Egy Ady-hommage intertextuális- és intermediális hálózatának vázlata

 

Gallyát töröm csak, mert a töve vén:

nem dönthető a korhadt líra fája –

vak föld alá nő visszás koronája,

s a szó a szájban senki: jövevény.

(Kovács András Ferenc)

 

Prológus

Kovács András Ferenc a kilencvenes évektől kezdve az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, ugyanakkor – egyre inkább úgy tűnik – az életmű tudományos szempontból az elmúlt évtizedek egyik legnehezebben rendszerezhető költői teljesítménye. A KAF-értelmezői hagyomány kulcsfogalmai – identitásvesztés, kulturális emlékezet, intertextualitás, „szerepköltészet”, rhizomatikusság – a tradicionális szerzői pozíció elbizonytalanítására, majd felszámolására, végső soron pedig az irodalmi szöveg eredendő nyelvi, intertextuális létmódjára, irodalmiságára kérdeznek rá. Bár a KAF-líra „erős olvasatai”, pl. Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Szigeti Csaba, H. Nagy Péter, Lőrincz Csongor KAF-interpretációi már a ’90-es évek közepétől határozottan foglaltak állást a KAF-líra megkerülhetetlen kanonikus pozícióját illetően, az életmű nagyobb terjedelmű, átfogó, módszeres összegzése a mai napig várat magára. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor, Caius Licinius Calvus) is segítik. A forma iránti elkötelezettségben Csokonaival, Kosztolányival, Babitscsal, sokszínűségében Weöressel rokon. Költészete nagy hatást gyakorolt a kétezres években induló költőnemzedékre.

A fenti száraz tények jól láthatóan vajmi keveset mondanak el arról az örömről, amelyet a KAF-vers figyelmes, kíváncsi olvasója szinte szükségszerűen megérez. 

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a tágasság öröme ez. 

Látjuk persze azt is, korunk és irodalomértésünk mintha egyre kevésbé volna kíváncsi, és még kevésbé volna figyelmes. Pontosabban: mintha csak arra volna kíváncsi és csak arra figyelne, amit már előtte is tudott vagy tudni vélt. A tágasságot, a többértelműséget pedig mintha egyenesen fenyegetőnek tartaná.

KAF költészete elsősorban a nyelvről, konkrétan a költői nyelvről beszél nekünk, és kevés olyan költői életművet ismerünk, amelyből ennyi mindent megtudhatnánk minderről. A KAF-vers a költői nyelv határait kutatja, időben és térben, kultúrák metszéspontjában és ezen metszéspontok szükségszerű tériszonyában. Pontosabban fogalmazva: KAF költészete a költői nyelv lehetőségeit, vagyis a határok kibővítésének lehetőségét kutatja. 

Ez, a szakirodalomban – szerintem tévesen – „próteusziként” jellemzett költészet ugyanis még ha játékos is, a legkevésbé sem „csupán játék”, vagyis, mintha nem arról volna szó, hogy itt „valaki” rejtőzködik, „szerepek” vagy „alakmások” mögé bújik, mint inkább arról, hogy a KAF-vers a lehető legtermészetesebben vesz föl tulajdonképpen bármilyen szerepet, a lehető legtermészetesebben szólal meg hol Balassi, hol Arany, hol Ady, hol Pilinszky hangján. Mert éppen a megszólalás teremti meg, teremti újra ezt az „éppen most” megszólaló valakit, pontosabban ezeket az „éppen most” megszólaló valakiket: Jack Cole-t és Kavafiszt, Calvust és József Attilát vagy éppen Asztrovot és Walt Whitmant. És persze – mindenekelőtt – magát KAF-ot. Ennek a költészetnek épp úgy anyanyelve a Balassi-strófa, mint a tanka vagy a limerick, az alexandrinus épp úgy, mind az ambroziánus himnusz. Mintha a költői nyelv mint olyan egyetlen végtelen „langue” volna, az egyes versek pedig csupán a „parole”; és mi olvasóként egyértelműen arra kapunk felhívást, hogy ezt a „langue”-ot értsük meg. Ahogy a költő mondja:

 

Csak egyetlen vers

    létezik – a mindenség

    egy költemény végtelen

változatának

    álma talán…¹

Amikor KAF-verset olvasunk, megkerülhetetlenül ezernyi más költőt is olvasunk. (Ez persze a költészetre általában igaz, de KAF-nál ezt egyszerűen nem tudjuk nem észrevenni.) És persze, ahol ekkora tágasság van, ott eltévedni is sokkal könnyebb, az olvasó legjobb esélye mégis az, ha egyszerűen csak átadja magát a KAF-líra sodrásának, hullámzásának. (Az irodalomtörténész számára – fájdalom – ez a luxus ritkán adatik meg, pedig mennyivel egyszerűbb – és unalmasabb – volna az élete.) Ebben a sodrásban a legtermészetesebben kerül egymás mellé a nippuri sumér írópap és Kazinczy, Alexandria távolodó partjai Kavafisz szemével, és Erdély, ahogyan azt az a Jack Cole látja, aki „Trenszilvéniát” csupán a hollywoodi vámpírsztorikból ismeri, a vadnyugat végvidéke és – ezerévekkel korábbról – a római szutykos Suburában a sárban hentergő kofák. És, ha figyelmesen és kíváncsian olvasunk, akár ezeknek a kusza és szétbogozhatatlan szövevényeknek a valódi természetéről, de legalábbis valódi összetettségéről is megsejthetünk valamit. KAF költészete ugyanis a szó legszorosabb értelmében realista költészet: a kultúrák és főleg – de hangsúlyosan nem csak – a verskultúrák viszonyait éppen olyan kuszának és szétbogozhatatlannak mutatja, mint amilyenek azok a valóságban. Vagyis, a KAF-költészet azt is mondja, hogy már eleve, hogy már mindig is el voltunk tévedve.

Mégis, KAF költészetének végső tétje a nyelvkeresés, a megfelelő nyelv megtalálása. Mintha abban hinne, vagy azzal biztatna bennünket, hogy ebben a végtelen tágasságban – akár, ha csak pillanatokra is, de – pontosan a költészet kínálhat nekünk olyan nyelvet vagy nyelveket, amelyek felől nézve magunkra ismerhetünk, amelyek akár bennünket is „elemelhetnek”. A költői nyelvkeresésnek ezt a programját KAF költészetében éppen nem kuszának, hanem nagyon is szigorúnak és precíznek láthatjuk. Hogyan beszélhetünk ma az erotikáról Balassi-strófában? Hol vannak a vers írásszerűségének és kimondhatóságának határhelyzetei? Mekkora az esztétikai ereje a metaforának vagy éppen a hasonlatnak? Hogyan olvasható ma a régi irodalom, Szenczi Molnár Albert vagy Károli Gáspár? Olvasható-e egyáltalán? Hogyan működik másképp ugyanaz a vers egy gyerek- vagy egy felnőtt verses kötet kontextusában? Milyen formákat kínál nekünk a költészet a közéleti, politikai problémák megtárgyalására és milyeneket családi tragédiák feldolgozására? Egy költői életmű minőségét persze mégis a „nagy versek” jelenléte és aránya jelzi a legbiztosabban. És aligha túlzunk, ha azt állítjuk: pl. a Pro domo, az Erdélyi töredék, az András evangéliuma, a J. A. szonettje, a Sibi canit et musis említése, vizsgálata nélkül a következő évszázadokban aligha beszélhetünk majd érvényesen az ezredforduló és a huszadik század magyar költészetéről.²

