[Látó, 2012. június]

TŰZCSAP

A ponyvás kisteherautó már megint rátolatott a tűzcsapra. A hazafelé tartó Rosetta háta mögött. Egy, a talajra merőleges energikus víznyaláb. Majd – mivel csupán egy méternyi magasságig engedi szökellni a környék alacsony vízellátottsága – visz­szatoccsan a hézagos aszfaltra. Rosetta nem fordul meg, hogy lássa. Rendszerint ez megy: a tűzcsap letörik, és a finom, tisztított víz újfent belecsordogál a legutóbb negyven évvel ezelőtt használatos szennyvíz-elvezetőbe, ami nem egyéb, mint a domború úttest két szélének lejtője; húszméterenként kis, fekete fémből készült börtönablakokkal a lefolyás végett. Ahogy ütemesen lépked a két kezében arányos tömegeloszlást képviselő két szatyrával, Rosetta hatalmas guriga-mellei rápörögnek gömbölyű hasára.
Őszes hajcsomók rugóznak ki-be a látóteréből.
Feszes háj inog gömbölyű farizmán.
Egyenletesen mosópor-szítta, egyenletes rozsdabarna ruhája széle ide-oda csapkod lépésenként.
A kisteherautó sofőrje csak halkan káromkodik és csak rövidet. Részint, mert már megszokta, hogy nekitolat a tűzcsapnak, részint, mert nincs közönség, aki különlegesen balfasznak titulálná, ő maga pedig tudja magáról, amit tud. Jelesül, hogy nem balfasz, csak valami szemmel verés folytán, mintegy menetrend szerint nekitolat annak az átok tűzcsapnak. Végül is megszokta már a zökkenést, a sercegő felspriccelést és tulajdon tötyögését a pirosra festett fémfallosz körül, amely elhúzódik mindaddig, míg a szerelők kiérkeznek, és ellátják a sebzett orgánumot.
Az utcában kizárólag raktárépületek vannak, a rácsos lefolyóablakok fekete öregfém vázát hatalmasan ismétlő szerkezetekkel, amelyeket zavaros üvegtáblák töltenek ki. Már ahol nem verték be őket. Azért a vékony-fekete-egyenetlen felü­letű fém és a széles-magas-silányságában matt üveg ritmusa még így, hézagosan is kivehető. A negyed elrettentően olcsó négyzetméterárai mellett nem futja semmilyen őrzésre vagy az áru korróziótól: esőtől, hőtől, földrengéstől való védelmére. Különlegesen nyomorúságos nagykereskedő, vagy legalábbis a várost, de még a környékét sem ismerő kezdő az, aki itt bérelne raktárt magának. A sofőr az eszmefuttatás végén vállat von. Az ő ferdére csapott ponyvás teherautója sem kristá­lyokkal kirakott limuzin; ő aztán bármeddig elszállítgatja ezekbe a gyatra, olykor sem oldalról, sem fentről nem védett, lukacsos helyiségekbe az antracitszürke lé­cekből összetákolt, nyitott szájú ládákat, melyeket némi homályos erkölcsi eredetű indíttatásból fekete nejlonokkal fedtek be. Lesegíti őket a platóról, beoldalazza az épületbe; többé-kevésbé geometrikus hűséggel illeszti az egy héttel, egy hónappal, egy évvel korábban általa már kirakodott sötét utasok mellé. Aztán felhívja a sze­relőket, megvárja, míg elzárják a tűzcsapot, és részéről ennyi volt az egész.
És többnyire épp erre jár Rosetta hazafelé, amikor a sofőr pont be akarná irányozni félrecsapott ponyvájú kisteherautója fenekét a raktárépület ajtaja elé, amely, némi bosszúságot okozva, véletlenszerűen a tűzcsappal szemközt foglal helyet.
