[2016. július]
PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: A JÓISTEN MEGVAKUL.
BUDAPEST, LIBRI KÖNYVKIADÓ, 2014.
A címbeli minősítés nem igazi minősítés, hiszen egyáltalán nem minősítés a műfaji besorolás, esetleg besorolhatatlanság. Az írás persze elkerülhetetlenül minősít, hiszen nemcsak szemszög, hanem szempont is.
A magyar irodalom kitüntetett feladatként állítja az írók elé a regényírást. Ahogy mondani szokták, Papp Sándor Zsigmond is írt már regényt (Semmi kis életek), megmutatta, olyat is tud. Holott ő kifejezetten novellista. Remek novellista, sőt, remekműveket író novellista. Erdélyben is kevesen tudják túlszárnyalni, holott Erdély a novella hazája.
A Semmi kis életek igazi regény volt, benne volt mindaz, ami benne lehetett, miközben nagyon nehéz, megírásra magát vonakodva felkínáló és főképp nehezen megadó témát választott, 1989 korszakát, méghozzá Romániában, Erdélyben. Szokás együtt emlegetni ezt a könyvet másokkal, mások regényeivel, hasonló tematikájú elbeszéléseivel, de ami egészen egyedivé teszi, az talán épp a műfaj novellisztikus gyökereiben keresendő. Papp bár belép egy regény struktúrájába, a Semmi kis életek novellafüzérként mesélődik el, mintha nem is lehetne másképp (valamennyire mégiscsak hasonlít a kortársak 1989-es regényeire ilyen szempontból, mintha a töredékesség, az apró részekből építkező formák alkalmasabbak volnának a tabló elkészítésére). Stiláris biztonsággal és dramaturgiai érzékenységgel veti papírra művét, ahogy mondani szokták, regénye biztos kézre vall.
És akkor itt vannak a novellák. A biztos kéz most is áll, érvényes jelzője ennek a prózának, de még van ezen kívül más is. Különösen az első rész darabjaira érvényes ez a megjegyzés: bűntények, balesetek, halálos bakik állnak a középpontjában, a nyomozás, egyben szó szerinti téma, másrészt áttételes, írói módszer.
A kötet három ciklusa nem csupán tematikában, hanem műfajilag is, részben pedig írói intenzitásban is különbözik egymástól. Az első ciklusban öt terjedelmesebb, rétegzettebb írás található, ugyancsak öt írás kerül a második ciklusba, végül hat darab a harmadikba. Az első ciklus a testhez kötött, a testhez való viszony bonyolódik részeiben, de csak a háttérben, bár utalásnál hangsúlyosabban. A nyál című elbeszélésben sem a konkrét nyálképződésről van szó, ugyanakkor a nyálon kívül egyéb testnedvek is megjelennek, a test darabjaira szakad, hogy aztán mintegy mondatok által megképződve, újra összerakódjon. A második ciklus inkább a nosztalgikus emlékezés területe, a harmadik pedig megint visszatér a testhez, a test pusztulásának messzire vetülő körei keltik a drámaiság hullámzó erejét.
A mesélés néhol balladisztikus, néhol szarkasztikus, igen gyakran a „pontosítás” adja lendületét. „Senki sem gondolta volna, hogy Poshik Gyula előző életében delfin volt. Az ilyesmi viccnek is rossz. Talán teve vagy rozmár, ha már mindenáron ragaszkodni akarunk az állatokhoz. De hogy pont delfin?!”, kezdődik A delfinember, és a továbbiakban minden állításnak utána is jár. Máshol egy már létezőként idézett történetet igazít ki (Karel Gott az Elba vizében), ismét máshol a nyomozás során, amelynek alapkérdése: „hová lett az a láb, az a kéz?”, egy félreértett és ismert ember élete körvonalazódik éles kontúrokkal. Ha a kiinduló hangulat balladisztikussága, a helyszínek sajátos színei Bodorra emlékeztetnek, ez a kiigazító mesélés Kőrösi Zoltán, de főképp Márton László elbeszéléseit hozzák be a képbe. De ezen kívül van egy hang, ami senkire nem emlékeztet, mert sajátosan egyedi hangja ennek a kötetnek: a szarkasztikus abszurd, a leginkább a diákközösségekre jellemző sajátos kód, amely minden szörnyűséget elmondhatóvá tesz. A legjobb szövegekben (Gólöröm, Csillagos tízes, Isteni jel) ez tud működni, ez a Papp-féle egyedi irály: a kimondhatatlan kódolt megjelenítése. Amihez maga a humor adja a dekódert is.
