Azt akarom megkérdezni, súgja a fülembe a huszonhárom nő közül az egyik, hogy mikor fogsz nekem legközelebb írni. Egy rövid hajú súgja, és gyorsan azt válaszolom, hogy a legközelebbi alkalom talán az első alkalom lesz, ha nem tévedek, mivel eddig még soha, és zavarba jövök, mert egy cetlit rejt a tenyerembe.

Zsuzsa elcipelt magával egy osztálytalálkozóra, egy valamikori lányosztály tízéves találkozójára, huszonhárman vannak, mindenki jóval idősebb nálam, és ez egyfajta félelmet vált ki belőlem, aztán ez az érzés lassan kíváncsisággá alakul át afelé, hogy egy idősebb nő testével mit lehetne kezdeni. Zsuzsát magam mellé ültetem egy pillanatra. Az ott Márti, kifújja a füstöt, másodévesen szült, abbahagyta, volt egy abortusza, ott arrébb, van még egy cigarettád, adok neki, az ott arrébb Orsolya, sose ment férjhez, vegyész lett, gyógyszertára lett, nem boldog. Honnan veszed, vállat von, megérzés, erre nevetnem kell, megérzésből nem lehet megállapítani, ki boldog, és ki nem, rólam például mit tudsz, kérdez vissza. Rólad annyit, hogy az unokanővérem vagy, és összeborzolom a haját, mire kilöttyen a bor a poharából. Meg kell állapítanom, hogy a társaság jól szórakozik, az osztályfőnökjüket hazaküldték, széttolták a nappaliban a bútorokat, egy barna a hifivel bajlódik, sokáig vitatkoznak, milyen zenére táncoljanak.

A rövidhajúval másnap találkozom az iskolaudvar négyszögében, ahol az évzáró gyerekek valami kórust énekelnek. Kikeresem a tömegből, és közvetlenül mellette állok meg. Tegnap be sem mutatkoztunk, akkor hogy hívtuk egymást, kérdezi, elnéz az épület túlsó felébe, nyomokat keresek az arcán, hogy miféle elmúlás felé tarthat. Egy pillanatra csend lesz, mert az igazgatót várják a pódiumra, mit keresel itt, mondja végül, nem néz rám, nem is mosolyog, úgy kérdezi meg szigorúan. Csend volt a házban is hajnali fél öt körül, ahol az összejövetelt tartották. A nappaliban mindenütt üvegek, üresek, néhány heverő, két fotel, abban is emberek, persze, főként nők. Miután összekaptak, néhányan hazafutottak, az volt a baj, hogy nem beszéltek ki idejében mindent, mondja Andrea, aki mellett végül kikötök, és akitől vallomásokra számítok, és nevet, vagy csak kuncog, ha akkor, szóval ha akkor cibálták volna egymást, most más lenne, nem csalódok tehát. Igen, nem is találkoznának, de hogy még bennük van a gőz, úgy érzik, muszáj összeülniük, hátha adódik egy jó alkalom, és veszekedhetnek. Természetesen sosem azon, amin kéne, min kéne, kérdezem, és hátulról, a derekánál becsúsztatom a kezem a szoknyája alá, mittudomén, akad el, mindenfélét, a közös pasijaikat, meg hogy, újabb csend, ismétlés, meg hogy hányan mentek abortuszra. Többen kétszer is, mondja, a nappali csendjébe egy kis zene vegyül, valaki még most sem nyugszik, elnézem, hogy elvannak pasik nélkül, a kezem lejjebb kúszik Andrea seggén, hátulról markolok bele, aztán még ott van az is, hogy, rövid szünet, hogy az osztályfőnökünk teljesen vak volt, nem vett észre az semmit, mit kellett volna, hogy hát a lányok diszkóba járnak, és idősebb fiúk, pasasok járnak be nagyszünetben, elhallgat, rám tapad. Tünde, mondja, szétnézek, mert mintha intett volna a fejével, nem, nincs itt, rázza meg a fejét, na ő például idegösszeroppanást kapott, még mielőtt elmehetett volna a nőgyógyászhoz, mások lazábban vették, és te, kérdezem, furcsán röhint egyet, az orrán át, van cigarettád, nincs, mondom, föláll mellőlem, kiszáll a kezemből, elbotorkál a konyháig, kényelmesen hátradőlök. Nem tudom eldönteni, hogy mindez miért lehet fontos.

