Számadó volt – törzsökös pásztorcsaládból, ahol a foglalkozás apáról fiúra szállt. Maga szilaj pásztorrá, rideglegénnyé lett: nőtlen férfiúvá, aki élete legnagyobb részét lakott településektől távol töltötte. Családja, háza, vagyona nem volt – legfeljebb szeretőt tartott; néha a csárdákban talált egy-két könnyűvérű nőszemélyt, akinek képét a tükrösére, sótartójára faragta. 

A Gorondi Vén 

Megdöglött az Öreg Maksa. A vén tenyészkancát az idős Kerecsen nevelt fia, Kerény, az a kopjafa tövén talált bojtárfiú siratta meg. Úgy siratta, hogy a kutyája, Bagó, amelyik a hergelyre ügyel mostanság, majdnem utána döglött szomorúságában. Maga a Gorondi Vén jött el, hogy a föld alá küldjük a lovat. Az éji villáncsnál aztán mesélt a kölyöknek, míg az el nem szenderedett a sírástól meg a kimerültségtől, akkor a Gorondi Vén is abbahagyta. Így nem hallottuk a teljes mesét, csak az elejét. Meg aztán a fiú sokat kérdezett közbe.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Volt ennek a szegény embernek egy fia. No, ez a fiú, mire felcseperedett, olyan rosszcsont, vásott kölyök lett, hogy a tulajdon apja se hívta másképp, mint a falu apraja-nagyja: Csalárd. Így aztán ez lett a fiú neve.

Míg fel nem nőtt, nem múlt el úgy nap, hogy Csalárd valami rossz fát ne tett volna a tűzre. Hiába volt kedves, bájos, szelíd édesanyja, akinek kebléről a tejet és a szót magába szívta, hiába voltak szorgos-dolgos nővérei, akik fedték és dorgálták görbe útjai dolgában, hiába voltak megfontolt, komoly fivérei, akik jó példával szolgáltak előtte, s hiába volt erős, dologbíró, kevés szavú apja, akitől nevét s termetét örökölte, ő pelyhedző állú, serkenő bajszú férfivá érve is megmaradt éppoly huncut, dologkerülő, csalárd természetűnek, mint amilyen kölyökkorában volt. Ingatták is a fejüket a rokoni népek, és mondogatták nemegyszer a névadó komák: „Csalárd, Csalárd, ha csak henyélsz naphosszat, míg a tieid munkálkodnak, s dologidőn is kézfejjel nyúlsz a munkához, bizony mondjuk néked, ezzel biztosan az Ördög malmára hajtod a vizet." Addig-addig mondogatták, mígnem Csalárdnak elege nem lett. Elhatározta hát, hogy felkerekedik, s elmegy hetedhét országba világot látni, mert a dorgálások és feddések ellenére sem fűlött a foga a munkához. Odaállt hát szülei és testvérei elé, s ekképp szólott:

– Elmegyek én, édesapám, édesanyám, hetedhét országba világot látni, nincsen már nékem maradásom. Jobban meglesznek majd nélkülem, én meg talán kitanulok valami mesterséget, amivel vihetem valamire.  Apja nem szólt egy szót sem, ám a fivérei helyeslően bólogattak, nővérei lehajtott fejjel, szégyenlősen álltak hallgatagon, csak édesanyjának szöktek könnyek a szemébe, ki így szólott hozzája:

– Menj hát, fiam, ha úgy érzed, hogy nincsen maradásod! Tudom, hiába is marasztalnálak. Az Isten legyen veled! Kilépett akkor a házuk küszöbén Csalárd, végigballagott a verandán, le a lépcsőn, át a kerten, csak a leveles kapu boltívénél torpant meg egy pillanatra. Ott sem azért, hogy végső búcsút vegyen, csak hogy kedves juhászkutyája, Bongyor fejét megpaskolja, aztán vissza se fordulva többé, behúzta maga megett a szülőház kapuját. Hanem a kapualjzatban eléállott Gyöngevér, a deákné legkisebb leánya. Csalárd pedig úgy meglepődött, hogy majd’ belé botlott, s épp hogy csak át nem esett a fehérnépen. Szép lyány volt Gyöngevér. 

