22. Első levél a másvilágra,
Mário de Sa-Carneirónak

Kedves Márióm, a másvilágon is tudnod kell,
hogy halálod híre több hónapos
késéssel jutott el hozzám.
Brazíliában különben is lassan jár a posta,
de én akkoriban az óceánon álmodtam,
hajóm fedélzetén,
remélve, hogy egy hajnalon mégiscsak eljön,
vállon üt és elvarázsol az angyal.
S a várakozás iszonyú óráiban
ódákat írtam Lidiához, ezerszer megbánva,
hogy nem hívtam magammal,
félvén, hogy a több hónapos hajóút alatt
unatkozni fog…
                                 Indokínából visszatérve, – ahol
tapasztalhattam az ópiumbarlangok gyönyörét,
és láthattam a lányokat, akik a hátukra fekszenek,
majd, miután kis tojólúdhasukig
húzzák fel a combjuk, behajtva térdüket,
úgy nyitják szét gyönyörű lábuk,
mint egy könyvet, s tudnod kell,
erre a mutatványra az európai nők képtelenek! –
azonnal a haciendámra mentem,
hogy Lidiával lehessek végre,
és Horatius ódáinak fordítására koncentráljak.
Pessoa, halálod hírét tudató levelét,
így csak késve kaptam meg, de
halálos happeninged mélységesen
meghökkentett és felkavart!
Öngyilkos lettél, te, nemzedékünk büszkesége,
akinek éhes álmaiban ott korzózott
ezeregyéjszaka minden gyönyörű hurija,
s bíbor és aranyfényben fürödtek a nők,
lebegve az édenkert gyümölcsfái közt,
és az őrület ott körözött körülöttük, alakokat öltve…
És ott várakoztak az angyalok is.
Egy francia lánnyal töltött éjszaka után,
valószínű mámorosan a szerelmi élménytől,
a láztól, az abszinttól, felcsigázva
az érzelmek rohamától, képzelgéseidtől,
társaságot csődítve magadhoz,
sztrichnint vettél be, és mások is
tanúi voltak haláltusádnak,
amely utolsó versed lett, barátom!…
Színházi látványosság.
Performance.
Luzitán happening Párizsban.
Az utolsó üzenet!
De én még most sem értem,
hol tévedhettél el a képzelet útvesztőiben?
Hogy gondolhattad, hogy
szerelmes éjszakádnak nem lehet folytatása?
Hogyan döbbentél rá életed képtelenségére?
Nem is értem!?
Hogyan tudott átcsábítani magához a másik,
aki uralja éjszakáink, álmaink felügyeli,
de éber nappalainkban helye nincs!
Nem értem, kedves Márió.
Nem értem.
Siratlak.

23. A pokol szája

Péntek volt, péntek. Eltűnt a mágus.
Péntek volt, péntek. Pénteken tűnt el.
Az ördög szájában tűnt el a mágus.
Cascais mellett. Péntek volt, péntek.
Nem is oly távol, egészségházban
töprengett Mora új pogányságon.
Pessoa ott állt a mágus mellett,
ördög szájánál s egyszerre eltűnt.
Köddé vagy léggé, semmivé válott
az angol mágus. Szabadon szárnyalt
lelke, de mi lett porhüvelyével?
Péntek volt, péntek. A napsütésben
csak kérdőjelek vibráltak helyén.
Hibás horoszkóp okozta vesztét?
Az ördög szája sötéten tárult.
Nem lelte senki. A Scotland Yard sem.
Ördög szájából indult volna el?
Átlépett volna másik világba?
Hova tűnt, hova? Péntek volt, péntek.
Egy skarlát betű lángolt az égen.
Hibás horoszkóp visszakísértett.
De miről beszélt, mielőtt eltűnt
kísérőjének a kikötőben?
Jártak az utcán gyönyörű lányok,
a villamosok is csörömpöltek,
öregek nézték kávéjuk zaccát,
tűzoltókocsik indultak útnak.
Körülöttük a fehér város
nyújtózkodott a napsütésben.
Akkor még ott volt. Miről beszéltek?
Miért mentek a pokol szájához?
Sejtette Mora az ispotályban,
hogy mi is történt? A domboldalon
ott ült a pásztor. A másik mester.
„Hogy mit jelentek saját magamnak?
Önmagam érzete vagyok." Csak ennyi.
De a mágus az ördög szájánál,
kinek érzete volt, mikor eltűnt?
És ha a tüzet mennek megnézni,
eltűnt volna-e? Vagy ma is élne?
S hogy vélekedik Pessoa erről,
hiszen végül is mellőle tűnt el?