*

Hogy ebben a tisztelgő- és búcsúszámban mégsem Weöres Sándor-, József Attila-, Babits-, Csokonai-, Vörösmarty-, Balassi- vagy Rimay-kapcsolatokkal foglalkozom, azt – a vizsgált szöveg szomorú aktualitásán túl – valamilyen fajta hiánypótlás igénye vezérli. A KAF-líra és Ady lírája közti rendkívül szoros kapcsolat ugyanis – bár szinte minden értelmező detektálja – fájóan kifejtetlen fejezete a KAF-recepciónak. Talán éppen, mert annyira evidens, annyira nyilvánvaló: a KAF-korpuszban tucatszám találunk Ady-hommage-okat, átiratokat, akár a címben is megidézett Ady-utalásokat, vagyis, azt sem túlzás kijelentenünk, hogy KAF költészetének a Weöresé, József Attiláé, Babitsé és Aranyé mellett éppenséggel az Ady-költészet az egyik legfontosabb dialóguspartnere. Hogy csak a legfeltűnőbbeket említsük: Új magyar Messiások, Kései Ady. Fragmentum, A lóvátett válaszol, Adybandi Párisban, Vásárban voltunk adtak-vettek, Csucsai fénykép. Ady-zsoltár, Két labanc beszélget stb. Mindez talán az Ady-recepció szempontjából sem teljesen érdektelen: a közhelyszerűen „folytathatatlannak” ítélt Ady-hagyomány ugyanis kortárs irodalmunkban láthatóan nem csupán Térey, de KAF költészetében is termékeny talajra talált. És noha értelmezésünk (vagyis a szoros olvasás) szempontjából többé-kevésbé érdektelen, azt is megjegyezhetjük itt, hogy Kovács András Ferenc maga is fontosnak tartotta ezt a viszonyt, sokszor hangsúlyozta is az Ady-költészet és a KAF-költészet közti rokonságot, sőt, a két biográfiailag dokumentálható személy, Kovács András Ferenc és Ady Endre közti kulturális (vö. franciás orientáció, Erdély, forma- és szerepjátékok stb.) és – ez már viszont talán jelen elemzés szempontjából is tartogathat izgalmas szempontokat – a konkrét fizikai tulajdonságokban megfigyelhető hasonlóságokat is.³ (Ahogyan nyilván az sem tanulságok nélküli, ha számba vesszük, KAF tematikusan mikor nyúl Ady versnyelvéhez: amint a fenti felsorolásból is látszik, jellemzően közéleti vagy politikai megnyilvánulások esetében; és ez máris sajátos fénytörésbe helyezi KAF Ady-képét.)

Talán mégis érdekesebb lehet most azt megvizsgálnunk, KAF nyelvileg, poétikailag, retorikailag miképpen viszonyul Ady költészetéhez, melyek azok az aspektusok, ahol költészeti szempontok alapján tud kapcsolódni ehhez az egyszerre világirodalmi léptékű és egyszerre provinciális – mert fordíthatatlan – fenoménhoz. (Lázáry René Sándort mint implicit Ady-epigont nyilvánvalóan külön tanulmányban kell tárgyalnunk.) Ez a vizsgálati szempont pedig elsősorban azt mutathatja meg, ami a két költői nyelvben közös: elsősorban az olyan „posztmodernnek” tekintett intertextuális eljárásokat, mint az archaizálás, például a kuruc vagy bibliai műfajok megidézése (vizsgált szövegünk az ötsoros strófákkal még formailag is Adyt idézi) – de akár az olyan, a befogadó érzelmeire aktívan hatni képes poétikai megoldásokat is, mint a „valódi” pathos-ra, az olvasó, hallgató őszinte érzelmeire történő apellálás. Másodsorban pedig fölvázolhatjuk általa azt a hihetetlenül komplex, intertextuális és, mint jelen esetben, intermediális utaláshálót, amelyet csaknem valamennyi KAF-szöveg szükségszerűén létrehoz.

 

CSUCSAI FÉNYKÉP. ADY-ZSOLTÁR ⁴

Mindenség kalapja alatt

Kihalt bolygók, tört terek égnek:

Mért adtál el, Nagy Jó Uram,

Ennek a győztes vereségnek,

Vezényelt gyáva szabadságnak?

 

Megbillent rózsás kalapom

E medvetáncos polka-bálban:

Nevemben ropják hátamon

Háborodottak holtra váltan,

Csúffá tett gyurmaemberek.

 

Mindenség kalapja alatt

Sötét bolygóid elforognak:

Mért dobtál oda, Hitető,

Tébollyal tékozló koroknak,

Versuzsorás, ribanc reménynek?

