[Látó, 2010. április]

Nagy Zopán: „Skizológia”. [„Éber álmok, ájulások”]. Patak Képzőművészeti Egyesület, 2008, 72.

„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg”; „Nézd meg és menj tovább” – mondja az öreg – »háromszor legnagyobb« Hermész, s én is eme két mondat jegyében próbálok gondolkodni és cselekedni; velem is így kell bánnia az olvasónak…” (Nagy Zopán)

Nagy Zopán fotóművész, költő 1995-ben írta, de csak 2008-ban jelentette meg „Skizológia” című, [„Éber álmok, ájulások”] alcímű kötetét, s e tény három kérdést vet fel. Elsőként a tudathasadásra és tudományra utaló szavak összevonásából teremtett kötetcím értelmezhetőségének problémáját, amit tovább bonyolít, hogy a kötetcím idézőjelek között jelenik meg, akárcsak az alcím, amit még szögletes zárójelek is határolnak. A másik kérdés az alcímként-műfajként megjelölt éber álmok, ájulások valószínűségét és hitelességét érinti, az idéző- és zárójelek közti „értés” szerint nyilvánvalóan az álmok és ájulások befolyásolhatatlansága mellett valami regulával, rendszerrel, módszerrel, struktúrával találkozunk majd a kötetben. A harmadik kérdés pedig, hogy a kötet megjelenésének idején 35 esztendős szerző miért e 22 éves korában írt könyvét adta ki? A három kérdés közül a másodikra érkezik legelébb a válasz. Már az ötödik oldalon, ahol általában a könyvek mottóját találjuk (ha van nekik), két kétsoros, a Prológus és az Epilógus címűek egy háromsoros verset fognak közre. Ez a Haldoklás című háromsoros, első és utolsó sora nem alfabetikus jelsor, hanem parafonetikus sor, de a középsőben is csak a „nem hasonulok” kezdet és az „azonosulok” sorvég a lineáris olvasás által értelmezhető szó, a közbeékelt „fordulatom torzulat” szavak tükörszedésben jelennek meg. Az azonosulást és a torzulást fókuszba helyező sort kétfelől a „tűnő világok”-ra, a nosztalgia tárgyává élhető korra, illetve a „megújult világok”-ra, a rémületet támasztó korra irányuló utalás fogja keretbe. Erre vonatkozóan olvassuk majd egy újabb kétsorosban a bevezető hármas tétel értelmezését: „minden Létezés egészségtelen1 / minden Kezdet és vég örök.”
A kötet eme bevezetését tekintve szó sincs itt álomról, se ájulásról, akcidentalitásról és spontaneitásról, ellenkezőleg: a tudatos szerkesztés precizitásáról beszélhetünk inkább. Már erről a mindössze hétsoros kötetkezdésről terjedelmes ontológiai-filozófiai-hermeneutikai tanulmányt lehetne írni, anélkül, hogy továbblapoznánk a fiatal Nagy Zopán kötetében.
