holnap megtalálom a hazautat a küszöbre ejtek minden elkopott terhet tíz évet leviszek a pincébe és ott felejtem a nyirkos sötétben megetetem az ólakban üvöltő állatokat forró vízzel teli lavórba teszem a lábam átmelegszem kigyógyulok anyámból a holnapok nem esnek többé a vonat alá nem békülök ki istennel de nem is kezdek el hányni minden feszület előtt felásom a kertet répát ültetek almafát a forró betonfalakat befestem hideg kékkel hogy megkövesedett tenger legyen kimosok minden lepedőt pulóvert megszámolom a gombokat az ingeken céklát nyelek hogy sűrűbb legyen a vérem esténként elnézegetem a madáretetőre szállt cinegéket a völgybe nem megyek le szanaszét hevernek a lecsupaszított őzgerincek a lovakat szeretném megmenteni hallom ahogy lassan kiszáradnak a föld magába nyelte a kút minden csepp vizét mintha hosszú útra készülődne újszülött csillagok költöznek az égre törésvonalakon bolyongok az estefelében a levetett cipők szigorúan előre néznek az idő egyre jobban kitakarja a testet a szégyenfoltok átütnek a bőrkeményedésen mindenbe beleakad a medencecsontom majd kifordul az éhségtől a méhem mától majd a szervek is másként küzdenek minden sejt részt vesz az építkezésen csak ne lenne ilyen nehéz felgyújtani a szülői házat az újrakezdéshez
