[Látó, 2006. március] 

A szórólap rövid hajú lányt ábrázolt: egy tetőteraszon ül, előtte, az asztalon mindenféle hívogató reggeli finomság. A lap hátoldalán egy telefonszám és egy mondat: Légy a vendégem egy reggelire!

Fölhívtam a számot, és megbeszéltem egy reggelit Tiinával, a finn képzőművész lánnyal. Reggel tízkor a Műcsarnok mögötti fáknál találkoztunk. Korán érkeztem, álldogáltam a mozgó fűzfalombok alatt, nem tudtam, jó helyen vagyok-e, aztán megláttam, a Dózsa György úton vágott át, egy kis bevásárlókocsit húzva maga után. Bemutatkoztunk és elkezdte kipakolni a csomagját. Felállította a kis kempingasztalt és a két széket az egyik fa tövében. Az asztalt fehér terítővel takarta le. Nem engedte, hogy segítsek. Friss zsemlék és kiflik, fehérek és barnák, kétféle lekvár, vaj, margarin, méz, narancslé, tej, víz, tojás, sonka, sajt, felvágott, többféle tea, koffeinmentes és normál kávé. Az asztal mellé, a fűre tett egy kis gázpalackos rezsót, amilyet a túrázók használnak. A tányérokat, evőeszközöket, szalvétákat elhelyezte előttem és maga előtt, és diadalmasan, egyszersmind kedvesen megkérdezte, mit szeretnék ma reggel enni? Főzzön tojást? Süssön ki egy bacont? Kávét innék? Teát? Elmondtam, mit szeretnék, enni kezdtünk, és miután a forró tejet is felhabosította a cappucinóhoz, elhatároztam, hogy megkérdezem, miért csinálja ezt? Miért vendégel meg idegeneket a fák alatt?

Arra gondoltam, az én reggeleim mennyire nem ilyenek. Reggel én szeretek sokáig ágyban maradni, nézem, hogy a férjem felöltözik, összeszedi a telefonjait, a vonalast és a mobilt, a határidőnaplóját, az olvasószemüvegét, hallom, hogy a jegyzettömbjéről letép néhány papírt, belebújik a papucsába, felkapcsolja nekem a konvektort. Benyit a másik szobába, lepakolja a cuccait, és bekapcsolja a komputert. Csobog a víz, forr a teavíz, aztán befészkeli magát a dolgozósarkába, játszik néhány parti passziánszt. Nem értem, hogy képes erre, én vagy nem bírnék elszakadni a játéktól, vagy annyira felidegesíteném magam, hogy nem lennék képes utána dolgozni. Aztán feláll, vissza a konyhába, valamit csörömpöl, a teafüvet szűri le. Aztán a gép előtt ül csendben két-három órán keresztül. Mikor hallom a tompa puffanást, ahogy odébb teszi a székét a zöld padlószőnyegen – ugyebár a széket nem lehet húzni a szőnyegen, meg kell emelni és arrébb rakni –, ez a jel, hogy ideje fölkelnem. Arra gondolok, hogy talán mégsem kelek még fel, olvasok egy kicsit. Eszembe jut Laura Brown reggele Cunningham regényéből: „… a pillantása az éjjeliszekrényen levő új könyvre esett… automatikusan nyúlt felé, mintha ez lenne az első dolga aznap, az egyetlen módja annak, hogy megbirkózzon az álomból a kötelességbe vezető átmenettel."

Nincs kötelesség, igazából nincs, minden halogatható, vagy mondjuk inkább azt, hogy mindent a maga idejében. Nincs feladatom, nincs mit halogatni, egy idő után mégis fölkelek. Kibújok a paplan alól, fölveszem a köpenyemet, bebújok a papucsomba, amelynek a bőrbélése kellemetlenül hideg. Az ablakok rosszul záródnak, kihűti papucsomat a huzat. A férjem papucsa melegebb, szőrmés, Ljubljanában vettük a piacon. Az én papucsom valójában egy utcai cipő, úgy is vettem, de törte a lábamat. Elhúzom a függönyt, megnézem az ablakhőmérőn, hány fok van, utána az arcomat a tükörben, mi történt, míg távol voltam, mi a helyzet a bőrömmel. Vagy csak azt nézem meg, süt-e a nap, az arcomat pedig egyáltalán nem nézem meg, rájöttem, nehogy még jobban elhúzódjon a reggel. Fölkelek, elrohanok a fürdőszobáig a hideg előszobán keresztül. Megengedem a meleg vizet, a vécén ülve kibontom a hajam a fehér szalagból, amelybe éjszakára csomagoltam, hogy bele ne gabalyodjak.

