(2022. április)

„Mint Plinius mondja, mindenki önmagából tanulhat a legtöbbet, ha megvan benne a befelé fordulás tudománya. Nem én találtam ezt ki, de így tapasztaltam. Nem más leckéjét tanultam meg, de a magamét. És ne nézzék szószátyárságnak, amit itt leírtam. Ha nekem jó szolgálatot tett, lehet, hogy másnak is használni fog. (...) Ha bolondság is, az én számlámra megy, senkit sem rövidítek meg vele. Olyan bolondság, ami velem száll sírba, folytatása nincs másban.”
(Michel Montaigne: Önmagunk edzéséről. Ford. Bajcsi András)

Ha nem is érthetünk mindenben egyet a fenti tétellel, az esszé alapigazsága kétségkívül illik témánkhoz. Ugyanis ha arra vetemedünk, arra szánjuk el magunkat, hogy egy hely történetét szeretnők rögzíteni, körültapogatni legalább, s néhol teljességgel beleereszkedni – már amennyire sikeres lehet az efféle magányos és virtuális múltjárás, megszemélyesítés, élesztgetés/kútba ugrás –, mindenre fel kell készülnünk. A hiteles, hihető tükrözés végeredményben nem más, mint befelé fordulás. Sok veszedelemmel, csapdákkal teletűzdelt kísérlet. Legtöbbször nincs pályadíj, nem számíthatunk jutalomra, hiszen mindenki magával viszi a sírba azt a dicsőséget, amit soha nem nyert el. Majd az utókor. Ám az fölöttébb bizonytalan, és egyáltalán, teljesen mindegy, ki fogja majd forgatni kínnal összeszedett adataink lapjait, úgysem fog kiballagni jeles/jeltelen sírunkhoz és bekiabálni, fejfánkra rákötözni egy kis cédulát: Igazad volt, apuskám! Nekünk, úgy érezhetjük joggal, mindig igazunk van, akár elismerik, akár nem. Legalább ez az elégtétel még életünkben megadatik.
Azzal már az elején tisztában kell lennünk, hogy kísérletünk, a múlt felforgatása, kimerítése sohasem lehet teljes. Mindig maradnak homályos foltok, mély lyukak, megmászhatatlan meredélyek, nem tisztázható helyzetek és el nem párolgott csapadék, gyanús tócsák a munka bevégzése után is. Olyan hiátusok, amelyekkel képtelenek voltunk megbirkózni, amelyek re­ánk vigyorogtak, ott lappangtak már a kutatás közben is, csábítóan hívogat­nak, már-már sikerrel kecsegtetnek, erőfeszítéseinkért busás jutalmat ígér­nek, aztán egyszer csak falakba ütközünk, vagy kifürkészhetetlen arcú, mar­cona véderő állja utunkat, sűrűsödnek a tilalomfák: mire ráébredünk ku­dar­cunkra, eléggé későn és eléggé el nem ítélhető ostobasággal, hogy erőink, forrásaink nem elegendők, satnyák, semmitmondók, megtévesztők. A kutató zsákutcába téved, ahonnan nem lehet emelt fővel vagy dagadó mellel, büntetlenül (lelkiismeretfurdalás, szégyenérzet, kiábrándultság, mardosó kishitűség) visszatérni és folytatni utunkat a könnyebb ellenállás irányába mutató úgynevezett főcsapáson a monografikus lekerekítés boldogsága felé.
Ha ezt tisztáztuk magunkban – néhány évnyi kutatással a hátunk mögött és még füstölgő kudarccal pályarajzunkban –, ennek a felismerésnek a képessége elég gyorsan jelentkezik, megóvhat bennünket a fölösleges töre­kedésektől, vargabetűktől, kidöglesztő gyalogolástól. Ha ezt tisztáztuk, akkor nekifoghatunk egy-egy helység, város vagy falu, utcarészlet vagy helyi nagyság, világi vagy egyházi személy, híresség megírásához. A bevallás képességét mindennapos gyakorlattá fejlesztjük.
