Bogdán László: Tatjána. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008.

„A kintrekedtek 1." – ez áll a borító legtetején, de a hátsó fülszöveg külön is jelzi, hogy egy tervezett trilógia első részét tartalmazza az új Bogdán-kötet. A továbbiakban pedig úgy jellemzi, hogy amit ebben a kötetben olvashatunk: átmenet a szerelmi történet, a pikareszk kalandregény és az utazási regény között. Való igaz, a kötet olvasója bólogathat, hiszen eksztatikusan fordulatos, sodróan felszabadult elbeszéléssel találkozott. Ez az új Bogdán-regény még inkább lehengerlően mesél, talán mert minden didaktikus történelemtől és erdélyizéstől mentes, és a máskor gyakori, bár sok tekintetben felesleges esszéisztikus irodalomelméleti fejtegetéstől is eltekintett. Újfent bebizonyosodott, hogy Bogdán László akkor van igazán elemében, ha „csak" mesél, ha az elbeszélés gondjaival nem terheli minduntalan az olvasót, ha a szövegközpontúságot másra hagyja, s ő a mesélés tengerében lubickol.

Ebben a lubickolásban benne van magától értetődően a mondatkezelés is. Mintha a mondatok a hullámokkal eggyé válva, maguk is hullámoznának, hátukra kapván a fürdőzőt, vagyis a mesélés anyaga és a mesélés módja egybefonódik; mintha olykor a mese alakítaná a mondatokat, olykor pedig a mondatok hívnák elő a meséket. „Kisseleff imbolyogva állt meg a halászcsárda bejáratánál, akár a hajója, amikor kifutva a Dardanellák-szoroson el kell dönteni: hova? merre?" Ugye, ebből a mondatból is mennyi, de mennyi irányba indulhat tovább a mese! Szinte minden szóban egy-egy újabb történet található Csak ki kellene bontani. Ez a jellegzetes tulajdonság teszi annyira egyedivé a Bogdán-prózát, ettől lesz meg a saját poétikája, a saját, szuverén esztétikája. Épp az, amit kifogásolni szoktak e próza kritikusai, a szertelensége, az önismétlődései, a kuszasága, a televényszerű rétegzettsége és amorf volta, a burjánzó képisége, mindez együtt alkotja azt az imaginárius világot, melynek szülője és egyben leírója Bogdán László. 

„És itt egy pillanatra újabb szünet következik: ugyanis Boticselli Lajos most feláll, szilárdnak tűnő léptekkel megy ki a konyhába új pohár borért 1983-ban, míg B. Szerémy Gerzson egy betonúton távolodik 1969-ben, és a haja lobog, én pedig, ÉN, Bogdán László, rajtuk gondolkodom. Most meggyőződhetnek, még nem vagyok azonos Boticsellivel, ahogy ő sem azonos hősével, B. Szerémy Gerzsonnal, noha én találtam ki őket is, persze még azelőtt is léteztek, mielőtt kitalálhattam volna őket, élték mindennapos életüket, s nem tudták, hogy egyszer egy történet hőseiként fognak virítani. Ezért is többek ők, kirakatban állva parádéznak, míg engem esz a fene, hogy mi legyen velük." Ez az idézet egy korábbi Bogdán-regényből, a Töredékek vígeposzból regényfolyam első darabjából való. Itt viszont, a Kintrekedtek első kötetében nincs narrációs önreflexió, illetve van, azonban nem tételesen: a mese mutatja meg nagyon pontosan a mesélőjét. Miközben a mese soha nem önmaga hordozza a mesélőt, hanem mindig mások felé irányítja. „Mondatról mondatra tárult ki előttem az élete, mint ahogy Tatjána előtt is az enyém, lassan, fokozatosan vettük birtokba egymást, feltartóztathatatlanul közeledtünk egymás felé."