Kullancs szárnyékában

Rozsda marja veresre a fákat, a hideg a bőrre, a fák törzsére tapad. A patkó elvásik a konokra fagyott földön, a mosoly csak húzza-nyűvi a bőrt. Kullancs, a számvetőből lett betyár vár a Varangyos várban: ott, szárnyékának tövén harapja a ködöt meg a füstöt, amit sógorkomájával ereget a csillagokra. Vendégül látnak a csibukra, s hagyma, kenyér is akad. A kutyák az ágyékomat nyaldossák, a faromat szaglásszák – kiszimatolni, jó hírt hoztam-é vagy rontást. Hanem ezért csak módjával tolakodnak, mint ahogy fogy az áloműző, leforrázott csalános borvíz vagy a butykosból magától is előhozakodó éji kesergő. Utóbbit már csak ketten hörpöljük, miközben Kullancs egyszerre lát a füstpamatokban zord időt és verőfényes napokat. A számadó külön ménesbe veri össze a meddő kancákat – inkább levágja, mintsem kantárhoz szoktassa őket. Kolbász és aprópénz, holott a meddő ménesbe másod- és harmadfű kancacsikókat is csaptak. „Ezeket kellene betyárútra vezetni…" – … amelyek még nem vemhesültek, vagy csak elvetéltek. Jó hír, rossz hír, éjközép is elmúlt már, mire elmondhatjuk: mindezt meghánytuk-vetettük. Azzal mindenki megtér a maga vackára, hogy adjon a szemének, s hogy ha tettekre váltaná a szót, hát aludjék rá egyet. 

Izsófi Farkas éneke 

A Nap lángja barnítja a lombot, és még dús legelőn hizlalja a jószágot. Az erdőn a szél Izsó-fia Farkas énekét hordozza, arról a zabolátlan kancáról, mintha a lány maga is botos pányvába hajtotta volna a fejét. Faggatom a favágókat, de senki se látta, csak a hangjából hallja ki mindenki, hogy a lány a nyakán érzi a hurkot, amikor hajlítgatja: 

A vad kanca, a szél fejű

a vágtáját meddig bírja

a vágtáját meddig bírja

ha csikósok, ha csikósok

kemény szájú elragadók

akaszkodnak a nyomába?

kemény szájú elragadók 

A szénégetőhöz érve – ni-ni: a kis Kerény érti is a dalt, meg nem is, hát csak megkérdezi: „A szabad kanca meddig bírja a vágtát a csikósok ellen?" S Rákász Palkó felel néki:

„Hát mit mondott erről a Gorondi Vén az Öreg Buddhának, Kerény fiam?" „Mit mondott, bátyám?" – firtatja erre tágra nyílt szemmel a gyerek.

„Amikor az Öreg Buddha erre járt, találkozott a Gorondi Vénnel. Hanem akkor nem volt még olyan vén, mint most, bár már akkor is ott élt, a kígyók, madarak s férgek közt a Gorondon…"

– Épp olyan idős lehetett, mint te mostanság, Kerény fiam: talán ha hét nyarat látott. S még úgy hallottam a nagyapámtól, hogy az Öreg Buddha leejtette a pipáját az égből, de egy gólya a levegőben elkapta, s egyenest a Gorondi Vénhez vitte. Ám az Öreg Buddha is alászállott, hogy megkeresse a csibukot, s a rókák és vidrák elmondták neki, merre leli, így hát betért a Gorondi Vénhez vendégségbe…

 – S amint betér, látja ám, hogy a Gorondi Vén csibakol az ő szárával. Kérte is vissza szépen, hanem a Gorondi Vén, a Vénséges Vén Gyermek nem adta. Megegyeztek hát, hogy találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, s aki nyer, azé lehet a csibuk. – Ezen a vetélkedőn hangzott el az a kérdés is, amelyet te az imént feltettél – simogatja meg vidáman a kis Kerény fejét Rákász Palkó, és füst bodorodik elő a pipánkból.

„Úgy tartják – szólt a Gorondi Vén –, nincs olyan csikó, amit meg ne fognának. Mégis sok ló éli le életét anélkül, hogy emberi kéz érintené." A gyerek elkeni arcán a kormot, mintha a szeméből akarná kitörölni a ködöt, hogy meglássa a tisztaságot a szavak mögött.

„A paripa nem ismeri a megállást, az irigy nem ismeri a hiányt – felelte az Öreg Buddha" – fejezem be a történetet… és csókot nyomok a paripám orrára, mert az meg hátulról böködi a vállam… aztán szívok még a csibukból. Sokáig hallgatunk így, s a gyerek csak néz – néz még akkor is, amikor Rákász Palkó a nyeregbe pattan. Akkor észbe kap, s még szaladna.

