[2017. december]
Az emberiség több millió éves létezésének történetében csupán a XIX. század második felétől csatlakozhattak a nők hagyományos szerepeihez újabbak, közéleti, munkavállalói, politikusi szerepek, a jellemzően Angliából kiinduló feminista mozgalmakkal párhuzamosan. A feminista mozgalmak szüfrazsettjei a nők és férfiak egyenlőségét kivívni készülő mozgalomban a női választójog követelésével indítottak. Bár eredetileg sem a feminizmushoz, sem képviselőihez, sem a kékharisnyákhoz nem tapadt pejoratív értelmezés, még a XXI. században is megfigyelhető, a hangsúlyokban mindenképpen, az említett megnevezések, fogalmak, illetve képviselőik lekezelése, leszólása. Feministának neveznek, valahányszor olyan érzelmeket árulok el, amelyek megkülönböztetnek egy lábtörlőtől vagy egy kurvától – jelenthette volna ki felháborodva szinte bármelyik, huszadik századi nő. A feminista mozgalmak elindulása előtt, kivéve talán Arisztophanész Lysistrate című színdarabját, ahol nők fogtak össze a háborúzás ellen, a békéért, nem említhetünk példát nők összefogására, kiállására.
Női közösségek persze nem jöhettek létre a tizenkilencedik századig, olyan magától értetődő könnyedséggel főképp nem, ahogyan a férfiak közösségei a történelem során számtalan esemény kapcsán, számtalan helyszínen, számtalan okból szerveződhettek. Sebastian Haffner az Egy német története című könyvében például arról ír, hogy amikor a fasizálódó Németországban behívták kötelező katonai szolgálatra, antifasisztaként is hatott rá a hadseregben uralkodó bajtársiasság szelleme. Szophoklész Antigoné című drámájában kivételesen nőként ábrázolja az emberi tisztesség nevében a hatalommal szembeszálló hőst, a címszereplőt. Regények, drámák íródtak a XV. század hősnőjéről, Jeanne d’Arcról. Ő abban a XV. században vált hőssé, amikor boszorkányüldözések kezdődtek számos országban, pápai bulla és szerzetesi kézikönyv útmutatásával, vészesen elhúzódva a XVIII. századig.
A történelem évszázadai alatt a férfiak vezette politikai, társadalmi, vallási csoportok éberen őrködtek a nők erkölcsei felett. Házasságtörő asszonyokat bélyegeztek meg, bőrükbe égetett, ruhájukra hímeztetett skarlát betűvel például, de nem ragadhatunk a múlt időbe, folyik ez meg nem szűnően napjainkig, amikor a meggyalázás, megkövezés bizonyos társadalmakban még mindig elfogadott.
„Nők, akikről tudhatunk” – ez alatt a címszó alatt a XIX. század előtt szinte kizárólag istennőknek, istenek anyjainak, lányainak, uralkodónőknek, uralkodók anyjainak, feleségeinek, szeretőinek neve vált ismertté, ők szerepelhettek legendák, regények, drámák alakjaiként is. Kiket örökített meg még a történelem, őrzött meg az emlékezet, alkottak valósághű alakokká az írók?
A hétköznapi vagy rang nélküli nőket elsősorban a XIX. század írói emelték be vagy fel regényalakká (érdekes adalék a női alakok történetéhez, hogy közülük a maradandóan ismertek, például Shakespeare néhány nőalakja, vagy Tolsztoj Anna Kareninája, Ibsen Nórája férfi írók kreálmányai – ez a téma egy másik írás tárgya lehetne). A század valóságos és regényalak női abban hasonlítottak, amiből a feminista mozgalmak kitörésre buzdították őket: kivédhetetlen, elkerülhetetlen függő szerepeikben. A nőknek, társadalmi osztályuktól függetlenül, a következő parancsoknak kellett engedelmeskedniük: légy jó kislány, légy jó feleség, légy jó anya! Ezeket a parancsokat a nők, még ha közülük számosan csak ideig-óráig is, de igyekeztek, igyekeznek teljesíteni. Jane Austen és a Brontë-nővérek nőalakjai a kor gyermekei, életük a romantikus kapcsolatok és a férjhez menés bűvkörén belül mozog, s ezen nincs semmi csodálnivaló, hiszen a nők értékét családi állapotuk, illetve férjük társadalmi státusza határozta meg. Colette nőalakjai, a nők egyik legjellemzőbb tulajdonságaként, ahogyan Molière is írt erről darabjaiban, az erőt és hatalmat birtokló férfiakkal szemben gyakorolt furfangossággal, ravasz taktikázással felmutatva érik el céljaikat. Mintha a Nők iskolájának többrészes, századokon áthúzódó sorozatát tekinthetnénk végig.
