A sivatagban az ember sohasem lehet egyedül. 

A dűnék olyanok, mint a koszorúerek egy szív körül.

Az út vörös havon keresztül vezet, félve kapjuk hátra 

a fejünk, ahogy az ellentétes sávban elhúznak mellettünk 

gyerekkori beceneveink.

Ütközünk. 

Ökölbe szorított kezeinken az ujjak gyertyacsonkok.

Bánni kezdjük, hogy olyan könnyen téptük a kilincseket, 

mint a virágokat. 

Mindent összehordunk, amiből lehetne ajtó

vagy ablak. Estére mégis megöregszünk, 

csavart törzsű bokrokká lesznek végtagjaink. 

Reggelre elfelejtjük nevünk.