Attól függően, hogy mosok-e hajat, ismét föltekerem, rá a fürdősapkát, ami néha még nedves tegnapról, és bevallom, kicsit penészes is, mint az egész fürdőszoba. Olyan a fürdőszobánk, akár egy borpince. Szerencsére jó magas a plafon, nem feltűnő. Megfordítom az éppen aktuális kazettát, bekapcsolom a magnót. Behúzom a zuhanyzófüggönyt, meg kell emelni egy kicsit, különben elakad a rúdon. A rúd teleszkópos, középen van a teleszkópos része, ott akad el. Kinyitom a zuhanyt, megtölti gőzzel a kis fürdőszobát. Kinyomok egy kis pasztát a fogkefémre, és bekészítem a zuhanypolcra. Annyit nyomok a fogkefémre, amennyit a szabályok szerint egy ötévesnek kell, vagyis egy borsószemnyit.

Ha többet teszek, a fele a kádba esik, amint elkezdek fogat mosni. Kezemet a vízsugár alá teszem, vajon milyen. Beszállok a kádba, most jön a legnehezebb: megközelíteni a vizet. A testem hideg, a víz alapvetően forró, de a vízkő miatt összevissza fröcsköl, és a szélső sugarak hidegek. Sokáig állok a kád végében, nem merem megközelíteni a vizet. Tudom, hogy alá kéne vetnem magam, de begörcsöl a testem. Egy Theresa nevű dél-amerikai lány, akivel együtt jártam gimibe, egyszer azt mondta, ha fázol, ne engedd, hogy begörcsöljön a tested, engedd el, lazíts, mert ha görcsölsz, még jobban fázol. Nem értettem a logikáját. A zuhany alá ugrok hirtelen. Az első másodperc, az első kontaktus, a hirtelen átállás mindig nagyon rossz, de direkt begörcsölöm a testem, összeszorítom magam, és így nem fázom annyira. Van két samponom, az egyik büdös; mintha petróleummal mosnám a hajam.

A flakonon a felirat azt állítja, hogy a kellemetlen szag a hatóanyagok miatt van. Ezért nem vagyok korpás, és nem viszket a fejem. Sokan azt hiszik, hogy a korpa valami szégyellnivaló, hogy a korpásodás elleni sampont suttogva kell kérni a gyógyszertárban, mint a gumióvszert és a tampont. Vagy venni kell egy csomó mindent, hogy ne lássák, azok közé kell rejteni, beágyazod a tusfürdő és a Cif közé, a Pronto törlőkendők alá, és ha az élet olyan, mint egy klisé komédia, persze hogy nincs beárazva, és a pénztáros felállva kiabál a biztonsági őrnek, hogy nézze meg a extra szuper-erős korpa elleni sampon árát. Ilyenkor el kell süllyedni, elájulni, meghalni – ez micsoda hülyeség. Ennyi erővel az, hogy tisztálkodunk, hogy koszosak leszünk, hogy fogat mosunk, hogy poros lesz a cipőnk és zsíros a hajunk, minden, ami a testünkkel kapcsolatos, kínos és megvetendő. Sőt, az is kínos, ha az előhívott fotóidat nézegeted, hiszen milyen az, hogy magadról készítesz fotókat, és utána megnézed őket. Hogy saját magadat nézed, amint különböző helyeken állsz mindenféle emberekkel, és később nézegeted magadat a szobádban, a konyhaasztalnál vagy az utcán, a kapualjban, hogy mások ne lássák, mert türelmetlen vagy, feltéped a borítékot, és megnézed magad.

Igen, ez van, koszosak, zsírosak leszünk, vécére kell mennünk, korpás a hajunk, büdös a szánk, menstruálunk, megbetegszünk, és ezért szorgalmasan megvesszük a kellékeket, és nincs mit szégyellni, megnézzük magunkat a tükörben, fotókon, kirakatüvegben.

Három törülköző van, általában két egyforma színű és egy másik. Most éppen két fehér és egy kék. A fehérekkel az a probléma, hogy három fehér törülközőnk van, de az egyiket kölcsönadtam valakinek nyárra, amíg Magyarországon nyaralt, és egy régi mosógép volt a lakásban, ahol lakott, és az a mosógép tönkrevágta a frottírt, szürke lett és tépett ez a törülköző. Önmagában nem feltűnő, de ha a másik fehér mellé teszed, rögtön látszik. Két év telt el azóta, most már a saját törülközőim is elrongyolódtak, nem lehet tudni, melyik a kölcsönadott. Tehát elvileg mindegy, hogy melyik fehéret használom, és mégsem mindegy. Tudom, hogy van egy, ami más, ami rosszabb, amit nem szívesen használok. Lehet, hogy most is azzal az eredeti rongyossal törülközöm, és ez a gondolat nyomasztó. A törülközőkkel van még egy probléma nálunk, mégpedig az, hogy büdösek. Mindegyik. Nem tudom, miért.

