utolszor rúgtam a nap felé beborult álmomban disznót pörzsöltem transzszilvániában ködcsillár lógott az égen és a szüret épp készülődött szép kövér gerezdek szép kövér gerezdek nagyanyám ha magyar volna sütne nekem túrós csuszát meg diós kalácsot búbos kemencénkben amit még dédapám rakott a régiek zsigeri szakértelmével ők még úgy születtek hogy tudták amit kellett – mondanánk dédpapikára emlékezve valahányszor tüzet gyújtunk az idő téglaanyaméhében
ha magyar volnék egy idegen hazában ami valamiképpen mégis az otthonom azt hiszem tudnék én is mindent ami tudható – mint a régiek csak úgy mellékesen nem hivalkodón mint aki úgy született s ekképpen természetesnek veszi a tudását mint azt hogy két lába van – bár ebbe most ne menjünk bele
ha magyar lennék tényleg igazából és nem ilyen házsártos francia abszint helyett szúrós pálinkákkal öblögetném le torkomról a fájdalom porát vagy az emlékezését – minek emlékezni régmúlt tévedésekre főleg hogy a szüret készülődik szép kövér gerezdek szép kövér gerezdek lógnak a szőlőtőkéken mint csillár a mennyezetről mint eső előtt az isten lába mint villon a kötél végén míg nevetve lovagol hátán a halála
ha magyar volnék nem ilyen rémséges francia más lenne biztosan az íze a sónak és olyan szavakat tudnék hogy: csütörtök szomjúság szépség gyöngy és szerelem ha magyar lennék tán visszanőne a lábam és rohannék át a végtelen tereken anyám ha magyar volna ezt mondaná: „fiam én szerettelek akárki is voltál” és létezne isten is: a magyarok istene – bólintana ha előtte meghajoltál
*
közvetve már öltem hisz csempésztem fegyvert de milyen lehet ölni igazán? néha mikor bezárom a boltot és meggondolom miféle tákolmány az ember ez jut az eszembe
az a kurva verlaine majdnem megölt egyszer belelőtt a kényes kezembe
ahogy néztem hogy folyik ki azon a tátongó lyukon a vérem arra gondoltam: vagy most meghalok vagy tán a száz évet is megérem arra gondoltam: csakis a rossz költők ölhetnek meg egy másik embert és a világon túl sok rossz költő van így én is tartok önvédelmi fegyvert
lesznek még korok (hisz már voltak!) mikor a dölyfös hatalommal költők is eljárják a táncuk olyik tangót olyik keringőt rossz lesz majd nézni is az arcuk
lesz kor hogy a költőket is besorozzák öngyilkos századokba önmagukra lőnek majd egy nagy tükörben és pozdorjává törnek – darabokra
lesz kor hogy a világ minden tája harcol a világ minden tája ellen kár hogy azt már nem érem meg milyen sok fegyvert csempészhetnék míg végül nekem is átlövik a mellem
jobb ha csempész vagy mint ismeretlen baka ki a mások zsebéért hagyja ott fogát fölém ne verjenek olcsó fakeresztet! – egyik hasított fa fogja a másikát
és így mindegyik kereszt kiált fehéren egy zsúfolt temetőben engem ne ássanak más sok ezer mellé okom erre is van nekem bőven
olyan is lesz hogy haláltáborokban írják meg a legjobb verseket nehéz lesz majd azokat elolvasni a vérrel szarral akármire felrótt kereszt- meg kaszásrímeket
és lesz kor mikor a „művelt európát” fallal választják ketté kelet felől verset írnak a kollégák mindkét oldalára (nehéz lesz majd tőlük – úgyis ledől)
ez akkor lesz mikor az éhes proletárok letépik a súlyos láncaik aztán jelentgetnek egymásról baráti tiszteknek amíg egyre mélyebbek lesznek a ráncaik végül már azokban fog folyni a duna a szamos (mindegy a hangjuk olyan mint az oltnak) és a forradalmak is csak azokat emelik még feljebb akik már azelőtt is egyenlőbbek voltak hiába van megírva már minden kik a verseket nem értik: azok ölnek csak hogy feljebb lépjenek a szamárlétrán hát föl föl ti rabjai a fölnek