A helytörténet kutatása látszólag lemondás a világtörténelemről. A nagy összefüggések, terek és mozgások, áramlatok és hatások, csatavesztések, diadalok, világvárosok látképének ábrázolásáról. Arról, hogy megértessük a reménybeli fogyasztóval, iskolázatlan fajankóval vagy tudós önimádóval, a tudatlan, de kétségtelenül jóindulatú utóddal, olvasóval és helyi polgársarjjal, aki időben utánunk lép be a történelem sodrába, hogy mi ilyen világban éltünk, ilyen összeesküvések és összefüggések, függetlenedések és gyávulások között vásároltuk meg a napi félkilós kenyerünket, már nem isteni adományként kaptuk, kevés szalámit és egy tábla csokoládét; a nagyhatalmak áldozatai voltunk, hogyan evickéltünk át korszakokon, ezért olyan a nép jelleme, amilyenné a nemzeti történetírók és lélekszobrászok tették tudatos hamisítással, vigaszképpen. Nem leplezzük le, nem fejtjük meg a titkos erők többismeretlenes egyenletét. Nem ásunk le a gyökerekig, nem szemléljük a bolygót űrhajóból, nem fotózzuk drónokkal vagy léghajóból kihajolva, nem látunk távolabbra a felhők alá a kerek Lufthansa- vagy Wizzair-ablakokon át. Mélyrepülésünk alig haladja meg az előírt haladási sebességet.
Legyünk őszinték: sokkal inkább a földön maradunk. Meghatározott földdarabon. Mondom, egy városban vagy egy nagyobbacska emberi település közigazgatási határain belül mozgunk. Egy helyi nagyember – jó vagy gonosztevő, alapító vagy hagyományromboló, alkotó vagy haszonélvező, diktátor vagy csak kiskirály, igazgató, gyártulajdonos, százak munkaadója vagy magányos tudós, remete, esetleg szent ember, csudatevő vagy gyógyító, egyházi, kórházi, fegyházi, senkiházi személy életkeretein és pályafutásán belül. Összefüggésben a kutatott, bemutatásra szánt tereppel. Rajtunk áll, kit választunk.
Válasszunk bár olyan személyiséget, akinek mindennapjait a kamaszkortól a sírba bocsátásig képesek vagyunk adatolni, úgysem fogjuk megtudni, mit gondolt a szembejövő polgárasszony kebleinek tapinthatóságáról, vagy arról, miként ette a szalonnát, bicskával, késsel-villával, hagymával vagy sós uborkával, damaszt- vagy papírszalvétával törölt szájat a lakoma után, szerette-e a vodkát, vagy inkább a konyakra esküdött. Valószínűleg a történész számára mindez nem nagyon lényeges információ, hacsak nem valami off-shore dolgozatot készül elkövetni, mondjuk a társadalmi elit alkoholfogyasztásáról X város XII. századában az egyházi feljegyzések alapján.
Nem, ez így nem teljesen fair. Elfogadjuk. A hely határozza meg az embert. A múltra kíváncsit. A helyi, a közvetlenül adott egészre áhítozót. A téridő (vélt) birtokosát. A bennszülöttet. Adott esetben a városlakót, a hivatásos múltkurkászt és persze az amatőröket, akikkel szemben soha nem lehet az ember eléggé elővigyázatos, kritikus és tapintatos. Gyakorlatilag minél kisebb a választott hely és tér bonyolult viszonyrendszere, annál könnyebb dolga van – látszólag – az emberfiának. Tapasztalatból tudom, hogy sokáig egy helyben tanító, esetleg munkahelyén is lakó pedagógusokra bízta ilyen-olyan hatóság a helység/intézmény monográfiájának megírását. A derék tanfi felkeresi az útjába eső nagy hírű könyvtárat, és a már előző információhalászat során kifogott címeket kéri ki. Ezek legtöbbször a XIX. század végi pozitivista történetírásnak a termékei, amelyekben tényleg lappang két-három tucat csontszáraz adat – szerencsés esetben évszámon túl akadnak ottfelejtett jelzők, kis kukucskáló lyukak. Az adatok közötti átjárást felégette a pártatlanságra törekvés. Az adatok fetisizálása. Itt a kutatás váratlanul megáll, ugyanis az amatőr nem rendelkezik rutinnal, fantáziával, ráérzéssel, áthidaló történetmeséléssel, nem ível át kötélhíd, keskeny, de biztosnak látszó palló a nem tudom sebes iramú zuhataga fölött. Egyszerűbben szólva, hiányoznak az előtanulmányok, nincsenek használható modellek. Továbbá üres az újabb forráskiadványok, résztanulmányok, összefoglalók szabadpolca. Nincs meg a plágiumhoz szükséges idézhető szöveg.