Leveszem őket a fregoliról, elvileg illatosak, beteszem őket a fürdőszobába, aztán fürdök, az arcomat törülném, és máris nagyon büdös a törülköző, nincs is kedved törülközni vele, olyan, mintha felmosóronggyal vagy egy darab száraz sonkával próbálnád szárazra törülni magad. Talán már a fregolin magába szívja a főzés illatait? A kajaszag óhatatlanul kilibben a konyhából az előszobába, ahol a fregoli van. Egy törülköző nyáron egy napig szárad, télen három napig is elhúzódhat a folyamat. Ne főzzek télen? Vagy a penészes fürdőszoba adja neki ezt a jellegzetes állott szagot? A szekrényünk, ahol a tiszta törülközőket tárolom, nem büdös, sőt, egyenesen jó illata van. A barátnőm azt mondja, amikor kinyitja a szekrényemet, és érzi a finom rózsaillatot kiáradni belőle, hogy ezt az illatot az én nyugodt, rendezett életemmel azonosítja. Hogy majd amikor neki is ilyen illatú szekrénye lesz, akkor lesz ő is boldog. Nem próbálom elképzelni, milyen lehet az ő albérleti szekrényének az illata.

Mikor régen hazalátogattam a szüleimhez, a törülközők mindig jó illatúak és puhák voltak, ebből éreztem, hogy itthon vagyok, megnyugodhatok, az ágyneműm és a törülközőm a megnyugvás és biztonság illatát árasztották, azt az érzést, hogy nyugodtan alhatok, zuhanyozhatok, a szüleim fölveszik a telefont, elkészítik a reggelit, nekem csak aludnom és zuhanyoznom kell, a fürdőszoba és a szobám egy kicsit túl voltak fűtve, ez is milyen jó volt, a pesti garzonlakásomban a központi fűtés eldugult, télen pulóverben és sapkában aludtam. A meleg fürdőszoba és a vécé nagyon megnyugtató. Volt olyan, igen, előfordult, hogy egy étterem vécéjében öt fok volt, nyitva hagyták az ablakot, és inkább sarkon fordultam, nem pisiltem. Ki hagyja nyitva az ablakokat? Egy férfi? Egy keménylelkű takarítónő? Az üzletvezető, aki nem akarja, hogy vendégei túl sokat időzzenek a mosdóban, mert akkor sokáig sminkelnek, szétdobálják a celofánt, cigiznek, röhigcsélnek, kifröcskölik a vizet a pultra, és több kéztörlő papírt használnak, mint amennyire valójában szükségük van? Ha hideg van egy vécében, senki nem akar tamponozni, sminkelni, még ahhoz sincs kedve, hogy kezet mosson. Az ablak olyan magasan van, hogy nem tudod becsukni, a csapból csak hideg víz folyik, és nincs kézszárító.

De vannak olyan mosdók, ahol az ember kifejezetten szeret sok időt eltölteni, menedéket nyújtanak az unalmas asztaltársaság, a fárasztó tanóra elől. Ilyen például a Frankfurti Könyvvásár „Angolszász könyvek" kiállítócsarnokának mosdója, felülmúlja bármely ötcsillagos szálloda vécéjét, sőt még a régi gimnáziumom alagsori vécéjét is. Ez utóbbi helyiség életemben a legtöbb meleget, pihenést, menedéket, nyugodt órát nyújtotta számomra. A bojlerterem mellé építették, és télen is tökéletes volt a hőmérséklete. A lépcső alá építették, a plafonja alacsony, furcsa fények, zegzugok, a csempéje langyos és ragyogóan fehér, az illata cseresznye és vanília, és van az egésznek valami tompa, hangszigetelt atmoszférája, mely bizonyos irodaházakra jellemző. Csend, béke, meleg nyugalom. Nem volt ablaka, és mindig számítani lehetett rá, hogy jól fogod odabent érezni magad. Mindig. Még akkor is, ha véletlenül a nem odaillő embereket találtad ott. Ritkán fordult elő, ez a mosdó az Arts and Humanities szárnyban van, ahol leginkább csak a magamfajta lúzerekkel találkozhat az ember. És ami a hab a tortán: rögtön ott sorakoztak a mosdóbejárat előtt a csoki- és kóla-automaták.

