BORCSA JÁNOS: ŐRZŐK ÉS ÉBRESZTŐK (PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK ÉS KRITIKÁK, 1974 – 2006); KÉZDIVÁSÁRHELY, 2007, AMBRÓZIA.
Boér Géza halkszavú magyar költő volt a szürke diktatúra Romániájában. Lassan érő, a feltűnőséget kerülő, nem volt udvara, nem akadtak követői. Inkább maga követte azokat, akiket tisztelt. Kányádit. Szilágyi Domokost, úgy, hogy végig megmaradt vonzáskörében, nem fordult szembe vele szakmabeliként sem. Költőként Boér inkább szerkesztő, mint a trópusok mestere, verseiben nem a magánhangzók, inkább a gondolatok rímelnek egymással. Nehéz volt közölni, nemcsak a cenzoroktól való félelem miatt, hanem mert a Sütő Istvánra emlékeztető töredezett szerkezet által megkövetelt szünetek a verssorban borzolták a szedők idegeit. S ha Kolozsváron diákköltőként nem állt a központban, kézdivásárhelyi tanárként méginkább a peremre szorult. Kétkötetnyi verset tartalmazó életművét torzóként tartja nyilván, aki nyilvántartja.
Borcsa János az egyik ezek közül. A legelső – nemcsak azért, mert gondnoka a Boér-hagyatéknak, hanem mert írásaival többnyire ő élesztgeti az emlékét. Frissen közölt kötetében két írás címében is szerepel (Boér Gézára emlékezvén; Boér Géza közöttünk), de jelen van Boér a Szilágyi Domokos Kézdivásárhelyt címűben is a Visszateremtés című versének fakszimiléjével. Az „in memoriam szilágyi domokos” dedikációjú „kínvers”-sel, mely így kezdődik: „miféle táj ez / mely véled nyugton alszik…” De nemcsak Boér és Szilágyi szerepel a kötetben, hanem – hogy a holtaknál maradjunk – például a regényíró Kemény Zsigmond, a múzeumalapító Cserey Jánosné Zathureczky Emília, akinek gyűjteménye a Kós Károly tervezte sepsiszentgyörgyi múzeumban talált helyet, Bálint Gábor keletkutató és nyelvzseni, akinek a kiegyezés utáni Magyarországon nem teremvén babér, önkéntes száműzetésbe haza: Szentkatolnára vonul. Borcsa idézi Péntek János professzort, aki egy tíz évvel ezelőtti beszédében azt állította, hogy ha Bálint Ázsiában hal meg, hozzá is úgy zarándokolnának, mint Csoma Sándor dardzsilingi sírjához. Bálint Gábor „bűne”, hogy a kézdivásárhelyi református temetőben nyugszik…
Azok, akiket Borcsa a tolla hegyére tűz, azaz Word-dokumentumába beír, mind kapcsolódnak valamilyen módon Kézdivásárhelyhez és vidékéhez. Ami egyáltalán nem véletlen. Az 1998-ban indult Ambrózia könyvkiadónak bevallott szándéka egyrészt a helyi vagy a vidékről indult szerzőket közölni, legyenek azok élők vagy holtak (Szentkatolnai Bálint Benedek, Németh Csaba, Bakk Pál, BakkMiklós, Beke Ernő, Boér Géza, Ráduly Béla, P. Benedek Fidél, Tüdős S. Kinga), másrészt e „kishaza” szellemi értékeinek bemutatásán „fáradozni”. Szándékosan emelem ki a „kishaza” meg „fáradozni” szavakat, és megtoldhatnám a sort a könyvcímbe találóan kiemelt „őrzők” és „ébresztők”-kel, a „köz megbecsülésé”-vel… A köz megbecsülése, a közösség szolgálata, a közösségben gondolkodás az egyik alaptényezője Borcsa János etikai rendszerének. Taníthatna például a kolozsvári egyetemen, ő ehelyett a szülőföldet választja: Szentkatolnán tanít, Kézdivásárhelyen lakik, vagyis az őt adó közösség szolgálatába áll.
Ragaszkodását az értékekhez jellemzi a szövegválogatás: kritikák keverednek rövid tudósításokkal, megnyitó beszédekkel, interjúszövegekkel. A helyi Háromszék a hírneves Korunkkal, s az egykori Ifjúmunkás sem elfelejtett – a szempont, hogy mindent, mindenkit, aki tett valamit a közért, számon kell tartani, másrészt hogy akiről írunk, az a fontos, vagyis az őrzés meg az ébresztés. Önmagáról beszélve nemcsak a szülők jelennek meg, hanem a tanárok is, mindenik név szerint, aki a későbbi kritikus szellemi fejlődéséhez hozzájárult. Említett ragaszkodásáról vall, hogy monográfiát ír Méliuszról, akit sokan legszívesebben elfelejtenének, gondoskodik arról, hogy a borítót készítő Vargyasi Levente Orbán Balázs fotóját használja fel. Beszédet mond a kézdiszentléleki községi könyvtár névadó ünnepségén, annak ellenére, hogy a reprezentálás nem erős oldala. Beválasztja a kötetbe a Palotás Dezsőről szóló korai írását, annak ellenére, hogy Palotás elhagyta szülőhazáját. Csakis azért, mert míg ott élt, értéket teremtett. Lehetne a sort folytatni…
Magánykuckó című versében Boér ezt írta: „marad nekünk kicsontolt / ének”, az Egybemosás címűben így fokoz: „röhög rajtam a történelem / csak veszteségem védhetem”. Borcsa mintha nem akarná tudomásul venni, hogy az egykori harcostárs énekét „kicsontolták”, teljes energiabedobással az ellenkezőjéért harcol. Ha szürrealista képet készítenék róla, úgy festeném meg alakját, mint aki széttárt karral ráhajol a tájra, hogy összetartsa. Feladata nem könnyű, annak ellenére, hogy az ambrózia az istenek illatos eledele, melynek feladata megakadályozni a romlást. Nem sorolom a tájra vetülő árnyakat. Többen vannak. S még a – mint nemrég megtudtuk – Szilágyi Domokost befogadó táj sem alszik nyugton…