De Rosetta soha nem fordul vissza, amikor a szerencsétlen sofőr lekarambolozza a piros fémtömlőt. Nem kacarászik és nem is káromkodik. Becsmérlő megjegyzéseket sem tesz. Pedig legalább egy villanással illethetné a reflexként beállt heroikus próbálkozást, amely fátumszerűen fordul olyan kiszámítható kudarcba, hogy a Gergely-naptárat hozzá kellene igazítani, ha az valaha kizökkenne a rendjéből. Nincs is szerda, csak tűzcsap-ledöntő nap.
Vége. Késő. Rosetta ma is, ezen a szerdán – vagy tűzcsap-ledöntő napon – is befordul a sarkon, ahol meglepetésszerűen jobbról is, balról is, előre is, hátra is pontosan ugyanolyan raktár-vakablakok sorakoznak végeláthatatlanul, mint a tűzcsap utcájában.
Rosetta hazamegy.
A tűzcsap utáni első sarkon kell jobbra fordulnia, tizenhét silány mattüveg óriás­ablaknyit elhaladnia, és jobb kéz felől, a tizennyolcadik, kivert üvegű fémszerkezeten átlépve kell bemasíroznia az épületbe. Haza.
Az olajos, félig szétvert, félig rozsdától szétmart óriás fémesztergapadok között lépked, az éles forgácsokra ügyelve. A másfél emberszélességnyi négyzetes betonoszlopnál aztán váratlanul befordul, és eltűnik a szilikátos árnyékok között. A so­főr minden egyes alkalommal megbabonázva veszi tudomásul fürgeségét vagy boszorkányosságát, amellyel megint, és talán akaratlanul, észrevétlenül átveri őt, a szegény teherszállító munkást, akinek végre egy bizsergető titok akadhatna rutin­szerűen megkomponált, veszélyeshulladék-fuvarozó életére.
Ennél a másfél embernyi széles, négyzet alapú betonoszlopnál kell mindig visz­szarohanni a teherautó fenekéhez és a vízsugárhoz, mihelyst a szintén forgató­könyvszerűen megérkező szerelő kocsija, mint sokutcánkénti egyetlen zajforrás azt nyilvánvalóvá, sőt, elkerülhetetlenné teszi.
A szerelő – vagy szerelők; már ha nagyon unatkoznak a bázison várakozva – pacsit ad, ismerősként üdvözli a sofőrt, és nekilát a víz elzárásának. Holnap pedig több emberből és alapos felszerelésből álló kontingens indul majd kiszállásra, hogy működésében is kifogástalanul helyrehozza a zilált masinériát. A sofőr beáll az imént még a lécládák bejárataként használatos kitört üveg helyébe, egyik kezével magasan támaszkodva, a másikat hanyagul csípőre vetve, mint egy felfutott fotómodell, és végigbeszélgeti a szerelővel azt a pár percnyi vízelzárási procedúrát; gondosan kezet törölve, jobbját nyújtja neki, majd ugyanezen alaposságtól hajtva megvárja, míg a szerelő beszáll a kocsijába, és minden kockázattól mentesen elhajt ugyanabba az irányba, ahonnan jött. Ha már az autó hangja is elcsendesedett a zörejeket jobbra-balra pattogtató fém-üveg folyosók között, a sofőr komótosan felkapaszkodik csapott ponyvájú kisteherautója vezetőfülkéjébe, és elhajt a másik irányba, azzal a gondolattal, hogy mára, sőt egy hétre megint lezárult a kalandok sora – mely gyakorlat egyszersmind a kiszámíthatóság megnyugtató érzésével tölti őt el.

PANCSOL

Kora délután 12,30-tól egészen 18,30-ig. Távol otthonától.
Pancsol a vályúban a féktelen Rosetta. Pancsol. Percekig teszi. A félbevágott henger alakú bádogvályúban, benne a csörömpölő alumíniumkanalakkal, benne a klattyogó bádogtányérokkal, benne a kicsobogó slaggal, benne a megtelő vízzel. Azzal pancsol. A féktelen Rosetta.
