Egy utolsót mosolygott a kamerák felé, aztán kiment a teremből. Feje még zúgott a kérdéshalmaztól, amivel a sajtósok elárasztották. Lassan próbálta felidézni őket, hogy jól válaszolt-e. Mert számtalanszor járta már meg, hogy a válasznak köze sem volt ahhoz, amit mondani akart, nemegyszer pedig éppenséggel az ellenkezőjét mondta. Folyton hazudni kell – morogta. Vajon mikor jönnek rá, hogy folyton csak hazudok? Kissé szórakozottan válaszolt egy túlbuzgó szervezőnek, aki az autója felől érdeklődött, majd a mosdó felé vette útját. Hosszan nézte magát a tükörben, arca fásult volt. Begyakorlott, amolyan protokoll-mosolyokat erőltetett, kezével végigsimította fekete, korához képest dús haját. Kezet mosott, mintha maga előtt keresne alibit a talán túlságosan is hosszúra sikerült tükörbenézésre, majd energikusan lépett ki az ajtón. Autójába ült, és csak a legközelebbi jelzőlámpánál jutott eszébe, hogy rossz irányba tart: a vendéglő, ahol kedvesével kellett találkoznia, a város másik felében volt.

Gyakorlott mozdulattal, a forgalmi szabályokra ügyet sem vetve elfordította a kormányt, átvágott az ellenkező sávra, és máris úton volt a vendéglő felé. A csöppet sem szabályos vezetői manőveren felbátorodva elmosolyodott, és bekapcsolta a rádiót. Lassú, melankolikus dalt játszottak, amin rendszerint nevetni szokott, hacsak nem ivott, olyankor ugyanis meglehetősen elérzékenyült, és szinte a magáénak érezte azt a sablonosan kifejezett, valahol azonban mégiscsak emberi bánatot, amelyről az ilyen dalok többé-kevésbé szólnak vagy szólni akarnak.

Most azonban elkomorult. Szokásával ellentétben nem mosolygott felülről és ironikusan, inkább valami csömört érzett. Mégsem tudott csatornát váltani, mintha láthatatlan erő a kormányon tartotta volna kezét, nem tudott a rádióhoz nyúlni. Anyád! – mondta halkan, mikor végül kikapcsolta a készüléket. Te is csak hazudni tudsz – tette hozzá meggyőződéssel hangjában, mintha a rádió érthette, és elszégyellhette volna magát.

Egyre idegesebben fordította a kormányt, a gázpedálra pedig érezhetően rátaposott. Száguldani akart, gondolta, így könnyebb lesz majd legyőznie múló rossz érzését. Szélsebesen kanyargott az autók között legújabb kiadású Mercedesével, ügyet sem vetve húzott el az út szélén álló rendőrre, végül csikorgó kerekekkel állt meg egy étterem parkolójában.

– Jó estét kívánok, Scott úr – köszöntötte a pincér –, máris elkísérem a helyére. Gratulálok a kupagyőzelemhez – tette hozzá alig leplezhető csodálattal a hangjában. – Ha megengedi, bár tudom, hogy nem illik, tudja, a fiam nagy rajongója. Ha adna egy autogrammot…

Scott, aki eddig némán követte a pincért, elmosolyodott. Hozzá volt már szokva a sikerhez, a népszerűséghez, tudta, hogyan kell viselkedni minden helyzetben – nem hiába volt a sajtó és a közvélemény kedvence. Leginkább természetes közvetlenségét csodálták benne, amellyel mindenkit lenyűgözött, ellenfeleit, ellenségeit, üzletfeleit éppúgy, mint számtalan rajongóját, fiatal lányokat és korosabb nőket, meglett férfiakat és serdülő ifjakat.

– Természetesen. Nem győzöm csodálni őt, hogy nem talált más példaképet rajtam kívül – jegyezte meg, mikor helyet foglalva aláírt egy papírt, és átnyújtotta a pincérnek. – Egy whiskyt kérek, vetett véget a pincér hálálkodásának.