Amennyiben viszont továbblapozunk, nyomban szemünkbe ötlik a könyvön átívelő struktúra, az alfabetikus rendezettség, az inkább a prózairodalomban2 kedvelt ábécé-rendű szócikkek sorjázása. Az egymáshoz szerkesztett – mondhatnám –, ráncba szedett szövegeken belül bukkan fel a kötet címének értelmezhetőségére adható válasz, a valamikori ősegységet és egyetemes harmóniát jelölő EGYnek a KETTŐre szakadása, fentre és lentre, jóra és rosszra hasadása, az Aranykor szakrális szerkezetének széthullása, a megképződő bipolaritás kétirányú vonzása és taszítása, az ellentétekre hasadás, illetve a világ kukoricagránátként „billió” részecskére robbantottságának képi-érzéki következetessége a nyelvi, a tapasztalati, a filozófiai, a mitológiai, az érzelmi és a spirituális szinten egyaránt: „… az ’Ős-Robbanás’-nál valami mulasztás (és valami csodálatos) történt: a Megnevezhetetlen Teremtő Tudata ’billió’ részre szakadt – / tehát egy monumentális ’skizofrénitás / eredményei’ vagyunk mindannyian; / EGY-ből eredő egy-formátlanságok / (és – véleményem szerint – egyéni, / igény szerinti tudat-hasítgatásokkal / kell itt élnünk, hogy szerteágazóbb, / minél több szituációt megismerő, / minél több tartalmat befogadó / lehessen elménk / – és, hogy majd teljesen szétbomolva, / megsemmisülve juthasson vissza / teremtőjébe, / az üresség középpontjába)” (35–36). A könyv ötvenedik oldalán a szerző még közvetlenebbül fogalmazta meg a „Skizológia” mibenlétét: „a ’SKIZOLÓGIA’ csak szét-rob-bant koncentráció morzsáinak visszaszórása egy tálba (füzetbe), ezért nehezen beszélhetünk itt ’megállapítható tartalomról’; eme írások 22 évem esemény- és gondolat-darabkái, melyeket néhány órás jegyzetelés alapján (s közbeszőtt improvizációkkal) vetek papírra, mindenféle kötöttséget s szabadságot megengedve magamnak, és mivel semmi sem tekinthető ’befejezett-nek’ a ’Nagy Folytonosságban’: ezért szinopszis (melyet rendhagyó önéletrajznak is nevezhetnék); szerintem minden tárgynak, lénynek, műnek, gesztusnak megvan a megfelelő helye s funkciója, csak az a kérdés, hogy azt mikor találja meg (találják meg), s mikor hiszi azt, hogy megtalálta (ill. rátaláltak)”.
Az egymásnak feszülő kettősség és az egymást kiegészítő dualitás gyökereit, az „én” hasadását, a divina és diabolica elkülönböződésének eredetét, majd összebékítésüknek lehetséges módozatait keresvén, Nagy Zopán a háromszor is nagy Hermész mesterhez, a tibeti misztériumokhoz, az európai, ázsiai és indián mitológiákhoz fordul, mintegy a kultúrák egységesítésének feladatára vállalkozik, rendkívül gazdag műveltségi anyagot mozgat meg, akárcsak a régész, amikor vagonnyi homokot szitál át egyetlen csontszilánk meglelésének reményében, de a saját szétbomlott identitását kereső emberként nemcsak a hagyomány és a tudomány útját járja, hanem vizuálisan, grafikailag, és mindenekelőtt nyelvi szinten – tehát teremtő alkotóként – is megjeleníti dilemmáit. A fotóművész szerző saját felvételeivel illusztrálta a kötetet, a felvételeken megduplázódott szellemalakok, angyalfigurák?, ördögtükröződések? jelennek meg, még ott vannak a fotón, de már nagyon kifelé tartanak belőle/róla, mintha a tűnő asztráltesttel szemben csak az utolsó pillanatban kattant volna az objektív rekesze, hogy megörökítse az egyik világból a másik világba átlépő valakit.
A bevezetőben már említettem a kötet íves kompozícióját, amivel a kezdet és a vég, az elmúlás és a megújulás egybefonódását hangsúlyozza egymásra utaló verssorokkal, mint a következőben is: „csak tenger van s föl-föltűnő partok” […] „csak tenger van s el-eltűnő partok” (52), ennek megfelelően egy grafikai objektum is a lét, és a személyiség dualitásával szembesíti az olvasót. A 61. oldalon egy négysoros vers áll, alatta a „csönd” szó, majd a felső vers szövegteste ismétlődik, de már vízszintesen és függőlegesen is elforgatva3, a 62–63-as oldalpáron pedig egy fehér oldaltükör simul bele egy fekete oldaltükörbe, mindkét lapon egyetlen szó áll – „csönd” –, egyiken fehér alapon feketén, a másikon fekete alapon fehéren, és ha becsukjuk a könyvet, a KÉT szó, ami voltaképpen EGY, egymásra kopírozódik, miközben olvasási képük megmarad, tehát nem válik inverzzé, mint a tükörben. E szó által tudjuk meg, hogy ami végső soron EGY, az valójában mégis KETTŐ.
