[Látó, 2009. november]

Florina Ilis: Gyerekek háborúja. Jelenkor, Pécs, 2009. Ford. Koszta Gabriella.

Csak második olvasásra tűnt fel Florina Ilis regényének itt következő passzusa, pedig ott áll rögtön az első oldalon, mégis a szöveg sodrása a következő oldalakra vitt, egyszerűen átsiklott rajta a tekintetem: „A kívülállónak ez a sürgés-forgás kaotikusnak tűnhet, látszólag semmi értelme, fölösleges, olyan, mint az esztelen elemi részecskék tánca az univerzum keletkezésének pillanatában, amikor az anyag alkotóelemeiben vagy a vallásos felfogás szerint az isteni teremtőerőben még nem mutatható ki semmilyen ésszerű, azaz isteni terv; de ha nem veszi figyelembe az emberi látás korlátait, ha tekintetének sikerül alkalmazkodnia a nagy egésztől elkülönülő csoportokhoz, és filmfelvevőgéphez hasonlóan kimetszeni a valóságból azokat a részleteket, amelyek az érzéki megismerés határán még felfoghatók a csak érzékeire és a józan eszére támaszkodó figyelmes szemlélő helyzetének tér- és időkoordinátái között, egyszerűen lehengerli a valóság jelentésteli sűrített látványa” [kiemelések tőlem: Zs. A.] (9.). Utólag, a regény vége felől is nézve, azért válik fontossá ez a mondat, mert a szöveg működéséről beszél. (Hogy egyáltalán mondatnak tekinthető-e az a gondolat, amely nincs ponttal lezárva – Ilis regénye ugyanis így, pont nélkül építkezik –, arról majd később.)
A regény cselekménye a kolozsvári vonatállomáson indul, a narrátor pedig nem tesz mást, mint hogy szép sorban végigpásztázza a vonatra várakozó, majd a vonatra felszálló utasokat. A regényuniverzum létrehozásának elbeszélésén kapjuk rajta a narrátort, aki e kaotikus masszából különösen két vonat utasainak szentel megkülönböztetett figyelmet: a bukaresti gyors és a nyári szünidős különvonat gyerekzsivajtól hangos utasaira fókuszál. Mi mást is tehet az ember, ha hosszú vonatútra indul, mint hogy megfigyeli utastársait, s félmondataiból, gesztusaiból, tekintete mozgásából történetet kerekít a megfigyelt személy köré? Ilis narrátora is hasonlóképpen tesz, ezt a fajta szemlélődést avatja kifinomult írói technikává, tud azonban valami olyat is, amit mi nem, s éppen ez adja e technika kifinomultságát: megszabadul az emberi látás korlátaitól, és mindent egy időben képes regisztrálni. A mindentudó narrátor egy filmfelvevőgéphez hasonlóan ráközelít egy-egy figurára, kimerevíti a képet (mintha arcközelit látnánk), és morzsánként adagolja a megfigyelt alak cselekvéseit, úgy, hogy közben múltjából is felvillant egy-egy, a jelen szempontjából releváns képet, illetve ismeri a szereplők ki nem mondott gondolatait, motivációit is. Az tehát, hogy a regény helyszínéül épp egy vonat van kitalálva, alkalmat ad egy sor izgalmas karakter megformálására.
Ilis több mint félezer oldalas regénye napjaink története, ezredforduló utáni történet. Egy csapat vakációra induló tizenéves gyereknek elege lesz a tanárok és úgy általában a felnőttek szabályaiból, és egy utcagyerek ötletétől felvillanyozódva elfoglalják a vonatot – igazi gyerekvonattá alakítják, ahol az ő szabályaik szerint működnek a dolgok: tanáraikat bezárják a fülkéjükbe, a mozdonyvezetőt pedig kényszerítik, hogy ne álljon meg Brassóban, ahogyan menetrend szerint tennie kellene. Az állomáson kitör a pánik, olyannyira, hogy mindenki azt rebesgeti: valószínűleg terroristák keze lehet a dologban. A Prahova völgyében, Posada állomáshoz közel áll meg a vonat, s négy napig az időközben fegyverekkel felszerelkezett gyereksereg valódi keresztes háborút folytat a felnőttekkel, úgy, hogy azok sokáig azt sem tudják, hogy gyerekek ellen harcolnak. Médiabombaként robban a vonatrablás híre romániai és külföldi tévécsatornákon, újságokban, s a média jeles személyiségei kamerákkal felvértezve vonulnak ki a helyszínre.