A XIX. század nők elindította szociális és önképző mozgalmai ebből a körből kitörni vágyón hangoztatták vágyaikat, nem mellékesen a tanuláshoz való jogokat, többek közt nők számára létrehozott iskolákat követelve. Ezek a mozgalmak voltak az első női közösségek, amelyek a nők jogaiért, a nők összefogásával harcoltak – bármilyen patetikus is a harcolni kifejezés, de harc folyt, tagadhatatlanul. Ismertté és elfogadottá vált Virginia Wolf kijelentése, mely szerint minden nőnek szüksége volna saját jövedelemre és legalább egy saját szobára.
A kapitalizmus létrehozta intézményekben a növekvő munkaerőszükséglet helyet biztosított a nőknek is, fogalmazzunk ilyen eufemisztikusan, a paraszti társadalmakban addig is a földeken robotoló, vagy az alsóbb néposztályok gazdagoknál cselédeskedő asszonyai, lányai után.
„Nem voltunk boldogok, uram, sohase voltunk. / Nem voltunk tudatlan asszonyok, tudjuk, mit várhatunk, mit nem. / Tudjuk, mi a kényszer, a kínzás, / Tudjuk, mi az elnyomás, az erőszak, / A szűkölködés, a betegség, / A betegek tűz nélkül télen, / A gyerekek tej nélkül, nyáron, / A munkánk, ha elveszik tőlünk, / A vétkünk, ha megnehezítve rajtunk. / Láttuk megcsonkítva az ifjút, / Malomárokban remegni megtépve a leányzót. / És közben tovább is éltünk, / Éltünk csak félig éltünk, / Toldva, ami széttört, / Gyűjtve a rőzsét sötétedéskor, / Építve hiányos menedéket, / Hogy legyen hol aludni, enni és inni, nevetni.” (T. S. Eliot)
Munkásnők ezrei, aztán százezrei állhattak munkába, kötelességként vagy lehetőségként. Őket követték az alsó középosztályok női munkavállalói, majd az értelmiségi, művészpályát vállalók. A XIX. századi előkészületek után a XX. század, az addigiakhoz viszonyítva, intenzív eredményeket hozott a nők számára. Azt írom, hozott, mintha a tárgyilagos idő hozta volna el ajándékba nekik, de számtalan nő, számtalan férfi munkája érte el ezeket az eredményeket. Mark Twain nyilatkozta házasságkötése után, hogy amíg nem nősült meg, fogalma sem volt arról, hogy a nők milyenek, mire képesek, mire érdemesek, de attól fogva a nőmozgalmak buzgó támogatójaként nyilvánult meg.
A magyar Hugonnay Vilma küzdelme a XIX. század végén, XX. század elején tanulmányai elvégzéséért, utána férfiakkal egyenrangú orvosként elismertetéséért nem volt egyedi eset, ahogyan nem az Malála Júszafzaié sem. A pakisztáni születésű Malála tizenévesként, a XXI. században kezdte a harcot a lányok tanuláshoz való jogáért, a fanatikusoknak majdnem sikerült meggyilkolniuk ezért.
A tizenkilencedik században elindult nőmozgalmak közül a huszadik század elejére jó néhány integrálódott a munkásmozgalmakba, jó néhány ultraradikálissá vált (ilyenfajta nőkről írt Védett férfiak című könyvében Robert Merle is), többen hamvukba holtak. Clara Zetkin, Rosa Luxemburg nevére figyelhettek fel, akik felfigyeltek nők nevére ebből az időből. A kevés tudományos pályát választó nő közül Marie Curie érte el a legnagyobb sikert: ő volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott.
Az első világháború alatt a XIX. század közepétől induló világi ápolónőség szerezhetett elismertséget. A Szovjetunió megalakulása után a nők diplomáciai szerepre alkalmassága bizonyosodott be, legnevesebb képviselőjük Alexandra Kollontájé. A spanyol polgárháború köztársaságért harcoló oldalán ikonikus alakká egy nőt emeltek, Dolores Ibárrurit, akit „La Passionárának” neveztek. Agatha Christie a világ legsikeresebb krimiírójaként teremtette meg az első női nyomozót, Miss Marple személyében.
