[Látó, 2009. december]
A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.
Koranyár
1
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár…
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog újra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
1939. június 4.
Ez a vers nem tartozik a híres vagy sokat emlegetett és szavalt Radnóti-versek közé. Talán éppen ezért is választottam. Ugyanakkor majdnem minden, a költőre jellemző elem és fordulat megtalálható benne, középiskolás szóhasználattal, ezt jól lehet elemezni. Ezt a csábítást most kikerülöm, mert úgy gondolom, verset egyszer kell behatóan elemezni, azután már csak olvasni, minél többet, és engedni, hogy a vers elemezzen engem, vagy csak megtörténhessen bennem.
Ennyivel azért mégsem fejezem be a mondandómat, mert van ebben a versben valami érdekes, amin egy ideje gondolkodom. Ha kicsit botanikus szemmel figyelem, akkor ez a cím némileg furcsa, mert a kökörcsin, a kankalin és a körtefa virágzása egyértelműen a tavaszt juttatja eszembe, nyilván Radnóti ismeri a virágokat, de éppen azért lesz a cím egy átmeneti, viszont pontosan nem rögzíthető évszak, mert ez áprilistól júniusig bármikor megtörténhet pár napban vagy egyetlen délutánban, a vers teljes élménye, ragyogástól, idilltől, a fenyegetettség élményén át a pusztulás tudatáig ívelhet: a hullószirmu törpe körtefák / hirdetik, hogy úgysincs irgalom. Gyümölcsösökben a sziromhullás olyan tud lenni, mint a havazás, és két sorral arrébb meg is jelenik a hó: akárha vékony lába tűnő csillagát / a hóban ittfeledné egy madár…
Szerintem itt a negyedik, ráadásul számmal jelölt szakasz végén, a három ponttal be is fejeződhetne a vers. És itt jön a fordulat, mert nem fejeződik be. Mintha a költő is megdöbbenne a helyzeten, a történésen, a gyors legördülés utáni kifutáson: és jön helyemre más. Csak ennyi hát? És kénytelen megjegyzést fűzni a vershez, mintegy megpróbálja felülírni a szöveg konklúzióját, elhessenteni a záróképet, vagy talán ki akar szabadulni a kép és formatökély által létrehozott zártságból.
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog újra már a nyár.
Csakhogy ez a két sor nem tudja feloldani a vers végkicsengését, és újra nekifut a költő, most nem egy ötössel, hanem csillaggal elválasztott epilógust ír.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Nem akarom eldönteni, hogy ez a vers-lezárás sikeres-e vagy sem, lehet ezen vitatkozni. Az viszont érdekes, hogy a Nyugat 1940-es januári számában az utolsó két sort nem választja el semmilyen tipográfiai jel a vers többi részétől, csak egy sornyi spácium. Az 1984-ben megjelent kötetben (Radnóti Miklós Összes versei és műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest) viszont igen. Talán Réz Pál tudná megmondani, hogy kié a csillag, a költőé vagy a szerkesztőé. De nem olyan fontos kérdés ez. Valaki más is felfigyelt erre a problémára.
A vers különben így is szép.