Az ütés néha nem talál célba, a szándék mindig.
(Jean-Jacques Rousseau)

A Nagyasszony utcába beköltözött az osztályharc, s történt mindez Bukarestben, a város közepén, a múlt század ötvenes éveiben. Az utca rövid, elegáns, gazdag utca volt, itt álltak a nagy bankházak s a régi, patinás bojárházakban lapok szerkesztősége, ahonnan a kommunisták kiebrudalták a boldogtalan tulajdonosokat. Hogy az utca elejéről miért nem távolították el a Nagyasszony feliratot viselő táblát, az titok maradt, illetve gyanítható, hogy pont itt bóbiskolt el a kommunista városatyák osztályöntudata. És itt, a szerkesztőségekben az osztályharc nem könyvek lapjai közé zárult, hanem életes élet volt, a vidékről felhozott ifjak testesítették meg.

Volt itt egy Adrián nevű, elegáns, izraelita úriember, aki – tehetség híján – kinevezte magát káderesnek, ő utazott szerte az országban, elmélyülten és kellő ihletettséggel tanulmányozta a faliújságokat, s azokból a kis írásokból ókumlálta ki, melyikben van sóhajnyi tehetség, ki felelne meg leendő újságírónak. És ha Adrián elvtárs ténykedése előtt felhörpintett az utcában lévő közönséges kocsmában két deci finom konyakot, a káderes rálátása még jobban működött. Így került aztán be a nagy napilaphoz Hidegh Erzsike, aki néhány elemit végzett, és a hideg vizet szolgálta fel a pártkonferenciára becitált forradalmároknak, ám volt egyetlenegy szuperkáder is, Jámbor Juliska, aki analfabéta volt. Rozsnyói Aladár elvtárs, a főszerkesztő nézegette a jámborul álldogáló Jámbor Juliskát, s miután a lány kiment a szobájából, azt kérdezte Adrián elvtárstól, akivel ennek a lánynak a sorsáról kellett hirtelen dönteniük, hogy: – Te, Adrián elvtárs, mi a kutya vérvörös fa..át kezdjek én ezzel a lánnyal?

Adrián elvtárs tudta, hogy a főnök néha felemlegeti a kutya nemi szervét, ezért most csöppet se mutatkozott döbbentnek. – Nézd, kérlek szépen, Rozsnyói elvtárs, ez egy szűzagyú lány, ennél nem kell agymosást végezni, ez majd a betűvetéssel szívja magába a forradalmi romantikát is. Hát nem veszed észre, hogy ez egy izgalmas kísérlet…

Rozsnyói elvtárs úriember volt, látni vélte maga előtt a könnyes szemű, megilletődött lányt, ettől kellőképpen ellágyult, a végén nagyvonalúan úgy döntött, ha már itt van, felőle maradjon, legalább megnézi magának Bukarestet. Ezekben a napokban az osztályharc még letagadható is lehetett volna a Nagyasszony utcában, de égrekiáltó valósággá érett Prohászka Rozál megjelenésével. Ez a leányzó egy pénteki napon érkezett meg. Adrián elvtárs mint káderes s mint régimódi gavallér, amit még zsidó gentleman atyjától lesett el, kivonult fogadására az Északi Pályaudvarra. A kolozsvári gyorsvonat, koszos, zsúfolt szerelvény, percnyi pontossággal futott be. Prohászka Rozál, a kolozsvári Herbák János cipőgyár (Herbák egy kommunista vértanú volt) szakmunkása és az ottani ifjúsági szervezet titkára, kellő öntudattal, leszállt: sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, kissé ormótlan, de amúgy strapabíró félcipő, fekete bőrből. Alakja vékony volt, szinte áttetsző, némiképp hasonló a Toulouse-Lautrec képein látható nőalakokra, gondolta magában Adrián elvtárs, de csak titokban, mert, ha kimondja, egy csapásra kiderül róla, hogy ő jobb napokat látott, polgári újságíró volt, tehát a polgári kultúra hordozója és terjesztője. Prohászka Rozál kezet nyújtott Adrián elvtársnak:

– Jó szerencsét, Adrián elvtárs!
A szónak, mintha árnyéka lenne, ottragadt az ajka felett. Adrián elvtárs végre azt hebegte:
– Remélem, jól utazott, kedvesem…?
– Szólítson Rosszka elvtársnőnek, így, ridegen és kereken.