Ide-odakapva hát, rátalálhatunk neves nőkre mindenütt, de a kérdésre, kik voltak a huszadik század nevezetes emberei, ritkán érkezik válaszként nők neve. Mit kezdjünk a névtelen nők millióival, akik különböző politikai korszakok börtönei előtt sorakoztak, sorakoznak, politikai okokból bezárt hozzátartozóikhoz bejutásra várva, mit azokkal, akik háborúkban harcoló férfi hozzátartozóikra vártak, és akik megbillent egyensúlyú árvák maradtak, apjuk, bátyjuk, férjük, fiuk elvesztése után? Mit az írországi Magdolna-mosodák erkölcs nevében megalázott, gyereküktől megfosztott asszonyaival? A németországi Lebensborn-művelet árja gyerekek szülésére rávett, szülőgépként felhasznált nőivel? A háborúk győztesei által megerőszakolt nők százezreivel? A soha nem létezett szokásjogra, vallási parancsolatokra hivatkozás nevében megcsonkított, eltorzított nőkkel? Az apai szerepet fel nem vállaló férfiak által cserbenhagyott, sérült gyermeket vagy több gyermeket nevelő anyákkal? Ki említi őket név szerint, ki ismeri őket?
A második világháború kitörése után, a férfiaktól megfosztott munkahelyekre gyakran nőknek kellett beállniuk dolgozni.
„Daloló aknákat küldött az éjfél. / Holtfáradt szívünk meg sem riadt. / Gürcöltünk aztán megint a gépnél. / Olcsón bevált, igyekvő pótférfiak. // Kezünk bársonyából semmi miért nem maradt? / Miért őszültünk meg rövid idő alatt? / És az arcunk miért lett merev? / Egy asszony nem akar más, mint asszony lenni! / Egy asszony nem akar más, mint asszony lenni! / És ezt nem értitek? / – És ezt nem értitek?” (Erich Kästner)
Számtalan nő vett részt partizánharcokban és a hivatalos hadseregek harcaiban is. Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című könyvében a második világháborúban egykor harcoló nőket kérdezgeti, milyen emlékeket őriznek magukban az évtizedekkel korábbi háborúról. A visszaemlékezésekből mi másra derülhetne fény, mint hogy a háborús csatatér nem nőknek való vidék. Tegyük hozzá rögtön, magától értetődő, hogy férfiakat sem kívánunk soha oda. A leegyszerűsítés kegyetlen szókimondásával jelentsük ki mégis, hogy a történelmi traumák kirobbantói mindig férfiak voltak (a szabad akaratról máshol és máskor), áldozatai és túlélői nők és férfiak egyaránt.
A második világháború befejezése után nők tömegei kényszerültek munkába állni, vagy állhattak munkába, ismét megítélés szerint eldönthetően, már nem akadt társadalmi osztály, ahol a dolgozó nő megvetéssel találkozhatott. Ennek ellenére a nők és férfiak nehezen engedték el elképzeléseiket a képeslap-életről, ahogyan az az 1950-es évek amerikai plakátjaiból, filmjeiből is sugárzik. A nők pedánsan kitakarított lakásokban, gőzölgő tállal, csinos öltözékben várják haza munkából érkező férjüket, mosolygó, valószínűtlenül tiszta gyermekekkel körülvéve. (A stepfordi feleségek című film kiváló illusztrációja ennek az álomnak.) A felébredést, nem mellékesen, a hatvanas évek hippimozgalmai is elősegítették. Marianne Faithfull énekel egy nőről egyik dalában, aki leragadt a háziasszonyi életnél, miközben világot látni vágyott, aztán az álmok és a valóság közti különbség el nem fogadásába bele is őrült. A huszadik század sem kényeztette el a választások bőségével a nőket, mégis, ebben a században történt a legtöbb változás.
Muriel Spark Célszerű lődörgés című könyvében, 1949-ben a következőt írja: „Milyen csodálatos érzés, hogy művész vagyok és nő vagyok a huszadik században.”