Igazából ilyenkor volt elemében. Szeretett nagyvonalú lenni, szeretett jót cselekedni, de különösen azt a szerepet élvezete, ami ezzel jár. Elegánsan, halkan, szolidan, megnyerően játszott, hiányoztak belőle a sztárok beképzelt allűrjei, és hiányzott belőle a szerénység is. Komolyan vette, hogy ő sztár, tudta, és éreztette ezt, de csak addig a pillanatig, amíg mindenkinek tudtára adta, amíg ezt mindenki elismerte. Utána, hiúságát ilyen módon kielégítve, a legközvetlenebb, legemberibb módon nyilvánult meg.

Rágyújtott. Ismét eszébe jutott a dal, amit az autóban hallott. Láthatóan türelmetlenül nézett órájára. Fél kilenc volt, kedvese legjobb esetben is csak kilencre érkezik, volt még bő félórája tehát. Azon gondolkodott, hogy vajon mit csinálhat ebben a percben? Talán fürdik, vagy már a sminknél tart? Esetleg elindult már, hiszen annyira türelmetlenül várja, hogy lássa. Elszégyellte magát, hogy miken jár az esze. Rendelt még egy whiskyt. Ej, hát nem mindegy, mit csinál most? Nem vagyok már kamasz, hogy ilyesmiken gondolkodjak! – próbálta meggyőzni magát, hiába azonban, gondolatai annál inkább a lány körül forogtak, minél inkább próbálta másra terelni őket.

Nem olyan régen, alig két hónapja ismerte meg, ártatlan kalandnak indult, akár a többi. Mégis, már Svédországban, a világbajnokság alatt érezte hiányát, számtalanszor megfordult fejében, hogy őt is odahívja, bár játékosaival úgy egyezett, hogy nem visznek nőket. Zavarná őket a felkészülésben, és a koncentrálásban – magyarázta nekik, és ők el is fogadták. Hogy jó döntés volt, azt bizonyítja, hogy megnyerték a vébét. Kalandos életének újabb trófeája kimondhatatlan örömmel töltötte el, azt vélte kiolvasni belőle, hogy nemcsak egyéni győzelmekre képes, hanem csapatban is tud dolgozni. Efelől ugyanis mindig kételyei voltak. Fiatalkorában autóversenyző volt, rali-világbajnokságot nyert, majd tenisszel próbálkozott. Hobbiszinten, magyarázta elképedt rajongóinak, és csak akkor hagyta abba, miután egy wimbledoni tornagyőzelem után világelső lett. Hosszú ideig semmit nem hallottak róla. Világ körüli utazáson voltam – jelentette be, amikor a szkeptikus újságírók előtt bemutatta könyvét. A hamarosan bestsellerré vált könyvet, csodák csodája, az irodalmárok is elismeréssel fogadták, és hamarosan az egyetemeken újabb irányzatról beszéltek, amelynek a megteremtője nem más, mint Raymond Scott író, tenisz- és ralivilágbajnok. Könyvbemutatók sorozatát tartotta a világ minden országában, majd közeli barátjai kiszivárogtatták: Scott politizálni készül.

Londonban a konzervatívok sorai közé lépett be, és hosszú idők után a választásokat is megnyerték. A fizetség nem maradt el: hamarosan külügyminiszterré nevezték ki, bravúros tárgyalási képessége és rafinált cselvetés révén pedig elérte, hogy az izraeli-palesztin harcoknak is véget vetett. Érthető hát, hogy a Béke Nobel-díj nem maradt el. Ezek után azonban – a lehető legváratlanabbul – Scott visszavonult a politikai életből, az emberek pedig leginkább focimeccseken látták. Focicsapatot készül venni – sugdosták szét barátai, és valóban: Scott egy harmadosztályos klub részvényeit vásárolta meg, majd kijelentette: nem menedzseri tisztséget szeretne ő, hanem megnézné, milyen is az edzők élete. Két év múlva már az első osztályban játszott Scott csapata, majd miután ezt is megnyerték, a labdarúgó-szövetség a válogatott edzői tisztségét ajánlotta fel. Habozás nélkül mondott igent, és a svédországi világbajnokságon elsők lettek az angolok.