Szívembe zártam azt a kólaautomatát, egyszer visszaadta az egydollárosomat és még a visszajárót is, 25 centet. Néhány méterre egy ablakülés, szerettem ott ülni lyukasórán, láttam a kinti eseményeket, ki milyen órára megy, és a bentieket is, ki jön az automatákhoz, mit vesz, hogyan eszi meg, rejtegetve a hirtelen előkerülő lejmolók elől, akik csak arra várnak, hogy beleszürcsölhessenek valaki italába. Féltem ezektől az emberektől, velem jól jártak, mert ha egyszer belekortyoltak, megkapták az egészet. Nem volt ajánlatos visszautasítani a kérésüket, internátusban mindenki egy nagy család. Ha nagyon nem akartam, hogy beleigyanak az italomba, azt hazudtam, hogy beteg vagyok. Ez bevált, kivéve, ha azt mondta, én is, úgyhogy nem kaphatjuk el egymástól. Nem csoda, hogy majdnem mindenki megkapta a „monót", vagyis a mononucleózist, ami egy Magyarországon ismeretlen fertőzés. Vajon miért nincs ez a betegség Magyarországon, és például Amerikában miért nincsen frontbetegség, frontérzékenység? Volt, hogy bezárták az iskolát a monó miatt, mert nem volt akit tanítani. Általában elbújtam a lányvécében, és az egyik lehajtott ülőkén fogyaszthattam el a csokimat és a kólámat a jó melegben.

Ma nem volt olyan elviselhetetlen rossz szaga a törülközőimnek, de lehet, hogy csak öntudatlanul visszatartottam a lélegzetemet. Rátapadt viszont a bőrömre egy csomó szösz meg cicaszőr, nem tudom, honnan kerültek elő, nincs cicánk már négy hónapja, igaz, azóta nem is volt kiporszívózva. Lerántom a fejemről a fürdősapkát, vizes és csöpög. Hiába törlöm magam, mert a fürdősapka fentről csöpögteti rám a vizet. Kiszállok, megtörülközöm, felöltözöm, hamarosan döntenem kell, mi legyen a napommal. Itt állok, felöltözve, és akkor mi legyen? Menjek le a közértbe? Üljek le a gép elé, olvassak? Találkozzak anyukámmal, a barátnőmmel? Vásároljak karácsonyi ajándékot? Főzzem meg az ebédet? Nem, ma sietnem kell, mert találkozom egy finn lánnyal a Ligetben, együtt fogunk reggelizni.

Tiináról már a reggeli közben kiderült, hogy két hónapja minden nap itt reggelizik, és mindig mással. Ez egy praktikus és művészi projekt, mondta. A négyhónapos budapesti ösztöndíj első két hónapjában a napjai lassan parttalanná váltak, végtelen bulik, kiállítás-megnyitók, összevissza alvás. Ezért találta ki ezt a reggelizést. A szórólapokat különböző galériákban helyezte el, és olyan sok jelentkezés érkezett, hogy például én is csak véletlenül tudtam eljönni erre, az utolsó reggelire, mert valaki lemondta. Két hónapja minden reggel felkel, előkészíti a reggelit, minden reggel ugyanaz történik, csak épp mindig mással reggelizik a fák alatt. Ott, ahol most én ülök, már sok tucat ember ült, fiúk, lányok, fiatalok, öregek, különböző hivatásúak és anyanyelvűek. Maga a készülődés, bevásárlás, kihurcolkodás a ligetbe, minden reggel ugyanaz. Azt szerette volna megvizsgálni, hogyan hat rá egy ilyen szigorú sorozat. Hogy változik meg tőle az élete. A fiatal művészeknek általában nincs begyakorolt, ismétlődő napirendjük, akkor kelnek, fekszenek, mikor kedvük tartja, összevissza élnek, dolgoznak, semmilyen rendszert nem alakítanak ki, minden nap meglepetés, merőben más, mint az előző nap. Azt vizsgálja, hogyan reagál ő erre a szokatlan rendszerességre. Ez egy kísérlet, performance, képzőművészeti alkotás, egy akció, ami még feldolgozásra vár. Képes-e úgy ismeretlenek elé tenni az ételt minden nap, hogy az illető úgy érezze, csakis neki készült, meg tud-e birkózni a csüggedtséggel, unalommal, ami egy idő után természetes velejárója egy ilyen ismétlődő rítusnak, közelebb kerül-e önmagához az ismétlődés révén.

Igen, én is unom a reggeleimet, unom a zuhanyozást, minden nap ugyanaz, de közben más gondolatok jutnak eszembe, mást álmodtam, más az idő, a nap, a felhő, amikor elhúzom a zöld függönyt. A teavizem kicsit melegebb vagy hűvösebb, a zene a fürdőszobában máshonnan indul. Ha mindezt holnap írnám le, mást írnék, ugyanarról írnék, de más szavakkal.