Mondd meg, Uram, mégis
kinek a nyelve ez?
Amint azt kell kiáltsam:
add meg magad;
pénzt vagy életet!
Úgy járok be az albánok házába,
mint egy cowboy.
Ahogy megyek, és a sárban
tocsog a lábam, a sarkamra
ragad az átázott föld,
mintha sarkantyúm volna.
A zsebembe dugom a pisztolyt,
és tartom felette a tenyeremet,
mielőtt berúgnám rájuk
az ajtót, ablakot.
Ahogy lépek, húzom
és tolom a vállamat.
Rágom szájam sarkában
azt a sárga cigarettát,
a szemembe húzom
a beretkát.[*]
Néha az úton a szél
elgörget előttem
egy nejlonzacskót,
szúrja szememet a nap,
és én rágom a cigarettám,
halántékomon az izzadság
lefelé halad,
rájuk rúgom az ajtót,
és kiáltom,
néha mintha kívülről
hallanám magam,
amint egy másik nyelven
kiabálom, hogy
pénzt vagy életet.
Ha elszököm innen,
vérdíjat tűznek ki a fejemre,
wanted:
dead or alive,
pedig én már
semmit sem szeretnék,
csak anyámhoz
hazagyalogolni.
Kinek a nyelve ez,
és kinek a vére folyik
mindenfelé
ebben a városban?
Pár saroknyira
volt egy csoport halott ember,
még csordogált ki belőlük
a langyos vér,
bele a sárba.
Ez a föld fölissza úgyis.
Magába szívja, mint mellkason az ing,
cipőre lógó nadrágszár.
Ez az ő földjük,
felissza mind a vérüket,
így válnak eggyé vele,
ezért a földért harcolnak,
csak az övék lehet,
és hiába harcolok én is,
az ő földjük nem fogja
fölinni majd
az én véremet.
Belemarkoltam ebbe
a felázott földbe,
mert fázott nagyon a kezem,
az a langyos lány-vér melegítette meg
ott a testek mellett.
Milyen gondoskodók a nők, hogy
holtukban is segítenek
fázó katonákon.
Kiiszom medrükből a folyókat,
kiiszom a tengert,
hogy fenekén megtaláljalak.
Istenem, nem látod,
mind a tenyereden állunk,
de a kezed minduntalan remeg.
Szoros falakba zársz,
hogy ne kapjunk levegőt,
napfényt szúrsz a lövészárkokba,
hogy csillogósra izzadjunk
meg.
Kukoricaföldön állunk,
vérzik a tábla,
kilátszik a csutka
a száraz csuhé alól,
mint csontok
elszáradt bőr alatt,
nap tűz,
Isten tenyerére,
mászok,
alattam is remeg,
töri kézfejét
a lyukasra lőtt
tábla.
[*] szerb = barett, katonasapka