[Látó, 2009. december]

A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.

Radnóti Miklós: Tétova óda 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
         hűs tenyeredben.

1943. május 26.

A Tétova óda azért hívta fel magára a figyelmemet, mert már címében is megnyerő, visszafogottságot és a többértelműségre való megnyílás mozzanatát hordozó költemény. Óda, tehát dicsőítő ének, de a költő, az autentikus élmények őrzőjeként keresi benne a dicsőítés őszinte hangvételét és kifejezésmódját. Ezért elkerülhetetlenül tétova. A dicsőítés éppen tétovaságából meríti valódiságát.
A vers a szerelmi vallomás hangján szólal meg, de ez a vallomás nem a kezdeti, fellángoló szerelmi élményé, hanem a korai próbatételeket túlélt, létté, élményvilággá, titkos csillagrendszerré szerveződő érett szerelemé. Olyan belső csillagrendszer ez, amelynek fényei a lelket megülő fenyegetettség sötétjében világítanak, és az álmokra vadászó elmúlás értelmetlenségével szemben nyújtanak menedéket, megnyugvást. Az együttlét felfénylő élményvilágának összélménye itt tartós és biztonságot adó. Az eleven élet, a nyüzsgő és áradó lét szilárd szerkezete ez, amely mégsem ragadható meg egyetlen képben, és nem redukálható a lényegére. Az időben előálló élményeknek nincs világosan megragadható egyetlen formája, szintetikus végső képlete, ugyanis azok minden mozzanatukban egyediek, világszerűek és éppen e tágasságukban értelemadók. Ezért marad a szerelem csillagrendszere rejtett még a költő saját önkifejezése számára is, amelynek felfedése, szavakba foglalása életmunkája egészének értelmét érintő állandó kihívás, és ezért életfogytig meg-megújuló küzdelem a felötlő és tartalmatlannak bizonyuló hasonlatokkal.
Hiába tudja, érzi, hogy az eleven hitvesi szerelem, az élet hátterében, az élmények mélyén meghúzódó összetartó, világteremtő erő – kifejezni, képekbe foglalni csak élethelyzetek, léttöredékek élménymotívumait lehet. Ilyen élménymotívum például a művész alkotómunkáját átfogó tekintet érzése, amiben összeolvad az alkotás és a személyes élet beteljesedése. Erre az értelemben osztozó társra és együttérző lélekre utalva állította Diotima Platón Lakomájában, hogy aki lelkében áldott állapotban van, és alkotni vágyik, „szép, nemes és jólsarjadt lelket” keres magának, hogy abban foganjon meg alkotása. A Tétova óda sorai szerint is az értelmi és érzelmi összhang egymás érzékenységét provokáló-kiteljesítő közös érzésvilágában minden, a hétköznapi élmények is, megkettőződnek, átterjednek egyik emberről a másikra: „Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap”. A tárgyak szinte maguk is e megkettőzött, a kölcsönös visszhang előérzetét hordozó érzékelésben adódnak, úgy, mintha az egymásba játszó élmények „összenéznének”, és az eszményi társat „dicsérnék”. A tárgyak ebben a költőileg megteremtett interszubjektív képzeletben a maguk különös szünesztézikus módján jutnak szóhoz, a cukordarab a „zengésével”, a méz csöppje hullatásával, mintha önnön édességének szubjektív élményét utánozná és aranygolyóként mutatná fel saját tökéletes boldogságát, a vizespohár azzal, hogy mintegy belső érzelmi hanggal magától megcsendül. Nem nehéz belátni, hogy mindezek a különleges történések az együttlét örömét visszhangozzák. Erre utal néhány sorral alább a magyarázatként ható megfogalmazás is: „Boldog, mert véled él.”
A költői képzelet szeretetteljes játékossága gazdáját váró kutyaként jeleníti meg a vizespoharat, akárcsak az Együgyű dal a feleségről című vers megelevenedő tárgyainak a világában, ahol topogó, kis állatokká átlelkesített virágcserepek várják az érkező kedvest, akinek lényével elkeveredik valamiféle csipogó, riadt verébre utaló kedvesség. (Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,/ topogni kezd a sok virágcserép/ s hajában egy kis álmos szőke folt/ csipogva szól, mint egy riadt veréb.) A költői eszközök ilyenfajta használata jelzi, hogy az együttlét itt, a szeretet legváltozatosabb formái mentén artikulálódó kapcsolatban a partner átlényegítésének és a lényében való jelenlétnek egészen rendkívüli módját hozta létre. A vers befejezése éppen azzal hangsúlyozza ezt a különleges eggyéolvadást, hogy a költőt úgy jeleníti meg, mint aki egyszerre szemléli, érzékeli testi valójában elalvó kedvesét, éli át belülről az elalvás tapasztalatát és lép tovább az érzékek fonala mentén az érzékelhetetlen szférába, az idő és a sors titokzatos rajzolatainak jelentéstartományába. 

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
         hűs tenyeredben.