Scott végre megnyugodott. Úgy érezte, mégiscsak jó ember ő, ha már csapatban is tud dolgozni. Állandó, mardosó kisebbségi komplexusát megszűnni érezte, kétségkívül a vébé megnyerését tartotta élete legnagyobb sikerének. Egészen addig tartott ez a zavartalan boldogság, amíg az autóba ülve meg nem hallotta azt a dalt. Most már világosan látta, hogy az a baj, és hogy talán-talán végre szerelmes. Különben nem foglalkoztatna ilyesmi – folytatta önelemzését, miután kirendelte a harmadik whiskyt is. Ej, hát ez van. Előbb-utóbb ennek is be kellett következnie, meg aztán mindjárt viszontlátom őt, és akkor minden jó lesz. Hiába okoskodott azonban, továbbra is rosszul érezte magát. Már negyed, állapította meg, miközben azon vette észre magát, hogy komolyan aggódik. Néhány perc múlva azonban feltűnt a lány: bordó ruhában, kedves mosollyal lépett az asztalhoz, majd egyenesen Scott karjába vetette magát.

– Szeretlek – mondta a férfi, köszönés helyett.
– Csodálatos vagy – mondta a lány, köszönés helyett. Majd leült Scott mellé, és egy pillantást vetett saját ruhájára.

Némán ültek egy ideig, a lány a semmibe nézett, és mosolygott, Scott a lányt nézte, és mosolygott.

– Mesélj! – törte meg a csendet a lány, kék szemét kérdőn Scottra szegezve.
– Tudod, Laura, míg idáig vezettem az autót, rájöttem valamire – válaszolt Scott. – Arra, hogy szeretlek – mondta, immár másodszor.

Majd, mintha elszégyellte volna magát, poharába nézett. Ej, hát nem olyan könnyű. Én még ilyet sose mondtam, sem neki, sem másnak – állapította meg magában. Lehet, most sem kellett volna.
Arca elkomorult, a lány pedig csak nézte őt, nem mondott semmit, szeme furcsán, szomorúan csillogott. Scott ránézett, és tudta: hibát követett el, élete legnagyobb hibáját. Azzal, hogy kimondta, azzal, hogy őszintén gondolta, azzal, hogy megismerte a lányt, azzal, hogy egyedül hagyta, hogy nem vitte magával, az egész elmúlt két hónap élete legnagyobb hibája volt. Jobb lett volna, ha sosem történik meg, kit érdekel már a világbajnoki cím, a presztízs, kit érdekel, hogy tudok már csapatban dolgozni, Scott nagyon hirtelen váltott az örömből a szomorúságba, majd a kétségbeesésbe.

A lány tovább hallgatott. Nem nézett már Scottra, kezeit összekulcsolta, és az asztalra helyezte.

– Tudom. Vagyis… Az a baj, hogy nem tudom, mit mondjak. Te csodálatos ember vagy. Tényleg. Sokszor gondoltam úgy, hogy meg sem érdemellek téged.

Scott mosolygott. Nem úgy, mint amikor mások szájából hallott dicséretet, nem magabiztosan és értéke teljes tudatában, hanem keserűen. Voltaképpen sírni szeretett volna, csak azt nem engedhette meg magának. A csillárt nézte. Nem érdekelte, mit mond a lány. Valami sablon lehet ez is, gondolta, és a világbajnokságra gondolt. Ahogyan a döntő előtt négyszemközt kérdezte a csapatkapitányt, hogy nem lenne-e jó mégis meghívni a szálláshelyre a nőket. Meg hogy utólag mennyire igazat adott neki, hogy nem támogatta az ötletet. Lehet, hogy ott romlott el minden? – kérdezte magától. A csillár ingadozott.

