[2017. november]
Brigitte késésben volt, mint mindig. Már messziről borzongott, ahogy meglátta a kis halványzöld épületet a kopottas vaskerítés mögött. Még a nap sem sütött rá erre a viskóra, mert éppen a nagy, betonszerkezetű otthon árnyékában állt. Ha jó idő volt, és kinyitották az ablakokat, Brigitte mindegyikben egy-egy fehér hajú, beesett arcú öreget látott. Nem volt ismeretlen a terep, volt, hogy ide kértek lányt a madámtól. Szerettek az idősek otthonába járni. A viszonylag kevés munkáért elégedett kuncsaftot és kedves borravalót kaptak. Csak a pénzes öregekhez jártak. Mióta azonban az állam állja a rászorulóknak járó szexet, kénytelenek voltak rendelési időt biztosítani azoknak is, akiknek egy fillérje sem volt. Amikor a madám bejelentette hétfőn, hogy most Brigitte lesz a soros a szociális munkában, a többi lány kárörvendően nevetett. A hónapban már másodszor van ezen a poszton. Bezzeg Pauline még sosem volt, és Anne is kisírta, hogy ne osszák be többet ide. Nem volt mit tenni, oda kellett mennie, ahova küldték.
Az épületen egy masszőrrel és egy fodrász-borbély házaspárral osztoztak, akikre szintén lesújtott a szociális alapú szolgáltatásnyújtás törvénye. Amikor Brigitte belépett az üvegajtón, a váró két falánál felsorakoztatott székek mind tele voltak, de fogalma sem volt, hogy ezek az emberek a három közül melyik szobába szerettek volna bejutni. Csak remélte, hogy az erősen elhanyagolt szakállú férfi, akinek lyukas zokni kandikált ki a papucsából, előbb a borbélynál teszi tiszteletét, és csak aztán kopogtat az ő ajtaján.
A két széksor között elhaladva elégedett cuppogás és hümmögés fogadta, de ez a piaci hangulat undorral töltötte el Brigittét. Gyors sarokkopogással hamar az ajtóhoz jutott, és besurrant rajta. Az asszisztens már a helyén ült. A kis szoba első részében egy asztalnál kellett leadni a hölgynek a beutalót, és amíg a kezelés zajlott, az asszisztens kiállított egy igazolást két példányban arról, hogy a rászoruló itt járt, és igénybe vette a szolgáltatást. Az állam csalhatatlan volt, mindenről tudni akart. A diszkréciót egy kórházi függöny biztosította, amit a szoba felénél lehetett elhúzni. Brigitte e mögött fogadta a pácienst. Innen még egy aprócska mosdóhelyiség is nyílt, vécével és zuhannyal.
Brigitte nagyot sóhajtott. – Hányan vannak ma? – kérdezte. A szolgáltatáshoz be kellett jelentkezni, előre tudták, hányan vágynak ma ellátásra.
– Hét – felelte a mindig egykedvű asszisztens. – Ha elkészült, behívom az elsőt – mondta olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt, haladni szeretne a feladattal.
Hamarosan behívta az első férfit, akit Brigitte a fehér, kórházi ágyneművel ellátott heverőn fogadott. Munka közben azon gondolkozott, hogy vajon a masszőrnek is ilyen körülmények között kell-e dolgoznia. Még sosem lesett be más helyiségekbe, és még sosem hallott azokból kiszűrődni semmit. Biztosan jól szigetelték a falat. Lehet, hogy miatta csinálták, nehogy a munkájával járó zajok zavarják a szomszédos szobák nyugalmát. Pedig Brigittének egy hangja sem volt. Csak nézett ki az ablakon, ahol pont rálátott az idősek otthona erkélyes szobáira. Mennyit járt ő azokhoz a férfiakhoz! Most meg le kell mondania őket az állami szolgálatért. Bezzeg ők adtak borravalót, ez a receptes férfi meg még csak nem is köszönt, amikor elment.
