[2018. MÁJUS]

---

 

Lélek bujkál az őz, hiúz szemében,
talán minden lény elvarázsolt béka,
s rontást megtörő csókért cserében
menekül csak varangyától néha,

azért dobolhat pálmakakadu
is hangszerfáján, hol víz fölé tartja
teknős a négy elefánt alapú
földünk bozótos őserdővel rajta,

hogy érte tollkoronás papagájlány
hasítna hindu, taoista karma
szerint lángcsőrrel rést az akadályán,
ahogy gránátalmát nyit szét a karma,

azért kel füstölgő avarégésen
át szemmel vert egész hangyasereg
a királynőjükért halálra készen,
ki tűzoltó könyűvel kesereg,

vagy költhet borongó vizeknek hódja
is mély emóción libegő várat,
hátha kikötne méla hold hajója,
ahol szívével díszített fel ágat,

s visszhangzik tücsök kétség óráin,
ki tudja, mikor lesz nyűtt vonóbul bot,
a viharfelhők hegedűformáin
ha megpendülnek a szivárványhúrok,

verhet száz orkeszter dobot, cintányért,
karokra, lábszárra forradt fakérget
csontok odúin vibráló hiányért,
mikor a teremre lejárt a bérlet,

s a csendhangverseny topázfénybe vont,
borostyánkőbe lépne a közönség,
hogy gyíkká vált Elvist, pillangó Lennont
a zene univerzumban köszöntsék,

még hímporát is, ki méltó babérra,
rontást megtörő csókos mágiával,
ha királyi lélek, elátkozott béka
a koronára kövült áriával.