E mesélve utazó, utazva és képzelegve mesélő pár zegzugos története a Tatjána. Egy orosz nő és egy erdélyi magyar ügyvéd egymásra találásának románca, Velencében, Ravennában, Moszkvában, az ókori Rómában. Nincsenek sem földrajzi, sem időbeli korlátai a mesének. A határ a másik ember. Illetve az sem, mert az elbeszélés fonalát hol egyikük, hol másikuk gombolyítja tovább. Ami néha meg is nehezíti az eligazodást, de ez megint szervesen benne van a mesében, és végül is nem akadályozója, hanem az olvasás serkentője lesz: ahogy egy vérbő pikareszkben, az olvasó meg akarja tudni, mi történik a következő lapokon.

Ugyanakkor ez az egyszerű meséléstechnika mégiscsak látszólagos, mert – s ez jellemző a korábbi Bogdán-prózára is – mindig megvan itt a közvetettség finomsága és bonyolult poétikája. Az események nem közvetlenül, hanem az események elbeszélője – még pontosabban az elbeszélővel szemben ülő hallgatója révén jutnak el az olvasóhoz, és így megkettőzve állnak össze történetté. A korábbi Bogdán-prózának is ez volt a konstrukciós szintezése, ez a két szint konstruálta meg az elbeszélői teret: a klasszikus realista regényre jellemző felső, és a szereplőkkel egy szinten lévő alsó. Ami egy állandó ide-oda mozgást szül. Vibrálást, feszültséget, izgalmat. És humort is.
Ha pedig a regénybeli időt keresnénk, akkor az illúzió teljességét is megtaláljuk ebben a szintézisben. A párbeszéd eme formája a kommentált elbeszélés szerkezetével azonos, de itt nem a kommentárok, hanem a szerepváltás (mesélőből hallgató és viszont) akasztja meg a cselekmény klasszikus menetét. Nem a regényíró, hanem a mesélő lép be a történetbe, majd miután felkeltette érdeklődésünket, hirtelen visszavonul, hogy átadja a szót a hallgatójának. Ez ennek a regénynek az újítása a korábbi Bogdán-regényekhez képest. Ebből a párbeszédes narratívából alakul ki az a pikareszk sodrás, amely visszahatva a mesélőkre, újabb és újabb történetekbe sodorja őket. Mert minden elbeszélt történet az időbeli sodrást is jelenti, másik folyományaként e szerkezetnek, a mesélt mese egyben megélt mese is. Itt is érvényes a korábbi regényekről leírt állítás, hogy mellékesnek tartott elbeszélői technikát fejleszt ki „egy egész regény szerkezetét meghatározó narratív szervezőerővé". Nem egy, hanem sok-sok mellékszál – ám a párbeszédesség miatt elveszítik mellék-jellegüket, hogy észrevétlenül váljanak magává a szövetté.

Aminek van még újabb következménye is. Tudniillik, míg korábban a történet és az elbeszélés ideje soha nem lehetett azonos, a két idősík között mindig aszinkronitás volt, hiszen a kétféle szinten nem lehetett egyszerre tartózkodni, itt most lehet. A történet és a rekonstrukciója egyazon időben létezik. Most nem nyomozás a történet, hanem megelevenedett emlék. Amelynek hatása is eleven, szinte beszippantja az olvasóját, ugyanúgy, ahogy szemtanúját egy utcai jelenet.

Ugyanakkor az olvasó soha nem lehet benne biztos, hogy amit lát, az álom-e vagy valóság. Nem tudja szétválasztani a kettőt, márpedig, ha e két közeg nincs szétválasztva, akkor a megtörtént és a megtörténhetett mégiscsak csökkenti a mese tétjét. De hát miként lehetne pikareszk regényt írni, ha nem épp e könnyed tétnélküliség elfogadásával? Hiszen így, ezzel a technikával idéződik meg oly baljóslatúan maga a valóság, a mindőnket körülvevő reális világ, képzelt félelmeink, szorongásaink, nagyszerűségünk és brutalitásunk realitása.