 

Ellhervadt rózsás kalapom,

Ki lőn szép nincstelenség dísze,

Elpártolt tőlem az igaz

Szavak teremtő éze-íze,

Tyuhajkodóké lett a nyelvem.

Mindenség kalapja alól

Kisüt két bolygód, iker-árva:

Miért hazudtad, Istenem,

Hogy Holnap tüzes hite zárna,

S nem régmúlt Mában vak gyalázat?

 

Lecsúszik rózsás kalapom:

Tavasznak vágya és csalása

Szájhős jövők felé gurul –

Tiport fajták vad Esaiása,

Szórhatsz virágos átkokat.

 

Mindenség kalapja alatt

Két bolygó forrong új s új eszmét:

Két szemem az, Kegyelmes Úr,

Te nézz beléjük, hogyha mersz még –

Kopárak s lakhatatlanok már…

 

Akár az Ország s a Dicsőség.

 

Az 1988-ban íródott vers címe önmagában is egyfajta kettős kontextuális hálót épít ki a vers olvasója számára (és tulajdonképpen egy mediális oximoron, hiszen azt állítja, a kép valójában egy dal vagy ének). Az első, nyilvánvalóan, az ekphrasisként való olvasat: amit olvasunk, az egy egyelőre számunkra ismeretlen fénykép leírása, esetleg értelmezése. A szöveg ekphrasisként első olvasatban nem tűnik túl pontosnak, hiszen egyrészt számtalan fénykép készülhetett – és készült is – Adyról Csucsán, erről a konkrét képről pedig –, ha az értelmező részeket leszámítjuk – csupán annyi konkrétumot tudhatunk meg, hogy vélhetőleg az alábbiakat ábrázolja:

„Mindenség kalapja alatt / Kihalt bolygók, tört terek égnek.”

Majd pedig ennek pontosításaként: „Mindenség kalapja alatt / Két bolygó forrong új s új eszmét: / Két szemem az, Kegyelmes Úr.”

Az újabb olvasások során azonban fokozatosan föltárulnak a részletek is, amelyek egyre közelebb vezetnek bennünket a konkrét fénykép beazonosításában. Ady a KAF által leírt képen kalapot visel, a kalapon pedig egy hervadt rózsa látható. Ha nem is ismernénk a képet, néhány jól megválasztott internetes keresőszó segítségével nyilvánvalóvá válik, hogy az ekphrasisban leírt kép aligha lehet más, mint Emil Isac Ady utolsó fényképe címmel ismertté és kultikussá vált, 1918-as felvétele:

 

 

A képen Ady látható, az évszámból, a kép címéből is tudhatóan nagybetegen. Az ülve is begombolt és a viselőjénél sokkal nagyobb méretűnek látszó kabát (Ady láthatólag sokat fogyott) a fényképen sokak számára inkább valamiféle takarónak tűnik. (Mindazon ismerőseim, akik ismerték a képet, úgy emlékeznek, Ady takarókkal bebugyolálva ül a székben.) A költő teljesen természetellenes testtartásban van: kissé hátradől, mintha feküdni készülne, esetleg nem tudna már egyenesen ülni, de nem dönthető el egyértelműen, ez a testtarás inkább a hányavetiség vagy a betegség jele-e. Azt sem tudni, vajon a korlátra vagy valami másra támaszkodik. Barthes fogalmi keretét kölcsönvéve mégis közelebb kerülhetünk a KAF-i ekphrasis értelmezéséhez: Barthes, mint közismert, fényképértelmezései kapcsán megkülönbözteti a „studiumot” és a „punctumot”⁵, és ez különös akcentusokat adhat KAF fényképinterpretációjához is. A hagyományos értelmezések szerint ugyanis a „studium” (vagyis az, ami a képről kulturálisan ellenőrizhető) valószínűleg a „halálfélelem”, hiszen „tudjuk”, hogy ez Ady utolsó (még életében készült) fényképe. A „punctum” pedig – amely a barthes-i terminológia alapján „fogva tartja az ember tekintetét”, és a studium valamifajta ellenpontja – a gyűrött kabát és a hervadó virág. KAF értelmezésében azonban a punctum Ady szeme, a kalap és – a hagyományoknak megfelelően – a hervadt virág. KAF szövege mindeközben mozgásba hozza ezt az eredetileg nagyon is statikus képet, a punctumok egyértelműen életre kelnek: az állókép a versben mozgóképpé változik: megbillen, majd lecsúszik a kalap, megmozdulnak a szemek is (ennek fényképen természetesen nincs és nem is lehet nyoma).