Amint mondom: percekig teszi. Egészen addig, míg az ezernyi étkező személyt ellátó négyszáz négyzetméteres hodály hullámai el nem csitulnak. Egészen addig, míg a konyhafőnök közelgő lahogása hallatszik. Szóval nagyon sokáig: percekig.
Rosetta minden napjában eljön ez az ünnep. Amikor az étkezőhodályból ösz­szegyűjtötték már az evőeszközöket, és amikor még nem lép be a ziháló konyha­főnök. Akiben nincs semmi rossz szándék úgy egyébként. Egyszerűen csak orrsövény-ferdülése folytán a száján kénytelen levegőzni, és mivel garatmandulája is rendetlenkedik, hát tátott szájjal, némileg lógó nyelvvel, fröcskösen, szélesen lahog, mint egy víztől súlyosan megvont eb. E kényszerű és minden bizonnyal pusztán külsődleges retteneten kívül, a megmaradásért vívott harcán túl, a konyhafőnök talán játékos személyiséget tart fenn. Talán ő maga is beszállna pancsikolni a félbevágott hengerszerű vályú mellé, a csobogó slag és a bádog evőalkalmatosságok közé. Rosetta mégis felére csökkenti a slag üzemmódját, amint meghallja háta mögött a közeledő konyhafőnök kétségbeesett oxigénpumpáló apparátusát. Talán önzés­ből teszi. Igen, az meglehet. Ezt a két vagy olykor három percet kizárólag a maga szórakoztatására tartja fönn, titokban, mint egy butykosokat rejtegető alkoholista, mint zsetonjait a csizma bélésébe bújtató őrült rulett-mester, mint menthetetlen addikt, aki csak a szerre csúszás pillanatáért él. Rosetta nem osztozik e perceken senkivel.
A szertelen csobogást követően pontosan és hibátlanul tisztítja meg az ezernyi klattyogó bádogtányért, az alumínium evőeszközöket. Egy lady, aki esténként gondoskodón részt vesz a fürdetésben. Megpaskolja a kínálkozó hasakat-hátsókat. Megkacagtatja őket. Aztán – csitt! – gondosan kiemeli őket a bádogkádból, és toronyba állítja valamennyit, egészen holnapig, a következő ebédig.
A purgálás 18,27-kor befejeződik nap mint nap. A torony szépen feltornyozódik nap mint nap. És Rosetta felakasztja mellé csatakos kötényét, mint egyébként minden nap. A konyhafőnök egy másodpercre abbahagyja a levegő-beszerzést, és
csettint. A pénzt átnyújtja. Átsiklik kezéből Rosetta markába a harmonikává hajtogatott papírdarab.
A hátsó kijáraton át – mely éppen olyan mocskos, mint a főbejárat – Rosetta kicuccolja szatyrait, és gyakorlottan félrerugdosva a konyhai szemetet, hazahalad. Este 18,30-kor. Mint rendesen.
Ezúttal azonban már a menza kijáratától kezdve haladnak a nyomában.

ELLENŐRZÉS

Az ellenőr pontosan azon az útvonalon halad végig, amelyen a naponta egyazon órában és percben hazatérő Rosetta. A betonoszlop mögött, a töredezett üvegtáblákon befelé ácsingózó tekintet elől rejtett, keskeny és alig egy személyre és két könyöktávnyira szélesedő csigalépcső-házban a történet egyre inkább fölfelé fej­lődik. Megjegyzendő, hogy vaskos alkatát tekintve maga Rosetta éppenhogy elfér a tulajdon lakába vezető meredek csigahéjban – e célból két kezét leeresztve, felső­testéhez préselve és szatyrait előre-hátra billegetve kénytelen továbbkaptatni.