– Ki nyerte a találóskérdés-versenyt, bátyámuram? – kiáltja utána, hogy csak úgy visszhangzik a völgyben, s Palkó még meghallja, mert visszafogja, s körbetáncoltatja szép kenderfarkú sárgáját.

– Az, fiam, már másik történet – kiáltja, azzal –, Gyí te, Tündér! – elvágtat a szénégetőről. A gyerek most az én sárga párduc-tarka hókámhoz lép, annak a homlokát simogatja, vakargatja a fakóezüst félholdat. 

– Hát maga, Illés bátyám, tudja-e? – kérdi kíváncsian, mint aki biztos benne, hogy a válasz csak előle rejti magát. – Találd ki, fiam – nyomom a kezébe a pipámat, s mélyen a szemébe nézek –, az egyedüli legénynek mindnek sok a sütnivalója! Vagy: találd meg nekem azt az Izsófi farkasleányt, itt énekel valahol az erdőn. Ha megtalálod, megtudod a választ. 

Kerény okítása  

Kerecsen-karolta Kerényt,

kopjatőnek kutya-kölkét

gyávasága gyilkorolja,

félelem fenéje falja : 

Gúnydalokat gajdolnak majd

mind a makacs ménes-fiak –

Kullancs kontyos kunyhójában

korcok között kidanolják. 

Kerecsennek kutya-kölkét,

kopjáról keresztelt kurkót

ménes-fiak meg nem költik,

kalibától el nem marják

–  Szigorú szavakkal szólják,

szeretettel szidalmazzák,

Kullancs kontyos kunyhójánál

korcok között kiokítják. 

Hallja ám Kerecsen, hogy az ő nevelt fia bizony fél az erdőre menni, megkeresni az Izsófi farkasleányt. Törődne is vele, ha nem épp hétpróbás betyárok közt sündörögne. Hallja, de nem szól semmit, mert ilyen ember a vén Kerecsen: szilaj pásztor; akár az apja. A fiának, a kis Kerénynek meg mintha ettől mázsás kő nehezedne a mellkasára: egyre csak sóhajtozik. Meg aztán egyszer meglassúdik a fiú, másszor összerezzen, mint akinek rossz a lelkiismerete; remeg, mint aki lúdvércet látott. Most is épp: a szemét lesüti, kerüli a más tekintetét, mint aki rossz fát tett a tűzre… Máskor szorgos: pattan, ha szólítják, de most csak ímmel-ámmal segédkezik – inkább a szilaj pásztort figyeli, aki a tükrösét faragja: már a Nap s Hold is ott ragyog rajta… Azt se sokáig teheti, mert az meg abbahagyja, s szépítkezni kezd. Ő meg, mint ki megszégyenült, úgy somfordál el onnét. … aztán egyszerre elsírja magát, épp mikor a korcok közé fogott nádfalat kötnénk felül, Kullancs kontyos kunyhójához; mert bár még delelőn át- meg áthevít a meleg, a reggeli fagyoknak bizony már foga van: közeleg a tél.

– Hát neked meg mi bajod, kölyök? – firtatja Dorvatt László, de a fiú csak zokog némán, lehorgasztott fővel, mintha csak az Öreg Maksát, a minap hantolt lovat siratná. Dorvatt László félreteszi tükrösét, s hagyja a faggyút is, amivel eddig bajlódott, a kezét sem törli meg: feláll, s odalép, egészen közel a fiúhoz – előrenyúl, s karommá görbített mutatóujjával felemeli a gyermek állát –, s ahogy tekintetük találkozik, pödörint egyet azon a hosszú, hetyke bajuszán:

– No. Aztán csak állnak így, farkasszemet nézve: az apróember, az elkent bajuszpedrő kenőccsel az állán, s a subájából kivetkezve is óriás Dorvatt László – míg csak mind a kis Kerény fölé nem magasodik, csikós és betyár.

– Félek, László bátyám – könnyezi a gyermek. Csikós és betyár, ím nézi a csillagharmatot, a megannyi üveggyöngyöt, ami a gyermek álláról, épp László kenőcse mellett pereg alá, mezítelen lábfejére, a letaposott fű közére – ahol, ni-ni: még egy suporka neszez.

– Nem baj, fiam – mondja László. A fiú még szipog, de László hangjára megkönnyebbülni látszik: felfigyel a szóra.

