[Látó, 2012. november]  

In all our quest of greatness we
follow bubbles in the air... Etc., etc. (…)
Csend, csend, nyughass, te
Gyilkos! Semmit sem érthetsz
Malfi hercege… Állj színpadszélre, fújjál a
magasba életet, szivárvány-lufikat!

Oh, oh, oh!... Mily nagy teher is
a szükségről szólni! S mily nagy dolog,
hogy folyton erről szólunk!
(………………………....) Ostoba
verssorokban nyugszik sok, ostoba (sose volt) dicsőségünk,
lyukas metrumokban (mit idő, rothadás együtt
rongyolt el), franc se nyaggatja már velük magát,
 s a Halál is elunhatta tán, mert
másféle prédára les, míg (beadva csontos derekát) könnyű
fröccsöt iszik kinn, árnyékba húzódva a nagy nyári tereken…
Elunta itt – a sok feltámadást, gimnasztikát, műhalált... S akkor
most, ami maradt: könnyű ripacskodás a levágott nyelvek
beforrott hegén, zsibvásár hülye, elváltoztatott hangokban;
lerészegedett, öntelt torkokban tomboló kicsinyes hivatal,
műlihegések, rágcsálás, nagy, görbe falsok, bősz
mellényporolás, de örökre
bedunsztolt fülek és
szemek, ahol sok pántlikát vághatunk le, s mély,
állami pénzeket… Hát, semmi komoly? Semmi,
s komoly…
(...) Pedig én e Bolondot dicsértem,
míg tojáshéjakkal és kecskerímekkel bíbelődött,
s míg játszott a zöldfülű tacskó,
bennem is nevetett a lélek... (…)
 Részvényt is vásároltam akkor,
és letépett plakátra mázolva csapdosott a neved,
Blackfrairs – …
„Szélbe, szellentésekbe vagyon írva
minden…”,
 motyogta egy vak Teiresziász ott, a semmibe nyújtózva,
apróért, szeszekért koldulva... És vigyorgott…
Szélbe, szellentésekbe volna írva minden?!...
Mit játszanak ma este, drága?
Papagáj s rossz ízlés veri észtveszejtve a lantot,
s örül hozzá a pórnép – mondják: e sziget telis-tele hanggal,
mézes dallal mulattat, és ébredve
belőle mégis senki se zokog…

Ó, egy éhes
aktor jő – kimegy…
Csend, csend, nem játszanak ma este semmit se,
drága!...

Üres kordé a lélek – itt bugyuta levélként zörög.
Hamlet úrfi, az isten megáldja magát,
mikó’ fekszik mán bé nyughatni végképp ebbe a Gödörbe?!...
Miért exaltálja magát?! Köpdösik, hörög, vicsorog, ugat?! Tán
nem veszett meg egészen?!
Nem volna jobb végképp magára húznia a függönyt?! És hallgatni ottan?!
Csak nyugalom, nyugalom dobol a dübörgő homlokon –
Poloniusoknak kedvez itt kocsonyás levegő, vidéki ragacs…

 És e vidéki széksorokban annyiszor elidőzve,
(a Hisztrióban…), el-elnézem Dark Lédi Művésznőt:
micsoda manőverek, manírok, manírák,
 micsoda kiteljesedések!
 Micsoda művélvezetek!
Szerintem zárjuk a boltot hamarost,
Ariel!...

Ne szólj a szükségről –
         nincsen...
Egy utolsó koldusnak is van fölöslege…
Ha ennyi sincs, nem ér az életünk többet
   az állaténál!

Nem ér az életünk többet…

Kívül szélvihar – düh bolyong
a szív lezárt, nehéz kamráiban.