[2018. november]
Éjszakára beszélték meg a randevút. A férfi a legjobb ruháját vette fel: szürke, élére vasalt nadrágot fehér inggel, hozzá lila nyakkendőt kötött, mindehhez pedig kedvenc sötétkék zakóját öltötte magára, melynek ujját kis, pennát ábrázoló mandzsettagomb díszítette. Fekete haját gondosan oldalra fésülte, és most, a megbeszélt időpont előtt nedves kézzel még egyszer végigsimított hajszálain, hogy biztosan ne mozduljon el egyetlenegy sem.
A diófa asztalra fehér abroszt terített, és meggyújtotta az ezüst gyertyatartóba helyezett kecses viaszoszlopot. A láng árnyéka eleinte ijedten nézelődött körbe, végül felbátorodott és büszkén kihúzta magát. Fénye előcsalta a szoba árnyait, vidám játékra hívva őket. A mellette lévő borosüveg dugója vonakodva adta meg magát, de végül hagyta, hogy az aranysárga folyam kacagó csobbanásokkal hulljon alá az öblös üvegpohárba. Akár a parkban csordogáló kis patak, ahogy a kövekről aláveti magát, hogy csatlakozzon a hosszan hullámzó kék szalaghoz.
A férfi tisztán emlékezett az első találkozásra. Elmélázva ücsörgött a patakkal szemközti padon, körbeölelte a zöld fű és a madarak önfeledt csivitelése, amikor váratlanul megjelent. Olyan erővel hatott rá, mintha az élete újrakezdődött volna. Hihetetlen érzés volt, mintha nem is vele történne. Akkor ott megfogta, és sohasem akarta elereszteni.
A kapcsolatuk viharos volt. A férfi egyfolytában vele szeretett volna lenni, ám ő hol napokra, hetekre hozzá költözött – olyankor boldogok voltak együtt –, néha viszont hónapokra eltűnt –, olyankor összeszorította a szívét a gondolat, hogy éppen másnál jár. Sokat vitatkoztak. Inkább a férfi beszélt, ő csak hallgatott, de olykor gyönyörű dolgokat suttogott neki. A férfi minden együtt töltött időt igyekezett kiélvezni, megörökíteni minden pillanatot, mert tudta, hogy hamarosan ismét elhagyja, és az elkövetkező nehéz időszakban abból tud töltekezni.
Két hónappal ezelőtt találkoztak utoljára. Nem volt itt sokáig, de az eltöltött idő minden eddiginél tartalmasabbra sikerült. Azonban azóta úgy érezte, megcsömörlött. Már-már alig bírta elviselni a hiányát. Szüksége volt rá, mindennél jobban. Többször is próbálta hívni, de hiába kutatta, hiába szólongatta, nem lelt rá.
Úgy érezte, ez az este más lesz. Hogy ma tényleg eljön. Mindent gondosan előkészített, a legszebb ruháját vette föl, a legjobb borát nyitotta ki.
Leült az asztalhoz, és a pohárra tekintett. A csillogó aszú olyan aranyosan csábította, hogy képtelen volt neki ellenállni. Nem is akart. Kezébe vette a poharat, és belekortyolt. A zamatos nedű úgy terült szét a szájában, mint ahogy az évek óta szunnyadó vulkán lávája teszi magáévá a környéket. Az íz, az érzés mindent beborított. Betöltötte a száját, a gyomrát, a szívét. A sorra jövő kortyokkal együtt egészen az agyáig vándorolt.
A gyertya már csaknem csonkig égett, éppen csak pislákolt. Már csak fél pohár aszú állt az asztalon hívogatóan. És akkor megérkezett! Oly régóta, oly epekedve várt rá, hogy most szebbnek találta minden eddigi találkozásuknál. Úgy közelített felé, akár egy szélroham, amely azonnal lesöpri a lábáról, magával rántja, sodorja, nem törődve semmivel és senkivel.
Hogy elkapja, és ne csupán egy múló látogatás legyen ez is, azonnal előkapta a zakója zsebébe tűzött tollat, és írni kezdett. Hosszú sorokat vetett a fehér terítőre, olykor bele-belekortyolt a varázslatos aszúba. Így tartotta ott, amíg meg nem írta élete történetét, amíg meg nem írta mélységes és viharos szerelmét az ihlettel.