– Csak az nem fél – így Kullancs –, akinek még nem rabolták meg a lelkét. – Hol van, amit elraboltak tőlem, Kullancs bátya?

– Arra magadnak kell rájönnöd… neked kell megtalálnod.

 – S ha félek megtalálni? – szól hüppögve; s végre felfakad belőle: – Tanítsanak engem…!

– Erre van az apád, fiam – korholja kedvesen László.

– Nem tanít ő semmit, László bátyám! – mondja panaszos hangon nyűglődve Kerény.

– Kérted-e? – Nem kértem, hogy ő legyen az apám! – makacskodik a gyermek.

– Kérted-e?

– Hát kérnem kéne? A szél zizeg a nád között, lovak horkanása hallik csak, a gyíkocska neszezése a lába fejénél.

– Minket ő okított – veti közbe Taksány Gergő. – Embert farag belőled.

– Nesze – nyújtom oda neki a húgom keszkenőjét –, töröld meg az arcod! A kis Kerény engedelmesen elvenné, de amint felismeri, visszaretten:

– Izsó-fia… – hebegi, de a szava is elakad, és a szemében lassan feltűnik a félelem, ami még az erdőn vackolhatta be magát a lelkébe. – …kendője – fejezem be helyette a megkezdett mondatot.

– Töröld meg vele az arcod, és vidd el neki… ha már van elég bátorságod hozzá, hogy felkutasd. – Lassan forgatom a szót, hogy jól az eszébe véshesse őket.

– Ő majd tudni fogja, hogy hol keresd a lelked egy darabját: ha megmutatod neki ezt a keszkenőt, segíteni fog. Most pedig menj az apádhoz, és kérd meg: tanítson meg rá, miként gyűjthetsz bátorságot… mert csak elegendő bátorsággal szállhatsz szembe a félelmeiddel, hogy legyőzd őket.

 – Elegendő bátorsággal…? Legyőzhetem őket?

– Legyőzheted – bólintok rá.

– Valamennyit? – Azt csak az Öreg Buddha tudja – felelem. – Erről őt kell megkérdezned.

Kerény elveszi a keszkenőt, és beletörölközik, még az orrát is belefújja. Mikor elveszi onnét a kendőt, arcán már meg az öröm könnyei ragyognak. Szórakozottan adná vissza, aztán észbe kap, a keblére szorítja, aztán fut véle haza, még köszönni is csak három lépés után jut az eszébe: úgy harsogja félig fordultában:

– Hálás köszönet bátyám-uraméknak! – lobogtatja a kendőt.

– Nincs mit köszönni! – feleljük egyszerre, ki mordulva, ki kiáltva, s már érkezik is az illő, de mindig-derűs válasz:

– Szóval érthet belőle! Hozza a szél a gyermek kacagását; mi pedig fognánk a dologhoz: Kullancs kontyos kunyhójához… – Suporka, ilyenkor?! – halljuk Dorvatt László csodálkozó hangját, aki visszatért a tükröséhez, hetyke bajszot pödörinteni magának.

– Még ilyet…! – folytatja álmélkodva, s a csikós és betyár most mind összenéz, s köré gyűlik, s ki Lászlót, ki a gyíkocskát bámulva, egyik ámulatból a másikba esik… mert a suporka a nyelvét öltögeti: mind felnyalja a fűszálról a könnyet, a csillagharmatos gyöngycseppeket. No de ilyet! Hát! Dorvatt László érte nyúl, s a gyík – talán mégse fürdőzött eleget a Nap fényében – nem szökik előle. László jobbjával felemeli, baljával tartja tükrösét, s hüvelykjével tolná a doboz fedelét, de a keze remeg, s elsőre csak a fogatott-tükröt mozdítja. Másodikra már sikerül elforgatnia a fedelet is. A kenőcs melletti vájatból kifordítja a fésűt, hogy a gyíkot tegye oda – de amint ráfordítaná a vájatra a fedelet, hogy így bezárja, a gyík hirtelen – sipirc! – megiramodik, megugrik: de egyenest a fedélre inal… Épp a Nap s a Hold közé… … s ott egyszerre – káprázat! – a sipirkó átváltozik: rágyógyul a fedélre. Ott van. Ott van a sipirkó Dorvatt László tükörfáján – láss csudát! –, fából faragottan, a bajuszpedrő kenőcs-tartó dobozkának fedelén, éppen a Nap s a Hold között: mintha csak pásztor vájta volna a mintáit. Betyár, csikós, szilaj pásztor egyszerre mind összenéznek. Szemöldöküket ráncolják, szótlan állnak. Dorvatt László végül lehajol a fésűért, számtalan zsebeinek egyikébe rejti azt, jobbjával pedig bezárja a tükrösét: helyére csúsztatja a fedelét. – Dologra, legények – ráz fel minket Kullancs –, kössük meg végre azt a korcok közé fogott nádfalat! Foga van a reggeli fagyoknak. Hó Anyó üzen nekünk.

