amikor utazunk a házakat nézem

az elmosódott kerítések közt kirajzolódó udvarokat

elképzelem milyen lenne ott élni

kis falvakban egy tanyán ahol kevés az ember

csak mi vagyunk

és egy darabig azt gondolom mindegy 

hol élünk amíg vagyunk bárhol jó lehet

most meg már azt hogy mindegy 

hol élünk mert nem vagyunk és sehol sem lehet jó

pedig itt is szépek a házak

itt a legszebbek

soha nem akartam máshová menni

jó volt kicsinek lenni az óriások között

most börtön ez a hely

nem jön be fény a lakásba

a belső udvaron csak beton vesz körül

innen nem látni fákat madarat 

még az időt sem

ha kinézek az ablakon ugyanolyan a délután mint a reggel

és mégis az a napi öt perc amikor éppen úgy esik a fény 

hogy egy kis sávban beszűrődik

elég ahhoz hogy életben tartson két növényt

a harmadikat rólad nevezem el