Vagyis KAF képértelmezésében egyértelműen a kalap és a szemek viszonya válik meghatározóvá, és ez alapvetően határozza meg a vers modalitását is. Azonban ebben is egy – újabb – intertextuális kapcsolat szervezi a szöveg olvasását. Vessük össze KAF szövegét Juhász Ferenc Ady Endre utolsó fényképe ⁶ című versével:

 

Fáj az istent roncsokban látni,

a kozmosz-szívűt a művén merengni.

Így nem pusztulhat el akárki,

kalapján hervadó virággal.

Sárkány-üvöltés és madárdal,

kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:

csak ennyi volnál, ennyi?

 

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,

a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.

Az ércköves űr földre nyomja,

ott liheg leomolva.

 

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen

szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar, virág a fajtán,

fény harsonása, tán utolsó:

én most temetlek.

 

Mindkét szöveg megragadja a képen ábrázolt jelenet pathos-át, és mindkét szöveg bátran föl is vállalja azt. Filológiailag nem igazolható, a keletkezés sorrendjét tekintve azonban aligha lehet kétséges, hogy az a KAF-i kép, amely Ady szemeit égitestekhez hasonlítja, nem lehet teljesen független Juhász nagyon hasonló képértelmezésétől („Vad, kopár szeme, mint égitestek.”). A két ekphrasis azonban mégis – alapvetően, szemléletében és nyelvileg is – radikálisan különbözik egymástól.

Míg ugyanis Juhász szövegében egy közelebbről körül nem határolt „Én” beszél egy vélhetően Adyval azonosítható „Te”-hez, akit – ráadásul – ez az „Én” istenként aposztrofál, addig KAF szövegében, mint általában, olyan eldönthetetlenségek jönnek létre, amelyek – bármennyire zavarba ejtők – más nézőpontból teszik érdekessé és tanulságossá a szöveg olvasását. Mert míg Juhász – kitűnő és megrázó – szövegében Ady az isten, KAF versében még az sem dönthető el egyértelműen, ki az, aki versben beszél. Az „Ady-zsoltár” ugyanis éppen annyira érthető az Adyhoz címzett zsoltárként, mint úgy, hogy a versben beszélő (valaki) a hangját kölcsönözi a képen látható (és éppen ezért némaságra ítélt) Adynak, és a versben éppen azt képzeli el és játssza (újra), miként szólalna meg, mit mondana ebben a szituációban a képen látható, haldokló költő: Ady.

A probléma két fölfogása végső soron két világ- és költészetfölfogást tükröz, erre pedig a cím másik tagja, a „zsoltár” irányíthatja rá az értelmező figyelmét. A KAF szövegében megidézett zsoltár ugyanis köztudomásúlag Ady kedvelt műfaja, számtalan tanulmány mutatta ki Ady versnyelve és a zsoltáros-hagyomány⁷ közötti szoros kapcsolatot. A szöveg nyelvileg gyakran inkább a zsoltáros nyelvét idézi meg. Formailag olyan aposztrofikus, Istenhez szóló beszéd, amelyben a „költői hang” saját szemeit Isten által teremtett bolygókhoz hasonlítja. Illetve, és pontosabban, KAF szövegében mintha egyszerre két nézőpont volna jelen: egy, aki a képet szemlélve, mintegy külső nézőpontból, és talán magára is vonatkoztatva megkísérli értelmezni azt, és az a másik, aki egy sajátos prozopografikus aktus eredményeként, arcot és hangot kölcsönöz a képen látható néma Adynak. És ezúttal talán mintha az első nézőpont, még pontosabban, a kettő ötvözete volna az olvasó számára legizgalmasabb olvasási lehetőség. De, mintha a szöveg mégsem akarna dönteni efelől, és így mindkét értelmezést egyszerre akarná játékban tartani: ez a vers vajon szerepjáték-e inkább, vagy vallomás? A haldokló Ady szól vajon a versben istenéhez? Miközben KAF szövege egyszerre átok- és panaszzsoltár, Ady Ézsaiással⁸ való azonosítása („Tiport fajták vad Esaiása, / Szórhatsz virágos átkokat.”), akár újabb intertextuális kapcsolatokat is nyithat, ezúttal Radnóti Miklós Töredék ⁹ című verse felé:

 

(…)

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra –

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

 

Radnóti szövege, nyilván egészen más kontextusban, de szintén a „néma vagy elnémított költőt” helyezi a strófa középpontjába. Figyeljünk föl rá, hogy Ézsaiás mindkét szövegben egy konkrét, a versek beszélője számára kimondhatatlan nyelvi regiszter jelölője, vagyis, talán Ézsaiás átkainak nyelve volna az a megfelelő regiszter, amelyen az adott szituációban az „Én” (vagy Ady) valódi érzelmei hitelesen kimondhatók lennének; ez azonban mindkét versben csupán intertextuális utalásként jelenik meg. A szöveg vége szintén egy gyakori zsoltárfordulat, amely – hasonlóan KAF szövegéhez – a halálfélelemmel van szoros kapcsolatban, és amely egymásba hallásokat a szöveg maximálisan ki is használ („Nézz rám, felelj nekem, Uram Istenem! Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek.”¹⁰). Az olvasónak, értelmezőnek ugyanis szintén elsősorban a nézéssel, látással, és főleg ennek eszközeivel, a szemekkel akad majd dolga: az ekphrasis lényegéből adódóan egy olyan képet kéne látnia, amely nem látható, de amelynek legfontosabb középpontja a vers szerint Ady szeme, aki egyre kevésbé lát, akinek a szemét a kalap karimája is elsötétíti, és aki a KAF szöveg által neki adományozott szövegben éppen arra hívja az ÚR-at, hogy „nézzen vele szembe”.

És bár a zsoltár mint eredendően énekelt műfaj kétségkívül az akusztikus médium irányába is megnyitja a szöveg értelmezését (tulajdonképpen, jobban belegondolva a prosopopoeia is ezt teszi), Emil Isac fényképe egy olyan populáris szöveget, dalszöveget¹¹ is beépít ebbe az egyre inkább intermediális utaláshálóba, amely KAF-nál és Juhász Ferencnél is jóval szabadabban értelmezi az ekphrasis fogalmát. Bereményi Géza Ady utolsó fényképe című dalszövegében tulajdonképpen nem is törekszik ekphrasisra, sokkal inkább a fénykép fiktív előzményeit meséli el: Ady egy fiktív fürdővárosba érkezik, nagybetegen (Csucsa, mint közismert, nem fürdőváros), ahol karján a kabáttal „lenyakaz” egy virágot, nyilván éppen azt, amelyet később a kalapjára tűz, és ráébred saját pusztulására. A szöveg egyértelműen a beteg költő nézőpontját képviseli, egyes szám első személyben beszél, és bár itt is hangsúlyosak az Isac-fénykép meghatározó elemei, a kabát, a virág, a kalap és a szemek – és természetesen, a halálfélelem –, a szöveg nyelvi-poétikai megformáltságában nem, csupán tematikusan idézi föl a költőről való általános tudásunkat. Ady Bereményi szövegében is elnémul, de szemben KAF interpretációjával, továbbra is problémátlanul „lát és tapasztal”.