A csigalépcső-ház vékonyka derűje felvillanyozza a munkájából kifolyólag némi félelemmel és annál is több unalommal a helyszínre érkező ellenőrt. A fal spirálban lefejtett smirglipapírhoz hasonlatos: világosszürke, apró kavicsdarabkákat ragasztottak az eredendően sima felületre, amely tehát látható módon a gondoskodás és a stílszerű kivitelezés nyomait hordozza. Ha a parttalan nagyépület egy lifegő üvegtáblájára napfény esik, az egy pillanat erejéig továbblövi a nyalábot az apró, szürke, vágásfelületük négyzetmilliméternyi felszínén csillogni kész törmelékre. Harmóniák zengedeznek ilyenkor az épületben, gondolja a Rosetta mögött mindössze két-három lépcsőfordulónyira lemaradt ellenőr, aki nincs tudatában annak, hogy még ha netalán harmóniák is zengedeznek e környéken a napsugarak kellő átirányítása, -térítése révén, akkor sem ünnepli ezt soha senki, mivel Rosetta szigorúan csak a naplemente utáni órákban érkezik haza, percre pontosan; hétköznap is, hétvégén is, télen is, nyáron is. A lépcsőház elidegeníthetetlen nyeresége mégis, hogy bárki is forduljon elő benne, bármely alkalmatlan időpontban, a hatalmas smirglipapír szemcséi óhatatlanul a fény össze-visszaverődés gondolatát ébresztik majd benne, és e felemelő eszmétől az ellenőr szinte lazán nadrágja zsebébe vágja mindkét kezét. Majd rögvest kihúzza, mivel az előállt helyzet gyakorlatilag lehetetlenné teszi a fellépkedést a meredek íveket követő lépcsőkön. Csinos, majdnem testhezálló öltönynadrágot visel. Olajkék inget hozzá. A zakót az irodában hagyta, mert szóltak neki, hogy ma egészen különös terep lesz; nem az a jófajtából való. Hát otthagyta egyébiránt elmaradhatatlan zakóját a forgószék háttámláján, zsebében a telefonnal; és e kettő hiánya a meztelenség és a halálfélelem érzetének keverékét idézi most elő benne. Annak tudata, hogy ez mégiscsak a legutolsó munkája a mai napon, az indulás hevében háttérbe szorította atavisztikus aggodalmait a ruhadarab és a segélyhívó eszköz hiánya miatt. A lépcsőház energikus felívelésé­től nekilendülve lép tehát Rosetta után az ellenőr: át a küszöbön, rögtön a legfel­ső lépcsőfok után, szinte váratlanul, tehát egyenesen az ember által lakott területre. Annak ellenére, hogy szóba sem elegyedett Rosettával, de még elé vagy mellé sem került sem az utcán, sem a raktárban, sem a felvezető-lépcsőn, a nagydarab nő mint­egy konszenzusszerűen nyitva hagyja maga mögött az ajtót.
Rosetta jobbra lép, elhelyezi a szatyrokat a hideg kövezeten, az előtér-konyhában kezét megmossa, majd gondosan leitatva róla a nedvességet a vízelvezető gé­gecsőjére akasztott törlővel, lassan és kérdőn fordul az ellenőr felé. Hogy a lakás, a lakhatás, tudja, az engedélyek miatt, öklendezi fel a helyzet közepébe került ellenőr a meglepetéstől összezutyult szavakat. Aztán Jó napot kíván, továbbá ennek és ennek a hivatalnak a megbízásából jött, és ez és ez a neve; ha szükséges, bemutatja az igazolványát, helyesbít kiváló lélekjelenléttel. És megint zökken egyet az agyából kifele pöfékelő vonat, mert az igazolványa a telefonnal összeölelkezve ott maradt a zakója belső zsebében, bár most már egye fene, gondolja, és azonmód elszánja magát, hogy ma még, hazatérése előtt így vagy úgy, de elrendezi ezt az utolsó ügyét. Biztosan tudja, hogy estére visszazökken az aznapi letudott munka jóleső érzésébe, és soha többé föl sem merül benne ez a kis átmeneti gubanc. Rosetta keze az ellenőr háta mögé int széles-terebélyesen, épp átellenben a csupasz csapteleppel és a kéztörlő-tartóként szolgáló nyökögő gégecsővel. Szinte tölgyillatot áraszt a csaknem tíz centiméternyi vastag asztallap; óriás erekkel, hatalmas