Ebben az évben jelent meg Simone de Beauvoir A második nem című könyve, a női nem legrészletesebb, legtöbb szempont szerinti elemzése, leírása. Néhány év múlva ismertette Abraham Maslow pszichológus az emberi szükségletek piramiselméletét, az ebből levont következtetés elszomorító. A nők döntő többsége a fiziológiai, biztonsági szükségletek megléte után már nem jutott tovább, nem elégültek ki szociális szükségleteik, sem elismerés iránti vágyuk, önmegvalósításról meg még a huszadik század közepén is elenyészően kevesen gondolkodhattak. Idézzünk egy részletet Hanif Kureishi A kültelki Buddha című könyvéből: „Egyszer a mama sírva fakadt, és tenyerével az asztalra csapott. Borzasztó az életem, borzasztó! – kiáltotta. – Hát senki nem érti? Egy pillanatig csodálkozva néztünk rá, aztán tovább ettünk. A mama elmosogatott, mint mindig, és senki sem segített neki.”
A XX. század tétova vagy magabiztosságra szert tevő nőiről, ha nem is mindent, de rengeteget tudhatunk meg (persze, hogyha tudni akarunk) Barbara Pym, Penelopé Fitzgerald, Margaret Drabble, Muriel Spark, Anne Tyler, Alison Lurie, Alice Munro, Elena Ferrante írásaiból. (Arról, hogy a XXI. század női milyenek voltak, majd a következő ezredforduló után.)
John Lennon 1972-ben énekelte először Az asszony a világ négere című dalát. 1973-ban rendezte meg Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjét, amely azért is válhatott kultuszfilmmé, mert egyenrangú felek kapcsolatáról mesélt. A hetvenes évektől jelentek meg írások a kor nőinek felteendő, kétféle lehetőségét felvillantó kérdésről: otthon vagy karrier? – erről a tipikusan nőkre vonatkozó kérdésről, amit férfiaknak soha fel nem tesznek, azóta sem. Elfriede Jelinek tömör kijelentése az első feministák inspirációjaként is elhangozhatott volna: „A nő a másik. A férfi a norma.” Az előbbi állítás szellemében az elmúlt néhány évtizedben történtek előrelépések és visszalépések a nők helyzetében, megfogalmazódtak törvények, szabályok, rendeletek, szinte száz százalékban férfiak alkotta testületekben, hiszen a nők elképesztően alacsony arányban képviseltetik magukat döntéshozó testületekben. Tallózgatva a döntések között, láthatjuk, hova vezetett Kínában az évtizedekkel ezelőtt bevezetett, leánygyermekek számának csökkentését megcélzó születésszabályozás. Pár évtizede a megszületett kislányok számát akarták a legszélsőségesebb módokon redukálni, ennek következményeként ma a nő–férfi arány a kínai népességben úgy eltorzult, hogy több millió férfi nem tud családot alapítani a nők hiánya miatt.
Több országban lehetőséget kínáltak fel arra, hogy a gyermekek születése utáni otthonlét a férfiak számára is választható legyen. Változó szinteken vesztegel különböző országokban a családon belüli erőszak büntethetősége. Láthatjuk azt is, hogy számtalan helyen bevezették a nyilvános házakba látogató kuncsaftok büntethetőségét a prostituáltak büntethetősége helyett. Hírt kapunk arról, hogy a Szaúdi Királyságban a férfiak gyámságának eltörlését kezdeményezte nők egy csoportja, mialatt Lengyelországban drákói abortusztörvényeket hoztak. Az UNICEF beszámol a Földön kötött 700 millió gyerekházasságról, és megemlíti, hogy október 13-án van a lányok világnapja. Ez utóbbi információ nők eszébe juttathat sok-sok kedvesen (vagy kedvetlenül) kényszeredett nőnapot, közülük is azokat, amikor a munkahelyi férfiközösségek konyharuhából és fakanálból összeállított szettel adták tudtukra női nemmel kapcsolatos, megingathatatlan véleményüket.
Globális helyzetjelentést összeállítani a nők helyzetéről lehetetlen, országonként, társadalmanként más a helyzetük. Egy-egy adott, nagy közösségen belül is másként látják saját helyzetüket a társadalmi, anyagi, tudatossági hierarchia különböző szintjein élő nők. Az emancipáció ronda kis szavacska, már a használatára sem volna szükség. Jellem, karakter nem válogat, női- vagy férfitestbe költözzön-e bele.
Férfi író írta valamikor a következőket: „Nem tudtam volna megmondani, kemény fajta nő-e, aki néha ellágyul, vagy ilyen lágy, aki néha nagyon kemény tud lenni. Nem könnyű ezt megmondani a nőkről, soha.” Így van ez, nem másként.