A költőnek a világ és önmaga megismerésére irányuló kísérletei során a gyötrő – viszont a lét és az identitás meghatározását célzó igyekezetében előbbre vivő – kételkedés, sőt, a választalanság biztos tudata ellenére is tovább elemző-kutató inspiráció4 és ignoramus5 meghatározta gyötrődés enyhítésére, a tökéletes, a végleges szétszóródás megelőzésére (vagy éppen sürgetésére) a banális szóvicc, a váratlan nyelvtani vonzatok, végső soron az irónia versbe invitálása a hathatós megoldás, amivel bőségesen él a költő.
Nagy Zopán szövegei ráadásul remek elbeszélő kibontakozását is sejtetik, az S-betűs fejezet Sár volt… kezdetű részében például elhagyta a közvetlen (filozofikus vagy filozófiai, esetleg misztikus) kijelentés alakzatait, helyettük az élmény történetbe épülve jelenik meg, az elbeszélés képszerűségébe ágyazott valószerűtlenség szürrealista káprázata – álomszerűsége – számomra Szentkuthy Miklós pazar tehetségét idézte meg6. Nagy Zopán könyvében olykor misztikus, olykor hermetikus, a zen és a tao szellemében megnyilatkozó, folytonos áthallásokra hivatkozó. Az intertextuális utalások terén viszont nem közvetlen, hanem a nyelvi átírás és átlényegítés (intuitív?) eljárása révén a toposzokat megfosztja hagyományosnak tekintett jelentésüktől, és az elvárt értelmezéstől idegen, újszerű, provokatív jelentéssel és hangulattal ruházza őket fel. A Himnusz és a Szózat után talán legismertebb magyar vers címe, a Füstbe ment terv nála az abszurdra hajazó „üstbe nyalt nyelv”-ként épül a szövegbe. A provokatív nyelvkezelés vélhetően Nagy Zopán radikális poétikájának egyik kiemelten fontos programcélja. Az alfabetikus rendben építkező kötet szövegegységei szabadon villóznak a kötöttség és a kötetlenség között, keveredik bennük a próza és a vers, az álom és a hallucináció7, a bölcselet és a misztika8, az élmény és a képzelgés, a képzettársítás és a jelentésvesztés, az eufemizmus és a kakofemizmus, a fennkölt9 és az alantas beszédszólam… de mindegyik fejezetet következetesen egy furcsa szószedet zár le. Ötletsziporkáknak tűnnek ezek a szétrobbantott, szétszerelt, és az eredeti kapcsolódásoktól eltérő elemekből összeszerelt (teremtett és újrateremtett) szavak, amelyek egyébként a törzsszövegben is meghatározó elemként vannak jelen, ám voltaképpen a szerző teremtő asszociatív készségén túlmenően, a nyelvlogikai képződmények létrehozásának mélyen gyökerező tudatosságát hordozzák magukon. A kötet 1995-ös kéziratát véleményező Faludy György erre vonatkozóan „félre, sőt negyedre-értések”-ről, „nullára értések”-ről tett észrevételt. Tegyük hozzá, Nagy Zopán szó-asszociációi leginkább megdöbbentő jelentéshatványozást mutatnak. Találomra szemezgetve az egyszerűbbekből: „golgotangó”, „frázkódom”, „döglődörgünk”; az összetettebbekből: a „Devilágosodik” szóösszetétel az angol Devil (Ördög) főnevet hozza kapcsolatba a magyar világosodik igével, ami nyomban képzeletünkbe idézi az ördögök fejedelmét, Lucifert, akinek a neve Fényhozót jelent; a „Dead-digis” szónak a hosszú d hang ejtésbeli két tagra törését megjelenítő – elszakító/egybekötő – írásképe10 az ugyancsak angol Dead (Halál) főnevet emeli ki a határozószó szerepű összetételből, ezáltal az addig szó a ’halálig’ értelemmel töltődik fel, vagyis a fonetikai beavatkozás, a szintaktikai torzítás a szemantika síkján idézi elő a radikális fordulatot, hiszen a denotáció leválik a fonetikus sorról, hogy új értelmezési lehetőségeknek adjon helyet.
