Most, hogy kertünk csöndje ásít,

zümmögnek a karbunkulus-hátú bogarak,

tengeri kövületek fríze koszorúzza a kőporos

homlokzatokat – csigavonalaikat rózsás-szöszös

virághajzat cirógatja. Betonkeverő mordul,

rádió visít fel – ijedten ugrik arrébb egy macska.

Vess meg, ha szeretni nem tudsz. Hajókat vontat

a távolban egy csigalassú óriás, aki nem akarja

megerőltetni magát. Palotakertek felett csapdosnak

a hárpiák oldalági leszármazottai, madárfejük van,

de az udvart beárnyékoló testük, hatalmas, karmos 

lábuk. A virágbozontból porcelánarc bújik elő

félősen, bőre és a szirmok egyforma színűek. 

Enyhe pír, barack, flamingó és neonnarancs

között. Azt suttogja, nem bízik senkiben.

Hogy álmában olyan a föld, mintha minden

futóhomokká válna, és beterítené az ágyásokat,

vagy iszap, lehúzza és magába temeti. 

Ha tűz a nap, homok, ha zuhog az eső, iszap, felelem, 

és görnyedek egy könyv fölé, amelyben egy azóta 

kihalt, de a valóságban sohasem létezett nemzetség

egyik tagja azt mondja a másiknak párzás előtt, 

hogy karóba húzlak.

Sohasem volt az embereknek ízlése, pöröl

srégen szemben az árnyékzugban velem 

egy orgonahajú, régen elporladt rokon,

aki túlságosan ragaszkodik a házhoz. 

A volt feleségemtől jobban félek,

mint tőle – pedig amikor a fenti sorokat 

írtam neki, még olyasminek láttam,

mint azt a nimfát vagy lart, aki

szégyenlősen somfordált előttem néha,

kacérkodott a saját kacérsága gondolatával,

de egy nyugalmazott klasszika-filológust

ugyan ki tudna zavarba hozni, és

miért is akarná? 

Kertem teremtményeinek koszorújából 

figyelek fel a lányra, aki a kerítésen túl áll, 

mohón issza be a szeme a gránátalmavirágot

és a szellőrózsa halvány kis bogait, a túllét 

áttetsző sejtetéseit a zord tűlevélsarkokban,

hajóvontatást, láncok csörgését, kötél súrlódását

véli hallani.