KAF versének és általában a KAF-versnek az összetettsége, sajátos karaktere pedig éppen az ilyesfajta összevetésekben ragadható meg a legjobban. Mind Juhász Ferenc, mind Bereményi versével ellentétben ugyanis a KAF-szöveg elsődlegesen a nyelv, Ady sajátos költői nyelve felől ragadja meg Ady költészetét, még akkor is, ha – mint jelen esetben – egy fényképen keresztül kapcsolódik hozzá, miközben olyan finom szövésű intertextuális hálót rajzol föl, amelyben a legkülönbözőbb nyelvi regiszterek keveredhetnek a legnagyobb természetességgel (Ézsaiás, Radnóti, Juhász Ferenc, Bereményi). A KAF-költészet számára talán azért is fontos például Ady költészete, mert kapcsolódást jelent számára más költői hagyományok felé, egyszerre érvelve az Ady-versnyelv modernsége, folytathatósága, valamint a költői nyelv valamifajta egyetemessége mellett.

 

JEGYZETEK

¹ Kovács András Ferenc, Fragmentum = Kovács András Ferenc, Lelkem kockán pörgetem. Jelenkor – Kriterion, Pécs – Bukarest, 1994, 36.

² A fenti prológus egy korábbi változata az Artisjus díjátadóján hangzott el 2020-ban, laudációként.

³ Személyes beszélgetésben Kovács András Ferenc többször említette, hogy szerinte a szeme hasonlít Ady Endre szeméhez.

⁴ Kovács András Ferenc, Csucsai fénykép. Ady-zsoltár = Uő, Üdvözlet a vesztesnek, Héttorony, h.n., é.n., 38.

⁵ Roland Barthes, Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Európa, Bp., 1985, 32–34.

⁶ Juhász Ferenc, Ady Endre utolsó fényképe = Uő, Versek és époszok. Szépirodalmi, Bp., 1978.

⁷ A zsoltár mint műfaj, talán Adytól sem függetlenül, KAF költészetében is fontos hivatkozási pont. A görög szalmoszból származó latin psalmus, majd a magyar zsoltár eredeti jelentése énekelt, zenés vers; a görögre szalmoszként fordított héber mizmór kifejezés pedig talán valamely húros hangszerrel kísért éneket jelenthetett, bár ez utóbbi etimológiája és jelentése bizonytalan. Ez a műfaj, ha egységes műfajnak tekinthetjük, a zsidó-keresztény kultúrkörben elsődlegesen vallási használatban terjedt el: már a zsidók is énekelték a zsoltárokat a jeruzsálemi nagytemplomban, és a keresztény vallásos énekekben is korán találkozunk a bibliai Zsoltárok könyve egyes verseivel. Protestáns felfogás szerint – és ezzel talán érdemes kiegészítenünk például Benda Kálmán zsoltárokkal kapcsolatos állításait – a közös ének feladata nemcsak az volt, hogy a Biblia mondanivalóját közvetítse, de, amint arra Werner Faulstich is emlékeztet, a közösség közös hitének együttes megvallása által a felekezeti identitástudatot is nagyban erősítette.

⁸ Az Ady-költészet Ézsaiással való szintén szoros kapcsolatához vö: Ady Endre, Ésaiás könyvének margójára = Ady Endre Összes versei, Osiris, Bp., 2020, 779.

⁹ Radnóti Miklós, Töredék = Radnóti Miklós Összes versei és műfordításai, Szépirodalmi, Bp., 1959, 260.

¹⁰ Zsolt 13.4.

¹¹ Bereményi Géza (Cseh Tamás): Ady utolsó fényképe

Robogó vonaton, derűs vasárnapon / érkeznék ide én, a kabát könnyedén / átvetve karomon, úgy mint / mint egy idegen, egy olyan fürdőhelyen, / ahol még sohasem, sohasem járt ilyen utazó, nagybeteg / idegen, / lehúzva szememig, kalapom szememig, / fekete kalapom karimája / alól / betegen bámulna / szemem. // Hársfák alatt, szép hársfák alatt, / botommal könnyedén lenyakaznék én egy virágot / s azt mondanám: / mi ez? (…) Akkor szeretnék megállni ott, / kinek nincs apja, anyja, nincs köze, / egy vendég, ki látok és tapasztalok, / kinek karima alól néz ki szeme. / Szememre csúszott fekete kalap, / a küszöbön túl már nem magyar vagyok, / se vak ügetés, se eltévedt lovas, / csak látok és tapasztalok.