Másnap, az udvaron az iskolások befejezik az éneklést, mindenki vidám, a kölyköket alig tudják tartani az ösztályfőnökök, már futnának, a jobb tanulóknak könyveket adnak, tavaly egy Hemingwayt hozott haza, súgja, ránézek, nem olvasta el, halkan nevetek, az apja nézett bele, kétszer. A négyszögletű iskolaudvar fölé végre befut egy felhő, viszonylagos árnyék van most, néhányan az eget lesik, tartós árnyékra számít mindenki, s hogy felnéz ő is mellettem, odanyújtom a kezem, ha már táncoltunk, rám néz, az arcomat nézi egészen közelről, ringatja magát a lábán, zavarban vagy, kérdezem meg. Elnéz, mosolyog, nem is tudsz táncolni, mondja hunyorogva, ugyan, nem, nem tudsz, és visszanéz. Klára, mondja végül, biccentek, elkapom és megrázom a kezét.  

És Klára, kérdezem Andreától, amint visszaér, már ég a cigarettája, mélyen leszívja, kifúj, van egy kislánya, a férjét nem ismerem, hogy lehet, hm, nem tudom, hamar elváltak, rövid szünet, beleszív a cigarettába, tulajdonképpen Klárát sem ismerem, vallja be, felegyenesedem, hogyhogy, vállat von, emlékszem, sokat kacagtuk, ha valaki megtetszett neki, szünet, akkor apró kis cetliket írt, hogy miket, kérdezem, cetliket, leveleket, magyarázza gyorsan. A gyereke apját úgy szerezte, hogy évzáráskor, amikor fölálltunk az iskola négyszögébe, és mindenféle éneket énekeltünk, a mellettünk álló, beleszív a cigarettájába, az osztály egyik fiújának odaadta az előre megírt, szünet, levelet, és másnap már együtt láttuk, cigaretta, őket. Ő például korán szült, érettségire.

Mikor is volt ez, kérdezem, tíz éve, mondja, és szájon csókol.

A nyakam kegyetlenül fáj, ahogy fölébredek. Egy házban vagyok a város szélén, ahol az unokanővérem – neve Zsuzsa – osztálytalálkozóján veszek részt. Az egyik heverőn töltöttem az éjszakát, egy nő fekszik mellettem, Andreának hívják, a szája szögletében kevés nyál, végigfolyik az állán, ajkai körül jól kivehető szőrszálak, szétkent smink, a szemhéja zöld vagy inkább kék. Reggelre megöregszenek. Zúg a fejem. A hifiben halkan surrog egy cédé, fölállok, megpróbálok kibotorkálni a konyhába. Mindenütt alvó testek, a tízéves találkozójukat ünnepelték meg az éjszaka. A buli hajnali ötig is elhúzódhatott, sokat ihattak, gondolom, veszekedtek is, mert nem teljes a létszám, előzőleg több mint egy hónapot folyhatott a szervezés, levelezgetés, telefonok, itt-ott gyors megbeszélések egy kávé mellett, könyvvásárlás az osztályfőnöküknek, viták a helyszínt illetően, páran eleve nem jöttek el, mert összeveszhettek, nagy számlák békítés végett, végül a nagy nap. Egy cetlit találok begyűrve a zakóm zsebébe, azt írja rajta, én is sokat gondolok rád, kb. minden tizedik percben, na jó, lehet, hogy félóránként, de akkor kétszer egymás után, mit szólnál a május végéhez, bár lehet, hogy kisbabát várok, és akkor lehet, már nem is kellenék.