24. Az utolsó varázslat

in memoriam Aleister Crowley

A halott, kezében kereszttel kikel
Sírjából, felénk int és megindul.
Kérdezhetjük, de többé nem felel.
Kezében tartja koponyáját.
Fehér, fekete mágia. Harc dúl.
Templom omlik le. Utolsót kondul
Egy harang. Vége. A varázspálcát

Eltörted immár, Prospero. Vége!
Arany oroszlán ugrani készül.
Segélykérően néz a nagy égre
Áriel s nevet. Nincs varázspálcád,
Varázsolhatsz-e jogarod nélkül,
Vagy a hatalmad véle elévül,
Ölthetsz álruhát, maskarát, álcát?

Egyik születése, másik halála.
Sírhely előtt vet magot egy halott.
Fényben villan meg a kedves válla.
Szitáló, ezüst holdfényben a táj
Ellebeg. Tűnik minden visszaút,
Az ösvény már a végtelenbe fut.
Megidézhető a régi bűbáj,

A pálcád nélkül? Prospero, vigyázz!
A máskor néked szolgáló démonok
Elszabadulnak. Kacajuk cikáz,
És rabságba ejt, ha megidézed.
Világod varázsgömbként elforog,
Elrothadnak a földben a magok,
Mindeneken úr lesz az enyészet.

De jön április, robban már a zöld,
Rothadó magból rózsa születik,
Tavaszi arcát ölti már a föld,
És új alakot választ a halott,
Arcát, a rózsát esők fürdetik.
Varázsolj sorsot, életet nekik,
Legyen ez utolsó varázslatod.

A régi bűbájt hiába idézed,
Többé egyetlen démon se segít,
Tűnnek, szétesnek a régi képek,
Magad csapod be, ha csodára vársz!
Napot varázsolsz? Elborul. Esik.
Arcod májusi esők fürdetik.
Vissza magadhoz többé nem találsz.

Fityiszt mutatnak parancsszavadra,
Máskor rettegő, dévaj szellemek,
Téged szolgáltak tegnap hatra-vakra,
Önállósulnak, hogy becsapjanak,
Elorozzák a nevetésedet,
Nem fogadnak szót többé már neked,
Uralmadból, lám, semmi nem maradt!

Változz hát át egy végső varázsban
Önnön szobroddá! Idézd önmagad.
Uralkodhatsz az utolsó házban,
Elhagyhatod eltékozolt tested,
Új világokat teremthet szavad,
Ami volt, semmiként is az marad,
Végre szabad, légbe tűnhet lelked.

25. Dél

Reis egyedül

Dél Tahitin. Meztelen lányok.
A tengert nézem. Nem jön a gálya,
hogy elhozza végre, drága Lidiám.
Hát a bennszülött lányokat vizsgálom.
Nem értik, mit akarok? Hogyhogy orvos?
A beteg meghal. Meggyógyítani
úgysem lehet senkit. A törzsfőnök
tegnap még itt volt. Mostan hol lehet?
A betegség szerintük varázslat.
Gonosz démonok laknak a fában,
fűben, virágban, kőben, szavakban,
kacag egy dévaj kislány. Elcsábít.
Mögötte suttog a dzsungel. Vigyázz.
Válla fölött a tenger morajlik.
Vigyázz, rikoltják mohó sirályok.
Magam maradok utána megint.
Ráng még az öle, de távolodik
a lány. Semmibe mered pillantása,
fönnakad egy virágon,  sirály
ragadja el. Ásít és elalszik.
Nem jön a hajó. Nem jön Lidia.
Egyre fakul, elvész drága arca.
Poe hollója károg: „soha már!"
Körülfognak a káprázatok.