A cselekmény nagyjából ekképp zanzásítható, de persze itt minden apró részlet fontossá válhat, önmagában is, de amiatt is, mert a párhuzamos történetek a gyerekek háborújának kitörésében futnak össze. Ilis viszonylag sok figurával dolgozik, több alak történetét futtatja párhuzamosan, ezért, ha a főbb szereplőket kellene kiemelnem, igencsak bajban lennék. Ugyanis a regény nem csupán felsorakoztatja a különböző figurákat (gyerekeket, szülőket, tanárokat, rendőröket, politikusokat, tévésztárokat, újságírókat, üzletembereket, az alvilág embereit stb.), hanem mindegyikük karakterét és személyes történetét minuciózusan, lépésről lépésre fel is építi, s mindezt úgy, hogy közben ötvözi a bűnügyi történet, a kalandregény, a lélektani realizmus és a mágikus/a fantasztikum elemeit. Ez a különleges kevercs adja a kortárs romániai társadalom korrajzát (vagy inkább kórrajzát?), ahogyan arra már a román kritika is felhívta a figyelmet. Ez azért is fontos, mert a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekről, a diktatúra éveiről olvashattunk már kiváló regényeket, de a napjainkban, a kétezres években felnövekvő nemzedékről és annak problémáiról eleddig regény nálunk még nem született.1 Nemzedéki regényként is olvasható tehát a Gyerekek háborúja, amennyiben olyan, tipikusan a jelen (gyerek)társadalmára nézvést fontos kérdéseket vet fel, mint hogy hogyan épülnek be a számítógépes játékok, az akciófilmek, a popzene a tinédzserek életébe, világról alkotott képébe?, hogyan írható le média és valóság viszonya?, mit kezd, vagy inkább mit nem kezd Románia az utcagyerekekkel?, miért nem értik a tanárok/szülők a gyermekek motivációit, és miért van ekkora szakadék közöttük? stb. Olyan kérdések ezek, amelyeket a kortárs publicisztika időről időre megfogalmaz, regényben azonban eddig, megkockáztatom, még soha nem tematizálódtak ennyire érzékenyen. A regény nemcsak fölveti ezeket a társadalmi problémákat, de meg is idézi a média fenti kérdésekre adott, többnyire sematikus, sztereotipikus és a felszínt karcoló válaszait. Ezt leginkább a regényben föltűnő tévéhíradások, tudósítások, illetve a tudálékos, magát megfellebbezhetetlen pedagógusnak gondoló Constantinescuné gyerekekről alkotott képe rajzolja ki. „A gyerekeknek meg kell tanulniuk választani jó és rossz között, hogy be tudjanak illeszkedni a felnőtt társadalomba” – hangzik az örökbecsű mondat a tanárnő szájából, na és ki mondja meg, hogy mi a jó, hát nyilván ő, mint érett, tapasztalt felnőtt. A gyerekek háborúját elemző tévéműsorok, híradások is többé-kevésbé beérik ezzel az olcsó tanulsággal.
A regény olvasásakor szinte magától adódik a párhuzam a Golding-regénnyel, A legyek urával, s nem véletlenül. Horia Gârbea egy interjúban odáig megy, hogy megkérdezi Ilistől, nem remake-je-e a regénye a Goldingénak.2 A Gyerekek háborúja szemmel láthatóan azt tematizálja, amit a Golding-regény is körüljár: a gyermeki ártatlanságot és kegyetlenséget teszi mérlegre. Ilis gyermekei kezdetben játéknak fogják fel a vonat elfoglalását, később – az utcagyerek Calman hatására – ügyük is lesz, amiért harcoljanak, hamar kiderül azonban, hogy a nemes cél eléréséhez nem mindig nemes eszközök vezetnek, hiszen embert is ölnek. Az ártatlanság/kegyetlenség ekképp prezentált dichotómiájától függetlenül azonban azt gondolom, Ilis nem remake-et írt, hanem önálló, autonóm világot teremtett a Gyerekek háborújában, ahol, e dichotómiát tovább árnyalandó, hangsúlyossá válik a virtuális és reális világ egymásra hatásának, adott esetben elválaszthatatlanságának kérdése is. Az Order of Innocence néven létrehozott weboldalon például az ártatlanság felé billen el a mérleg nyelve. Hogy a valóságban, a regény valóságában merre, az már nem ilyen egyértelmű, nem is lehet, hiszen a virtuális világ állandóan átfolyik a reálisba, és fordítva: a gyerekek akciófilmekből, számítógépes játékokból ellesett trükkök segítségével oldják meg a soron következő lépést, gondolataikat pedig pl. Eminem rapszövegeiben látják viszont.