szálkákkal, ör­vényszerű göcsörtökkel. Két, remélhetőleg egymásnak hegesztett és nem csupán támasztott fémkeret tartja alatta a bakot. Körötte pedig négy, tökéletesen különbö­ző szék ácsorog életrevaló öniróniával. Az ellenőr szinte elröppen örömében, hogy mégsem kell visszarohannia a hivatalba önigazoló okmányáért, és leereszkedik a piros műbőr kárpitozású, kerek ülőkével és félköríves, ezúttal kissé tépett pirosságú háttámlával rendelkező székre, amely kifejezetten hosszú szavatosságú mechanizmusának köszönhetően még mindig olajozottan pörögne körbe, ha az ellenőr rögvest nem rezzenne fel róla. Csak pár centire, mert az már most előrelátható, hogy az asztallapot tartó fémdorongok igen közel állnak a térdkalács-reccsentéshez. Mozzanatnyi felemelkedés után marad tehát ülve. Két lábát a megszokottnál nagyobb terpeszben megveti, hogy az ide-oda pörgés irányát és sebességét saját teste izmaival vezényelhesse. Csupán a helyzet különössége folytán került a figyelem fókuszába ez a lakóterület, mondja most a régi összeszedettségével Rosettának. Merthogy ki a csuda akarna itt lakni, és ha akarna is, ki kaphatna itt lakást?, inog az ellenőr feje sajnálkozva, amiért ezt az olajos bőrű nőt hamarosan el kell távolítani innen, a huzatos raktárépület kebeléből, a gondosan felépített és kidekorált csigalépcső-ház­zal együtt, szedett-vedett bútoraival és gönceivel egyetemben, mégpedig mielőbb, mert az egyéni és társadalmi egészségre egyszerűen minden irányból ártalmas ez a kaland. Ha földrengés van, és a vastraverzek, betonoszlopok a fejére esnek, ugye. Ki vállal azért felelősséget? Sem ivóvíz, sem áram, de gáz se járhat ebből az építményből ki-be: még csak az hiányozna, hogy egy szivárgás és robbanás folytán milliárdnyira tépett üvegfoszlányok szakadjanak a város nyakába a keleti széllel. Vagy szétáradjon itt, térdig érjen és bűzhödjön a szennyvíz, vagy pattanjon a szikra, és boruljon minden ebben az egyébként elfeledett negyedben lángra, és törjön lávaként a lakott világra a felhevült és cseppfolyósodott vas. De vegyük csak a legelemibb bio-katasztrófát: a patkány- vagy csótányinváziót, folytatja az ellenőr boldogan, hogy mennyi minden eszébe jutott, és milyen emberségesen is tálalja a tényállást ennek a jóravaló, ormótlan asszonynak. Aki közben eltűnt a lakótér hátsó traktusában, és ekképp nem lesz tanúja annak, ahogyan a patkány- és csótány-szekvenciához érkezve az ellenőr újra megemelinti lábát, és a lendülettől újfent kileng alatta az ülőalkalmatosság. Jobbra-balra. Derűsen tekint a kezében papírcsomókkal visszatérő Rosettára. Kiszáradt a torkom, mondja, amint újra biztos talajt ér. Rosetta az ellenőrtől egy lépésre távolabb helyezi a fehér és sárga, új és régi, sima és gyűrött dokumentumokat, azzal már lép is a csap felé, amelyből – és ezt csak most veszi észre méltatlankodva az ellenőr – a víz egyenesen egy éppen olyan ablakszerű fémrács-lefolyóba zubog, mint odakint az utcai szennyvízelvezetőben. Ejnye, asszonyom, node, nohát, bazsalyog az ellenőr, gyorsan szemrevételezve a kifogástalanul áttetsző, döbbenetesen vastag falú poharat, amelyet Rosetta a frissen a csapból fakadó vízsugár alá tart. De hiszen az kizárt, hogy itt ekkora víznyomás legyen, gondolja a cseltől lenyű­gözött, egyébként minden tekintetben alaposan felkészült ellenőr, majd rögvest a papírok felé nyúl. A férfi mozzanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, megpattan Rosetta kezében a csaknem ujjnyi vastag falú pohár, és a nő vére a vízsugarakkal keveredve a lágyan szökellő málnaszíntől a viszkózusan cseppenő bordóig a vörös szín minden árnyalatát produkálja a konyhában. Vagy miben.