Szépasszonynak ábrázatja

Metsző az éji hideg, csontig hatol: az orrlyukak is összetapadnak a fagytól. A csikósok élesztik a tüzet, körbefekszik a puszta földön, mindegyik a maga nyergére hajtja a fejét. Aztán hol Taksány Gergő, hol Rákász Palkó igazít a parázson; Dorvatt László, Szent Illés és Tang Márton mélyen alszanak. Alighogy letették a fejüket, szemük már le is csukódott. Lovaik horkanásával álmodnak. Éjfél is elmúlt, mire megérkezik Öböj István, akkor a másik kettő is ledől a derékaljára, kalapjukat az orrnyergükre, subájukat a fülükre húzzák, úgy adnak a szemüknek. Öböj István is szétteríti a nyeregalátétjét, s magára húzza a nyeregbundát, szemébe a kalapját, de Öböj István nem alszik. Hallgatja a föld szívdobbanásait. A nyeregváz rázza Öböj István tarkójába a Földanya szívverését. Ha idegen pata verné fel a csendet, ha a ménes megugorna, menten meghallanák mind, de Öböj István befelé figyel.

Dümm.

Dumm – döndül valahol mélyen a Földanya szíve. Dümm – hallja Öböj István, és tekintete a lángokba réved. Öböj István a tűzbe bámul, mert az a Menny és a Pokol kapuja, s mert a Vízben veszítette el a lelkét. Így jártál, Öböj István! Lovad volt temérdek, szolgáld volt temérdek, barátod volt sok, kedvesed volt sok, szüleid szerettek, szeretted a szüleid, mégis elvesztetted a lelked. Elragadta tőled a Szépasszony, mikor a Szolgavíznél alább merészkedtél dőreségedben. Óh, ő lemerészkedett, ő, Öböj István le: egész a Tündérbarlanghoz, le egészen a Bűvös tóig. Most már nem mehet az emberek közé. Hiába nézel itatóba-kútba, Öböj István, vályúba, pocsolyába, nem látod a tükörképed – hiába süt a nap hétágra, nem látod az árnyékodat; így nem mehetsz az emberek közé. Még megszólnának érte. Még megölnének miatta. Még megfeszítenének érte. Óh, Öböj István a Szépasszonyra vágyott. Óh, Öböj István belenézett a Bűvös tóba – s a Szépasszony feljött hozzá. Incselkedett vele, az ölét kínálta neki. Ő, Öböj István azonban nem tartott vele, amikor magával hívta: szépasszonynak ábrázatja víz alá nem csábíthatta. Ám a csalárd némber, a kurva anyját az alvilági dandár-boszorkájának, elragadta a tükörképét, el a Szépasszony, mert ótvar szerelemre lobbant iránta, s be nem érné kevesebbel. Oda a lelked, Öböj István, elragadták tőled – oda, ahová nem vágyod követni! Mások megtették. Mások… de te nem… óh, az átkozott rimaasszony! Öböj István látja porhüvelyének rőtes ábrándját, ott lebeg az a kénsárga lobogásban: látja, ami még ide köti őt, s látja mások hulláit is tucatszám, ahogy tavasszal felbukkan, mind a sok vízi tetem. Ott csipkedik az ő testét is a rákok meg a halak a búvópatakban. Elébb még kristálytiszta, majd alig egy szemvillanásnyira rá már uszukás az a víz. Püffedten úsznak lefelé, a megáradt patak sodrában, míg el nem akadnak egy kidőlt fában, hogy a makkoltató kanászok a disznaikkal zabáltassák fel őket. Öböj István csikós. Öböj Istvánból nem lesz koszos kondások disznainak étke. Visszaszerzi ő még, ami az övé, vissza ő, ha addig él is! Megmondta a Gorondi Vén is, mikor az Öreg Buddha Tanítványához irányította. A Tanítvány azonban néma maradt. S most nincs más Öböj Istvánban, csak a fájdalom, a bánat, a gyűlölet s a harag.

Folytköv.