szólva: dög – azt állította, hogy apám – a titokfejtő, akit mi néhány éve eltűntnek s mintegy halottnak írtunk le magunkban – mesélt neki erről a helyről, s mi több, a Minelek csodálatos találmányairól, melyeket ő mind, mind meg szeretne venni.
Ádám és Endre csak hüledezett, egy szavát sem hitték, vagy talán mégis, egy fél szavát, egy egészet. De tagadták, hogy bármiféle találmányuk lenne, és ha lenne, sem lenne eladó, ők csak a maguk szórakoztatására készítenek bármit. Nem óhajtják az emberiséget sem előre, sem hátra tolni semmivel. Egyszerűen csak élnek itt, az erdő közepén, úgy, hogy mindent, amire szükségük van, maguk állítják elő. Nincs ebben semmi ördöngösség, és semmiféle eget rengető találmány. Egyszerű túlélésről van itt szó, kérem – mondták, s bocsánatkérően széttárták a karjukat, kinyitott tenyerükkel jelezve, hogy semmijük sincs, amit adhatnának, vagy eladhatnának. Életükben nem adtak el egy gombát sem, egy gombot sem. Nem ér­dekelte őket a pénz, mert úgy rendezték be az életüket, hogy soha ne legyen szükségük semmiféle pénzre. De az olyan emberek, mint a gróf, aki állandóan csak arról álmodott, hogy pénzben dúskál, abban gázol ágyékig, ezt nem tudják ésszel felfogni. Egyszerűen meg sem értik, hogy ilyen is létezhet e világon. S ha mégis, annak mi értelme lehet.
Szóval, Olánicsot nem győzték meg a kifordított tenyerek. Ő mindenáron teli kézzel akart elmenni innen. Vagy legalábbis valami olyasmivel a tarsolyában, amelyet aztán a kinti világban pénzzé lehet tenni. Amiből meggazdagodhat.
Még gazdagabb lehet. Sokkal gazdagabb. Mert a pénzen kívül tulajdonképpen semmi sem érdekelte, csak a vaddisznósült. Szeretkezni olyan volt vele, mintha az ember toronymagasságból beleugrott volna egy őrülten felpörgetett vibrátorba, majd ugyanolyan intenzitással ki is ugrott volna belőle, minekutána hanyatt esik – ha érti, mire gondolok, sandított a néhai Minelné a szerkesztőre, aki ettől a nem várt szóáradattól aléltan pihegett egy fotelben. Kezében engedelmesen zümmögött egy kiskazettás reportofon. Minelné nem zavartatta magát ezen apró neszezéstől, de eldöntötte, hogy hamarosan befejezi ezt a szónoklatot.
Tudja, most, hogy így mindezekre visszaemlékezem, hidegség költözött a gyomromba, mintha egy jégököl húzott volna be egy jó nagyot. Nem hiszem, hogy sokáig szeretnék még ezekre a dolgokra gondolni. No de a lényeg a lényeg, hogy Minel Ádámot ez az ember tette tönkre, hiszen Ádám volt a gyengébb láncszem, mert kedvesebb volt, és sajnálatos módon szerette az embereket.
Érezte Olánicson a nyers hús szagát, a dögevő bűzét, mégis kedves volt vele. Ez az állat pedig képes volt szinte naponta a nyakára járni, és gyötörni a találmányokért, melyek valóban léteztek, de amelyeket, míg Olánics Ádámot kínozta, Endre lassan megsemmisített. Ádám azonban ebbe belebetegedett, hiszen élete munkája, kínlódása, szenvedése és öröme volt azokban a szerkezetekben.
Tovább mosolygott, és továbbra is szerette az embereket, még talán engem is, s bár továbbra sem hált velem, talán megbocsájtott nekem. A bensejét azonban megtámadta az alattomos kór, a rák vadul burjánozni kezdett a testében, abban a gyönyörű testében... s mire meggyőztem Endrét, hogy mégis emberek közé, orvoshoz kell vinni, arra már késő volt.
A dög Olánics aznap is ott járt, mikor Ádám haldokolt, Endrét akkor láttam talán először teljesen kifordulva emberi képéből, amikor ezt a keselyűt elkergette a háztól.
Mára talán maradjunk ennyiben, fiatalúr. Nagyon örülök, hogy maga már nem lesz a szeretőm. Látom a szemén, hogy maga is kegyetlen. De mit árthat egy vénasszonynak holmi szavakból szőtt portré?