Rendszerint a levéltárba küldik a jámbor monográfust, ahol persze találhatók ügyek-bajok-mámorító adatok, de azok nincsenek kipreparálva. Sok mindent kellene átnyálazni, kimásolni, idegen nyelveken vagy gótbe­tűkkel vannak feljegyezve, rosszul olvasható, éppen nem kutatható, zárolt anyag. Megátkozza a pillanatot, amikor engedett az igazgató, a polgármester, falusbíró rábeszélésének. Végül csak akad valami. Összeszedi, kikérdez három-négy helyi kútfőt, legépeli (számítógépre viszi), még az internet is tartogat egy bekezdésnyit, fényképet mellékel, néprajzi miegyebet, helyi mendemondát, mindegy, „ez van, ezt kő’ szeretni”, bekötteti, befűzi, sínes-kapcsos irattartóba süllyeszti, és beadja.
Mások elborzadnak az anyag nagyságától, összetettségétől, elágazásaitól. Szorítja őket a határidő, meg kell írni, narratívává kellene rendezni a szétszórt adatokat, hadrendbe kell állítani a semmit. Úgy érzi. Végtére is be kell nyújtani, ahhoz azonban előbb-utóbb le kell zárni. Őszintén kétségbeesik. Abban bízik – el is árulja legközvetlenebb hozzátartozóinak –, hogy a megrendelő még ennyit sem tud, soha nem járt azon a vidéken, elnéző lesz, el sem olvassa (!?), elvégre ő sem szakember. Letudja. Kész. Megkönnyebbül, ő lesz – akaratán kívül is – a helytörténet legfőbb ismerője, cicerone, szakreferens, nagy tudású helyi orákulum. Sic transit gloria mundi?
Korántsem. Fel kell tennünk a kérdést: Szükséges ez egyáltalán? Hasznát, praktikumát ezúttal nem vitatjuk. Rábízzuk a felhasználókra, hogy ítéletet mondjanak munkánkról, merítsenek belőle, avagy cáfolják, plagizáljanak, vagy megtoldják újabb kutatásokkal, észrevételekkel, helyesbítésekkel, abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy az idő végtelen. Az eltelt idő hossza akkora lesz, amekkorát át tudunk ölelni, és amekkorára a kívül maradó ismeretlenség végtelenjét sejdítjük. Természetesen az utóbbi mindig nagyobb, mélységesebb, mint tudásunk pillanatnyi állása, habokból kiemel­kedő szirtje. A kimentett és megmódolt idő.
Évek óta egyetlen város sorsával, mindennapjaival, embereivel, intézményeivel, épületeivel és utcáival, társadalmával, gazda(g)ságával és szórakozásaival foglalkozunk. Pletykák, botrányok, bűnesetek, cselszövések, ellenségeskedések, temetések és iskolák, törvények, rendelkezések, hivatalok és tisztviselők, árak és piacok, mesteremberek és munkanélküliek, semmitte­vők, csodatevők, kártyavetők, cigányok, nyelvhasználatért bűnhődők, könyvkiadók, vajákosok és vajúdók, angyalcsinálók és angyalbőrbe bújtatott fiatalok életére látunk rá. Valami megmozdul, valami elhal. Vágynak és gyűlölnek. Ez végül kiderül a sorsokból. A sorok közül. Fű és fátyol alatt.
Munkám során rá kellett ébrednem, hogy ugyanarra az eseményre vonatkozóan akár több hónapnyi, sőt, éves nagyságrendű eltolódások, nem egyezések, szakadékok tátonganak az irodalomban. Főleg a régmúlt korok esetében. Tisztázni szerettem volna, mi a reális időpont, és mi tévedés, elírás, hamisítvány. Mondom, mindez időpontokra, századokra, évekre, napokra és hónapokra, nem az események belső tartalmára vonatkozott. S ha már itt tartottunk, szinte magától adódott az ötlet: a sorozat felfektetése. Kronológia vagy kronográfia, mint a középkor elején, a krónikák előtti idők­ben. Ugyanis szándékaink szerint – mindmáig ezt valljuk – segédletet, támasztékot, fogódzót kívántunk adni a közönségnek. Vagy önmagunknak. Egy város életét akartuk a bábmozgató merészségével előadni a kezdetek­től mondjuk 1989 végéig, ha hívei vagyunk a rövidített időnek, mert a XX. század sokunk meggyőződése szerint mifelénk a diktatúrák bukásával ért véget. Porai fölött ma sincs béke. Ne sóhajtsunk fel megkönnyebbülten! Meghátráltunk a folytatástól, nem kívántunk rendet rakni a hagyomány szerinti XX. század naptárilag még fennmaradó 11 évében. Ez már nem vonz.