Végül a bevezetőben felvetett harmadik kérdésre is választ kellene adni, arra, hogy a költő miért a tizenhárom évvel korábban született kéziratát jelentette meg. Kétségkívül azért, mert ennyi idő elteltével is vállalja fiatalkori gondolatait és munkáját, vagy ahogy maga írja a kötet végén – vélhetően metaforikus értelemben –, „e kötetem […] bemutatkozás és egyben elbúcsúzás is; / egy fölismert Sors megvillantása…” Azt már csak zárójelek közt jegyzem meg, hogy (legalább egy hónapon át igyekeztem Nagy Zopán könyvéről elfogadható terjedelmű szöveget írni, ugyanis minden gondolata, asszociációja, utalása távolra visz a továbbgondolkodás során, ám magam se olvasok olyan tanulmányt, amely tizenoldalakon értekezik egy tizenhét szótagos haikuról). Azt meg minden olvasó maga dönti el, hogy mennyire mélyre van mersze lemerülni Nagy Zopán teremtett világába.

Jegyzetek

1 A létezés voltaképpen haldoklás, de ez a haldoklás csupán a létezés kultúráját elveszített nyugati civilizációban számíthat „egészségtelennek”, Egyiptomban és Tibetben például, tehát két egymástól eltérő kultúrában meghatározó kultusza volt a halálnak és a haldoklásnak, amiről Nagy Zopán könyvében is bőséggel olvashatunk.
2 Szótárregények: pl. Milorad Paviæ: Kazár szótár, Temesi Ferenc: Por, Bence Erika: Családszótár stb.
3 A hibás tükrözés („fordulatom torzulat”) kérdése szövegszerűen is megjelenik a kötetben: „… ha Isten: ’mindenkit a saját képére teremtett...; – ezért lennénk ’arctalanok’, kikben ezer arc (lehetőség) rejlik: […] – inkább mi teremtettünk (ki-ki a saját képére) isteneket = azért arctalanok ők is?” (32)
4 Lothar Gassman antropozófus meghatározása szerint: „A fizikai testtől való elválás után már nincs szükség külső képekre és szimbólumokra. Az ember képessé válik egy ’rejtett írás’ […] olvasására és érzékiségmentes gondolkodásra; ’belső hallásra’ tesz szert. A ’magasabb én’ szellemekkel lép kapcsolatba, amelyek gondolkodnak benne, és ’asztráltestén’ munkálkodnak.”
5 Ignoramus et ignoramibus – nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni, illetve: nem ismerni és nem ismerve lenni.
6 Sőt, analógiás gondolkodásom azt is felvetette, hogy ha Szentkuthy egyik regénye hősét a penis és a dragon (ang.: sárkány) szavak összevonása alapján nevezte Pendragonnak, illetve ezt az etimológiát hagyta kibonthatóvá a szövegből, Nagy Zopán esetében miért ne gondolhatnánk utóneve esetében a Zoltán (szultán) és a Pán személynevek és összes kultúrtörténeti vonzatuk összevonására?
7 Tehát hiteles a kötet alcíme, és nem zárja ki a tudatos strukturáltságot.
8 Mint a legmagasabb valóság megismerésére törekvés útjai.
9 Visszafogottabban: fentebb szólam.
10 Nagy Zopán költészetében kiemelt helye van a nem alfabetikus írásjeleknek, pontnak, veszszőnek, pontosvesszőnek, idéző- és zárójeleknek is.