– Földrengés van? – szakította félbe Laurát, aki Scott kérdésére tágra nyílt szemekkel nézett körül. A férfi nem bánta volna, ha csakugyan földrengés lesz, azt sem, ha az egész világ összedől, a világ azonban ügyet sem vetett arra, hogy neki most mozognia kéne.

– Beteg vagy. Haza kellene menned – mondta Laura, és Scott homlokára tette kezét. A férfi tűrte, és arra gondolt, hogy csakugyan beteg. És tényleg jó lenne hazamenni.

Egyszerre álltak fel az asztaltól. Scott előreengedte a lányt, amikor kiléptek a vendéglőből.

– Vigyelek haza? – kérdezte tőle.
– Köszi, nem szükséges. Vettem egy autót – mutatott Laura egy világoszöld Volkswagenre. – Vigyázz magadra, és ne hajts túl gyorsan.

– Nem hajtok – válaszolta Scott gépiesen, és beült az autóba. Bekapcsolta a rádiót. Halk, melankolikus zenét játszottak ismét. Csak ült az autóban, és a visszapillantótükörben nézte, ahogyan Laura elindul a világoszöld Volkswagennel. Majd begyújtotta Mercedesét, és utána indult. Mindenféle cél nélkül szegődött nyomába, bár tisztában volt vele, hogy nem arra lakik.

– Tudod mit, neked adom – mondta hangosan, bár senki nem volt az autóban. – Neked adom ezt. – Kezével mutatta, hogy az autójáról beszél. – Sőt, neked adom a házamat is, jó? – Scott egyre hangosabban beszélt. – Neked adom az érmeket. A díjat. A pénzemet. Tied lesz minden. Sőt, mindent megveszek neked, amit csak kívánsz. Kastélyt, medvét, kertet, óceánt és világűrt, bármit. Tied lesz minden – ismételte már-már eszelősen. – Neked adom a nevemet. Jó? Scott lehetsz. Raymond Scott. És minden, ami ezzel jár. Tied lesz a Nobel-díj. A wimbledoni, a svédországi győzelem, a ralibajnok címem. Téged tanulnak majd az egyetemen. Raymond Scott lehetsz. Mindenki leborul majd előtted, parancsolni fogsz mindenkinek. Minden a tied lesz.

Scott hangja lassan sírásba csuklott. Fékezett. Fejét a kormányra hajtotta és sírt. A világoszöld Volkswagen lassan eltűnt szeme elől. Utolérhetném, nézett a távolba, hisz ralibajnok vagyok.

Meggyőzhetném, hisz külügyminiszter voltam. Nem létezik, hogy ne csinálhatnék valamit. Hiszen szeretem. Scott idegesen csapott a kormányra. Csikorgó kerekekkel indult az autó. Két-három perc alatt utolérte Laurát. Melléje húzott, és intett, hogy álljon meg.

A lány kiszállt az autóból, Scott szembeállt vele, megragadta kezét, és kétségbeesetten rebegte:
– Tessék. Itt van. Itt van, vedd el. A tied lehet – mondta síró hangon. Laura döbbenten állt, nem értette, mit akar a férfi.
– Beteg vagy – mondta –, hazaviszlek én, jó?
Scott engedte, hogy a lány beültesse az autóba.
– Nem érted – szólalt meg néhány perc után, mikor kissé magához tért. – Hogy nem érted? Neked akarom adni. Érted? Nekem nem kell már. Ez a legtöbb. Nincs mit tennem. Vedd el, kérlek, vedd el! – fordult esdeklően a lány felé, aki továbbra is értetlenül nézett.
– Mit adsz nekem? Nem kell nekem semmi.
– A nevem se? – kérdezte Scott. Nem kell a nevem? Nem akarsz Raymond Scott lenni? Akit az egész világ csodál? Nem kell neked az egész világ?

A lány némán vezetett.
– Nem – mondta végül. – Nem kell. Az a tied. Nem adhatod nekem.

Scott rágyújtott. Nem értette. Hogyhogy nem adhatja neki, ha egyszer neki akarja adni? Ha az övé, azt csinál vele, amit akar. Akár el is ajándékozhatja. Miért ne? Idegesen szívta a füstöt.