Rosetta lendületből elzárja a csapot. A pohár darabjai – otromba kristály-törmelékek – lezuhannak a kőre. Rosetta épphogy elvonszolja magát a falig – távolabb a törmelékektől és távol a világosabb-sötétebb, kisebb-nagyobb vértócsáktól. Lecsúszik. Két lába enyhe terpeszben, törzse egyenes, a falhoz simul. Az ellenőr odapattan, és úgy irányítja felfelé Rosetta összevagdosott jobb kezét, mintha vonatoknak engedne szabad átmenést a pálya szélén.
Rosetta olajosbarna szeme a semmibe néz.
Olajosbarna bőre viszont emelkedik-ereszkedik. Szuszog, állapítja meg az ellen­őr, és fél fenékkel visszaül a piros forgószékbe. Jobb lába Rosetta felé kinyújtva, ugrásra készen, arra az esetre, ha amannak kimaradna a szuszogása. De nem marad ki. Tökéletesen ritmikus. Kizökkenthetetlen. Még el is mélyült. Az ellenőr hű­ségesen figyel. Rosettára és a papírokra. Néha jobbra lendül, hogy mindkét tárgyát azonos időben, alaposan agnoszkálja. Bal kezével a paksaméta után nyúl, és mindvégig a helyzet által megkívánt dicséretes figyelem-megosztásban végigböngészi az iratokat.
Építési engedély a csigalépcső-házra. Lépcsőfokok száma: 97.
Engedély víz bevezetésére, ipari nyomáson.
Felújítási engedély csigalépcső-házra, a falburkolatra.
Engedély a lefolyó kiépítésére.
Külön engedély a szennyvíz-elvezetésre. Csatornázásra is. Csatolmányban.
Engedély fürdőszoba elkülönítésére. Elutasítva. Fellebbezve. Fellebbezés elfogadva. Engedély megadva.
Engedély a gázcsövek lakóhelyiség-szerű kiépítésére, elágazására, csapok elhelyezésére.
Lakhatási engedély elutasítva. Fellebbezve. Fellebbezés elfogadva.
Lakhatási engedély iránti kérelem újraiktatása. Fellebbvitel. Elfogadva. Engedélyezve.
Rosetta még mindig a kövezeten ül; hajas baba. Olajosbarna szeme bámul. A kezét felfelé tartja; csuklóján végiglendül, hónaljáig ér a vére.
Kérem, engedjen be a mellékhelyiségbe, alázatoskodik az ellenőr, majd elindul Rosetta lanyha kézmozdulatának irányába, jobb felé eltolja a paravánajtót, és bágyadt fejét a csésze fölé lógatva, percekig vagy talán órákig – önfeledten hány.
Aznap este az ellenőr nem hiányolja zakóját, amikor hazaér. Szeme körül barna, nyúzott bőrrel, házi ruhája ujjánál fogva húzkodja asszonyát. Nem hagy időt az átöltözésre, olyan nagyon sietnek a város szívébe, ahol egy vastraverzekből összehegesztett építmény áll. Annak az alagsorába mennek, még mindig vastraverzek közé. Sietnek. Az ellenőr húzza a nejét. Lihegnek. Mindketten kimerülten lihegnek. Az alagsor legutolsó béltraktusában végre lecsillapodva rogynak a kocsmai székre, a csaknem teljesen kihalt teremben. Egy költő énekel a pódiumon, bágyadt fénykörben, sirályokról és egy nőről, aki pontosan ugyanúgy fésülte a haját, mint a rég elmúlt kedves.