A regény narrátora nem értelmezi a fentiekben fölvetett problémákat, megpróbál a leírás műveletére szorítkozni és láthatatlanná tenni önmagát a szövegben, mégis szinte észrevétlenül szövi bele a narrációba azokat a megjegyzésszálakat, amelyek jelenlétére hívják fel a figyelmet, pl. itt: „ami minket illet, csak a fenyők tűlevelei érthetetlen zizegésére figyelünk” (284.). Aki itt beszél, az egy mi, akiről semmit nem tudhatunk, és aki viszont mindent lát, és mindent közvetít is. Fentebb azt mondtam, a látásmód a kameraként működő szem nézése által jön létre, most pontosítanom kell: a regényt olvasva az lehet az érzésünk, hogy a narrátor több kamerát működtet szimultán módon, több helyen van egyszerre, a perspektíva pedig ezen „felvételek” párhuzamos „vetítéséből” képződik meg. Nyilvánvaló, hogy e filmszerű narrációs technikát, amely filmen könnyedén működik (osztott képernyőn pl. megoldható az események párhuzamos megmutatása, bár egy teljes filmen keresztül igencsak igénybe venné a nézőt), regényben másképpen lehet és kell megoldani, az egy időben regisztrált eseményeket ugyanis prózában csak egymás után lehet közvetíteni.3 A regény látásmódjának filmszerűsége rögtön filmre kívánkozik, s nem is kellett sokáig várni, máris akadt egy jelentkező, aki filmre viszi a regényt – Constantin Dicu rendező személyében. Bár adja magát, ez az adaptációs munka azért jelenthet kihívást, mert a mozivásznon könnyen akciófilmmé egyszerűsödhet a regény, elhagyva ezáltal a többi nagyon izgalmas réteget, amelyek együtthatásukban hozzák létre Ilis remekművét. Az persze már a rendező döntése, hogy mit tart majd fontosnak a regény filmre vitelekor.
És akkor vissza ahhoz, hogy a regényben Ilis az egyidejűséget a vesszőkkel, a pont kizárásával konstruálja meg. Ez a „vesszőző” technika Garaczi MetaXájában is visszaköszön, ott viszont sem felkiáltójel, sem kérdőjel, sem nagybetű nem szakítja meg azt az egyetlen hosszú mondatot, amelyből a regény áll. Ilis ennyire nem radikális, ő csak a pontról mond le, hiszen, ahogyan azt egy interjúban kifejti, az életben sincs pont, csak ama végső.4 Egyébként a szerző két előző regényében sem használ vesszőt, az említett interjúban ezért szellemesen a vessző trilógiájának nevezi e három könyvét. Hagyományos értelemben tehát Ilis nem mondatokat, hanem gondolategységeket ír, amelyek motivikusan, asszociatív módon kapaszkodnak egymásba, hogy aztán a gyerekek háborújának elkezdésekor egy csomópontban fussanak össze. A vesszős szerkesztésmód lezáratlan, nyitott formát teremt, az elkezdett történetszálakhoz minduntalan visszatér a narrátor, hogy tovább görgesse azokat. Valahogy úgy van beállítva a szöveg, ahogyan Remus walkmanje a regény végén: auto-reverse üzemmódban.
Ilis regénye románul 2005-ben jelent meg Cruciada copiilor címen, s rögtön be is söpört jó néhány rangos irodalmi díjat. A román kritika Románia társadalmi tablójaként üdvözölte a regényt, Sanda Cordoş például igazi Romaniadának nevezi a Gyerekek háborúját5, és nem téved: nagyon ráismerni a világunkra, ugyanakkor viszont azt gondolom, a regény ilyen értelemben túllép az országhatárokon. Gyanítható ugyanis, hogy akár egy francia vagy amerikai olvasónak sem lenne ismeretlen az Ilis teremtette világ, s ily módon a regény nagyon is támogatja a referenciális olvasatot.

Jegyzetek

1 Dráma viszont már igen – gondolok itt a Stop the Tempo című, kortárs román drámákat tartalmazó kötetre, különös tekintettel a címadó drámára.
2 http://revistaramuri.ro/index.php?id=394&editie=21&autor=Un%20interviu%20on-line%20de%20Horia%20G%C3%A2rbea (letöltés utolsó dátuma: 2009. aug. 17.)
3 Persze, el lehet képzelni olyan regényt, amely osztott oldalakon futtat párhuzamos történeteket, aztán ott vannak a hipertextek is (igaz, ez utóbbi digitális közegben működik), sőt: tanulmánykötet is született már hasonló párhuzamos szerkesztésmóddal – konkrétan Németh Zoltán Parti Nagy Lajos-monográfiájára gondolok, amelyben a páros és páratlan oldalak két külön könyvet alkotnak.
4 „România este o problemă care mă bintuie de mult timp” – Ovidiu Şimonca interjúja Florina Ilisszel. Observator cultural, 2006. március. http://www.observatorcultural.ro/Romania-este-o-problema-care-ma-bintuie-de-mult-timp.-Interviu-cu-Florina-ILIS*articleID_15095-articles_details.html (letöltés utolsó dátuma: 2009. aug. 17.)
5 A kritika magyarul a Lettre 2009-es tavaszi számában olvasható.