Elszakad tőlem, színt vált a világ.
Ez a dél kísértése. Ideák
tűnnek fel. Lidia is ott ragyog,
fénybe ivódnak a magnóliák.

26. Második levél Lidiának

Minden nap várlak. Ott kószálok a parton,
mint egy hazajáró lélek,
és kémlelem a látóhatárt, jön-e a hajód.
 
Tegnap, dél felé, a kellemetlen szúró fény elől
egy parti kocsmába menekültem, és angol
tengerészekkel ismerkedtem meg,
szomorúak voltak, esetlenek, furán mozogtak,
mintha el lettek volna varázsolva,
és amikor meghallották, hogy orvos vagyok,
ráadásul hajóorvos, aki ha akarta, ha nem,
hosszú élete során,
a trópusi betegségekkel is szembesült,
hihetetlen izgalom vett erőt rajtuk,
s egymás szavába vágva magyarázták,
hogy két hete, amióta a szigeten vannak,
furcsa, megmagyarázhatatlan álomkór tört rájuk,
a nap bármelyik órájában, bárhol meglepheti őket,
s ezért már feljebbvalóik is, a bennszülött lányok is
úgy néznek rájuk, mint az őrültekre,
meg kellene vizsgálnom őket, noha azt hiszik,
a titokzatos álomkór mégiscsak
a totemmel lehet összefüggésben,
a hold arcával.

Hogy mivel? – kérdeztem döbbenten,
erre a legbátrabb, egy yorki óriás,
megígérte, hogy, ha akarom, elkísér a szoborhoz.
Kiittuk whiskynket és elindultunk.
A dzsungel zöld félhomálya izgalommal töltött el,
az olajos, nedves, tapadós illatok elbódítottak,
már épp vissza akartam fordulni,
mert mit is keresne egy szobor a dzsungelben,
amikor egy vízesés mellett
hirtelen szembetalálkoztam a hold arcával.
 
Hatalmas fej volt. Tágranyílt fekete szemek.
Először azt sem bírtam megállapítani,
hogy férfi vagy női arc-e?
Hihetetlen szuggesztivitással meredtek rám a szemek,
Féltem, elnyelnek, magukkal ragadnak, megsemmisítenek.
A yorki kormányos keresztet vetett és elfordult.
Én percekig, hipnotizáltan néztem a hold merengő arcát,
aztán megfordultam, intettem remegő kísérőmnek,
visszamentünk a kocsmába, s mialatt ők aludtak,
kíváncsian vártam, rám tör-e a titokzatos álomkór,
hogy elragadjon a bálvány birodalmába,
de nem éreztem álmosságot,
ellenben akkor hallottam meg először
azt a rejtélyes dallamot.
 
Kísért azóta is.

27. A dallam

Mentem, meg-megbotoltam,
egy sóvár, röpke dallam,
incselkedő, kis Ámor
vezetett. A sikátor
is eltűnt, köddé válott,
elhagytam a világot.
Csak lábujjhegyen, halkan!
Hova vezet a dallam?
Fűben-fában-seholban
hallom megittasultan.
Rémálom, torz tévképzet,
halál, csend és enyészet,
nem lehet úrrá rajta,
benne Lidia arca.
Jön Luzitániából.
Elbújhatok. Akárhol
megtalál, körülölel,
megvigasztal, fölemel,
s repít már észrevétlen,
a tiszta levegőben,
leányok mosolyában,
vakító napsugárban,
a hold ezüst terében,
sírásban, nevetésben
hallom, ameddig élek,
Lidia, nevetésed
is borzong benne halkan,
megmentőm ez a dallam.