– Lehet, hogy nem is az enyém?
– Micsoda? Az egész világ? Hát az talán nem. Nem egészen – mosolygott Laura Scott döbbenetén. – Az autódat holnap majd vidd haza, jó? – nyitotta ki az ajtót, miután megállt Scott háza előtt. A férfi kiszállt az autóból, becsukta az ajtót, és köszönés nélkül indult a ház felé.

Tényleg. Hogy erre én sosem gondoltam. Ekkora idiótát! A bárszekrényhez sétált, és whiskyt töltött. Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagyok. Leült a fotelbe, rágyújtott. Semmi sem az enyém. Hogy is gondoltam, hogy igen?

Reggel a fotelben ébredt, feje fájt, hányingere volt. Tükörbe nézett. Arca gyűrött volt, korához képest dús haja fehérlett az ősz hajszálaktól. Kissé ijedten nézett szembe képmásával, majd kezet mosott, mintha önmaga előtt keresne alibit hosszas bambulására a tükör előtt. Eszébe jutott, hogy díjkiosztásra kell mennie a királynőhöz. Arra gondolt, hogy tegnap még úgy tervezte, Laurát is viszi. De hát nem az övé. Sem a díj, sem a lány. Ha övé lenne, elajándékozhatná. Olyannyira logikusnak, világosnak, egyszerűnek tűnt ez az elgondolás, hogy eszébe sem jutott, hogy tegnap még teljesen másképp gondolta. Felemelte a telefonkagylót.

– Scott vagyok. Sajnos, nem tudok menni. Beteg vagyok. Fel sem tudok kelni az ágyból – magyarázta a telefonba, majd letette a kagylót, és boldogan, mint csínyre készülő kisdiák, csomagolni kezdett.

Néhány nap múlva a sajtóban ellentmondó hírek jelentek meg Raymond Scottról, a vébégyőztes angol válogatott edzőjéről. Egyes lapok szerint Ázsiába utazott, és kung-fuval kezdett el foglalkozni. Más újságírók arról számoltak be, hogy egy Csendes-óceáni szigeten nyaral kedvesével. Ismét mások – ezeket azonban senki nem vette komolyan – azt állították, Scottot legutóbb egy istentiszteleten látták. Haja ősz volt, kipirult arccal prédikált, kezét nyomorékokra helyezte, és ők meggyógyultak, vakok szemét kente, és ők látni kezdtek.

Két év után egy afrikai bevándorló keltett szenzációt a brit sajtóban. A fiatalember arról beszélt, hogy Afrikában él egy fehér ember, aki szanatóriumot létesített. Az egész kontinensről járnak hozzá a betegek, ő pedig mindenkit meggyógyít. Állítólag most már egy falucska is épült a szanatórium körül, a meggyógyult emberek ott telepedtek le. A virágzó települést a fehér ember irányítja, és az ottlakóknak szigorúan tilos arról beszélniük idegeneknek, hogy mivel foglalkoznak, hogyan is élnek, a fehér emberről pedig végképp hallgatniuk kell. Egy felesége is van, akit Sarahnak hívnak. Kedvenc szórakozásuk elefánton ülve sétálni. Amúgy az egész falu mélységesen tiszteli és szereti őket. Állítólag – bár a bevándorló többször is figyelmeztetett, hogy ő személyesen nem látta – a templom mindennap zsúfolásig megtelik, és maga a fehér ember prédikál. Akit néha Sir-nek, néha Priest-nek, néha pedig egyszerűen Ray-nek szólítanak. Azt azonban egyszerű ember talán sose tudja meg, hogy Afrikának melyik részén van a szanatórium. Valahogy úgy történik, hogy csak azok jutnak el oda, akik nagyon betegek. Onnan pedig sose jönnek vissza. Mintha maga Isten gondoskodna erről – jegyezte meg az afrikai bevándorló, akinek utolsó mondataira azonban már nem figyelt a brit közvélemény.