Hogy hamarabb a végére érj?
Muzsikusok, művészek az örökkévalóságból lecsippentett vigaszukkal (!); jó közéjük furakodni néha, ez is terápia.
A tapintatot illetően valami nagy baj lehet a mai világgal. Rád rontanak a zsákutcában (a zsebük dugig tele dobozos sörrel); odaráncigálnak a hányadékszagú söntéspulthoz, épp hogy nincs náluk elég valuta – fizess!
„A te barátaid”, kuncog a szolgálatos Múzsa.
Túl sok a butiküzlet, az olcsó fény az emlékpatinás főutcán. Máskor fogod a fejed: dobhártyádon a magasvasút dübörgése, pokolba sodor… Állsz kívül, bizalmatlanul, a biztos pusztulástól tartva; ám bárhova állsz, beleveszel. Nem az égi tünemény – az üzletemberek mellényzsebéből szétszóródó méreg csábító erejében kezdesz hinni váratlanul; köd és zúzmara üli meg szemedet, agyadat. Nincs már közöd önmagadhoz, Jézushoz, Pascalhoz.
A METRO/POL/üzlet (kirakódó, kirakatok): világvárost hazudó mindenes. A felfúvódó polisz szeméthalmai fölött rossz szagú pára tündököl.
Érzéketlen nagymenők népvándorlása, álmodból is fölriaszt.
Tízezer kötetet őrzöl; köztük öreg bőrkötések. „Felgyújtani való”, odacsődül a rögtönzött »vendégkaraj«, s röhög. „Micsoda elavult panoráma! Készen kaptad őket? Vetted vagy örökölted?… Az apádé volt! Ma, amikor mindenki csináltatott cipőben akar járni Nyugaton… Még hogy magyar és világklasszikusok művei! Te, ahogyan emlékszünk rá, mindig dilis voltál egy kicsit… Mi vagyunk, apámé, a klasszikum!”…

Tűzre mindennel, ami kiöregedett.
Hogy festünk a kísérteties világításban?… Azért kár úgy tüzelni, fiúk. Lerongyolódott rezesbanda. A rongy is berezel. Egyre gyávábbak, egyre alkalmazkodóbbak vagyunk. Címkórság, haszonlesés!
A Tigris sem az Eufrátesz, hanem az Euro közelébe vágyik. Külsőleg lelemény; belül csupa kelevény. Ez a Holnap Embere.
A félmegoldásoktól mind kocsonyásabb lesz a levegő. A romlotthal szagú protokollfogadások stábjai miszlikre aprítják a képzelőerőt, s az eladó szajhafruskák anyukái egyre inkább a honoráriumodra kíváncsiak, nem a potenciádra. (Görcsök, piszmogás; s a „semmi kedvem se veled, se nélküled”!)
A patkányméreg- és óvszergyárosok jövője, mint egy kivilágított korzó! Az amatőr művész négykézlábra áll, mászik, öklendezik; Van Goghnak képzeli magát. Degradálódásunk, lehetne, igaz, tünetmentesebb… A hatalom birtoklása paranoiássá teszi a helyezkedő csőcseléket is.
A fizikai fájdalom gombostűhegy-szúrásai a kémiai reakciók dimenzióinak bombaárnyékában.
A bevetésre kiképzett ejtőernyős-különítmények és titkosügynökök génjeiben, ki tudná megmondani, mennyi gengsztervér és kábítószer-koktél csordogál?
A halál bárgyú. És ti, akik összerogytok előtte, mielőtt megismernétek?!…
Minden fejlődés képmutatásszámba megy, hogyha „a levegő kipufogásából és a városi maffia megszervezte koldusok szánalmas dödögéséből áll”.  Példának okáért a klitorisz is veszetté tehet (a sokmilliós szériában gyártott vibrátor úgy hozzátartozik manapság, mint a repülőgéphez a propellerje).
Hogyan függ össze a női ideál varázserejének hervadása az agy kurválkodásával? Lehet-e egyenlőségjelet tenni a szépre-ihlető-nem tudattalanig hatoló érzékenysége és a sebességre kapcsolt fizikai izgalom között a poszt-einsteini korban, midőn Don Juan is már csak hallucinálja az élvezetet?
Vagy talán divatból kiment figura ez is, az is?… Az amerikai konformizmusnak, tuti, hogy még az Elvis Presley bulváron sincs hajszálnyi érintkezési pontja a klasszikus örökséggel.
S ebben a provinciákat elárasztó ipari kacatban már-már elfér az egész örökkévalóság.
Nem kelta vagy viking fosztogatóktól, hanem maffiózó-zarándokoktól esnek transzba az európai piac ezeréves polgárnyúlványai. Ki dönti el, hogy durva Drakula-bőrze-(t)dákolmány ez, vagy közönséges balkáni degeneráció?
Bármennyire is sodródnál nyugat felé, tarkódat sötét árnyékszék-bugyorba nyomja le (bűvöli!) a keleti mitológiák sámánlehelete.

2006. március 5.