Kenyeres Ferenc (közelebbről Kefe), lényegében már kora ifjúságától egzisztencialista volt. Kétkezes karéjban ette az önválasztás sartre-i kenyerét. Azért iratkozott a filozófiára, mert Didada, a kis vörös bestia is oda jelentkezett. Bestia? Legfeljebb veréb. De annak is mezei. Kefe utálta pöszeségét, piszeségét, pattanásait, viszolygott tőle, tetőtől talpig. Ellenben Didada mögött ott ékeskedett, mint valami aranybányákat rejtő pazar hegyvonulat, a jómódú atya, akit egyszerűen Sanyi báként emlegettek. Sanyi bánál nem volt gazdagabb ember a vidéken. Annak idején segédlisztező volt Dinkoffék pékségében, de beházasodott, és a hozománnyal jól sáfárkodva, hamarosan zsebre vágta az egész várost, mellesleg pedig a vörösképű péklánnyal népes családot alapított. Didada a tizedik gyermeke volt, de még így is hozománya, mármint a lányé nagyobb volt, mint ami elképzelhető. Ehhez mérten tucatnyian legyeskedtek körülötte. Kefe nem hiába hordozta nevében nemesi címerként a kenyeret, láthatólag számíthatott a megtollasodott ex-pék jóindulatára. Legalábbis nagyobb volt az esélye, mint mondjuk Mészáros Öcsinek. Igyekezett jó színben feltűnni, és ügyelt arra, hogy ahányszor csak Sanyi bával találkozik, idejében előkotorja a zsebében hordozott száraz kenyérdarabot, lopva a szájába gyömöszölje, majd elomló élvezettel szopogassa. Megélhetési egzisztencialista volt. „Azt a rézfodrú Heideggerét!”, cifrázott keményen, amikor már három év is eltelt, mégsem jutott eredményre. Nem mintha Didada nem engedte volna készséggel magához, sőt, olykor eléje is ment a megismerés útján, ellenben a pecsétes frigy nem akart megszületni. Márpedig frigy nélkül nem lehet eredményről beszélni. „Csak az idő póznájához lecövekelt lét nevezhető esszenciálisnak.” Ám hiába érvelt, érveit Didada eleresztette füle mellett. Sőt, miután ráébredt, hogy fundálontológiailag a filozófia az élet iránytűje, kiadta Kefe útját, aztán egy libertinus társasághoz csatlakozva, a viszonyok függőségében feltárulkozó énje után eredt, és elutazott Amerikába. „Az igazi egzisztencialista többet lát, mint az esszencialista, mert mindig úton van”, ez volt a búcsúmondata.
Szegény Kefe, lógott az orra néhány napig. De azért mégsem telt el hasztalanul az a három esztendő. Didada sok mindenre rávezette, leginkább arra, hogy az élet olyan, akár a víz, mely felveszi az edény alakját. Vagyis, vonhatta le Kefe immár szólóban a következtetést, minél nagyobb a kanna, annál több benne a lé. Nem akart mást, mint beszállni egy nagy üzletbe. Mindegy, mibe, a legnagyobba. Amikor Lenge Ignácról, a hírhedten rosszindulatú alakról azt olvasta, hogy „a születésnapi ünnepség szervezői az életút problémáit egyúttal tágabb elméleti keretben is elhelyezték, és a koaxiális körülményeket bevonva, feltárták az ellentmondások differenciált járandóságát”, akkor a bensőjében fellobbanó differenciálatlan lelkesedés megmutatta, hol a helye. Sajtómunkássá avanzsált. Elment Süveg Huba lapjához, és írni kezdett, nem is rosszul. Eldöntötte, hogy a sajtó őt nem fogja kipréselni, ellenkezőleg, juszt is neki sajtolja ki az élet édes zaftjait. Néhány hónap alatt magasra jutott, figyeltek szavára, azt is meg merte volna írni, hogy Sanyi bá, a maga suksükölésével, juhtúrószagú leheletével sokkal szalonképesebb, mint Lenge Ignác, a nemzet Náci bája. Nemcsak merte volna, hanem meg is írta.
„Lenge Ignác, a záruló”, ez volt az írás címe. Ám e játékos, ironikus eltartás nem volt távolról sem a megfutamodás jele, mert abban a szövegben ki lett mondva, hogy Lenge Ignác tőről metszett gazember: önös érdekből elárult mindent és mindenkit. Pitiáner előnyökért. Saját feleségét, saját szüleit is. Egyetlen rajzszögért. Slussz passz, ez van, és csak azért nem nevezi áperté árulónak, mert a szó mégiscsak túl nagyszabású ahhoz, hogy rá illesszük.
Kefe pályája a csúcsra érkezett. Emblematikus figurája lett az igazmondásnak, a kemény múltfeltárásnak, egyszóval a ma értelmiségének. Emblémája annak az embernek, aki egyenes derékkal Döbrögi előtt is fején tartja a süveget.
Nem véletlenül tolakodott ide a süveg szó. Történt ugyanis, hogy Süveg Huba, talán neve ómenjétől átfűtve, egy reggel kurtán kirúgta az egyre kevélyebb, egyre önteltebb, egyre egyenesebb derekú Kefét. Ám ez szerencsés fordulatnak nevezhető. Kefe felkerült a fővárosba, és ott fiatal kora ellenére, nem csupán bevették a brancsba, hanem el is látták mindennel, lakással-bútorral-autóval, még egy elnöki széket is adtak neki. Így amikor mindenki Náci bája aggkori végelgyengülésében megkapta a gyémántfokozatot, az ünnepségen neki is beszédet kellett mondania. Mondott is. Hogy mit? Sokan már előzőleg is kíváncsiak voltak rá. Találgatták, mekkorát fog bemázolni, ennek is, meg annak is. Várták az elkerülhetetlen botrányt. A tisztítótűz szikráját. Ámde elhangzott a beszéd, és abban „a záruló” Lenge Ignác egyenesen a mennybe ment. Mintha a mellére tűzött gyémánt ragyogása Kefét is elvakította volna.
„Mi van, te szarházi, bedaráltak?”, kérdezték ismerősei, aztán keserűen legyintve, továbbléptek. De ő nem hagyta magát lerázni. Hosszan ecsetelte az emberi egzisztencia döntésekben feltárulkozó filetikus lehetőségeit. „Lényünk alakja nem a megismerés tükrében tárul elénk. El kell utasítani mindazt, ami általános, és szét kell törni mindazt, ami korlátoz. Az egyén érdeke, hogy átfolyjon mások edényébe…” És végül is igaza lett. Mert az ő váratlan dicshimnuszából mindenki megérthette, hogy Náci bá nemcsak pitiáner áruló, formátlan gazember, hanem még annál is rosszabb: megrontotta maga körül az időt.