Az Adrián családban az atya mindig ezzel a kérdéssel fogadta az európai utazásairól hazatérő hitvesét, finomkodva magázva és kedvesemnek becézve. Adrián elvtárs ettől a pontosítástól enyhén, szinte láthatatlanul, de azért megremegett. Világos, hogy Rosszka elvtársnőnek van fellépése és fitogtató kiállása.

– Hanem, hallja-e, Adrián elvtárs, utóvégre maga miért ragaszkodott hozzá, hogy én első osztályon, bársony fotölyben utazzam idáig? A harmadosztályra kellett volna jegyet váltanom, ahol a munkásosztály is utazik…

Ez viszont már olyan támadás volt, ami Rosszka szerint illő egy kommunistához. Egyik kezéből áttette a másikba a vesszőből font utazókosarat, ami nála s a jelen esetben a bőrönd funkcióját töltötte be. Túl súlyos nem lehetett, mert könnyedén mozgatta. Adrián elvtárs titokban, kissé megsemmisült.

– De hiszen az újságíróknak első osztály dukál, ezt törvény írja elő, ez nem urizálás, nagyzolás…
– Hiba, nagy hiba, egy jó újságírónak a nép között van a helye, tehát ez a törvény rossz törvény.

Adrián elvtárs az Északi Pályaudvar zsúfolt peronján körbepillantott, mintha a jó újságírót szeretné felfedezni magának, s a végén kis szusszanásokkal, szinte nyögdécselve, azt mondta:
– Kérem, erről lehetne beszélni…

Prohászka Rozál színrelépésének első sokkját még ki se heverte Adrián elvtárs, amikor újabb érte, pontosan a Nagyasszony utca sarkán. Látta, hogy a munkáskáder, a szeplőtlenül jó származású, az új ember hirtelen földhöz vágta az utazókosarát, és elnyílt ajakkal kibetűzte az utcanevet.

– Nahát, nem hiszek a szememnek! Hogyhogy Nagyasszony utca? Adrián elvtárs, ez meg mit jelent? Miért nem léptek fel forradalmár módra, miért nem követelték, hogy azonnal változtassák meg ezt az utcanevet? Erre feleljen nekem!

Toszogatták, kerülgették őket a járókelők, útban voltak ott, az utcasarkon.

– Kedvesem, ezt a Nagyasszonyt ne szó szerint értse, ne az istenanyára gondoljon, a románoknál ez egy idős, tiszteletreméltó hölgyet is jelenthet. Biztosíthatom róla, hogy a városatyák is így vélekednek…

– Tisztázzuk, olyan, hogy istenanya nincs is, ez a klerikális reakció kitalációja. Megvan nekem magukról, elvtárs, a véleményem, ha egy ilyen utcanevet eltűrnek. Minél előbb meg kellett volna változtatniuk. Igazam van-e…?

Adrián elvtárs nem vitatkozott tovább az ifjú kommunista lánnyal, megadta magát.
– A lelkiismeret kalandja, fájó kaland – jelentette ki minden konkrét utalás nélkül.

Erre Prohászka Rozál mi egyebet tehetett volna, rábólintott, az igazság az volt, nem is nagyon értette, mit akar a lelkére kötni ez az öregedő férfi, aki piperkőc módra öltözködik, finomkodó a modora, és parfüm illatát is árasztja.

Így lépett be az osztályharc a napilap szerkesztőségébe. Adrián elvtárs ezen a napon, később, az irodájában meditálva arra gondolt, hogy amikor Shakespeare drámájában Jágó színre lép, megkezdődik az igazi játék, mert amíg Otelló és Desdemona imádják egymást, kissé egyhangú az élet. Jágó, a sátáni kétely, ő hozza el a feszültséget, mert a dráma nem akármit ad a tudtunkra, az igazi dráma a sorsról szól, szinte rémületbe ejtő módon. Ki ura a sorsának? – kérdezi Otelló. Adrián elvtárs arra gondolt: Prohászka Rozál biztosan képes lenne arra, hogy Otellónak is osztályharcos választ produkáljon, s először hasított bele valami, ami félelemhez hasonlított: Atyaisten, kit avattam én újságíróvá, kit hoztam fel Bukarestbe? Az egykori polgári újságírót rögtön legyőzte Prohászka Rozál, úgy tette pontra, hogy az nem mert vele vitatkozni. Sikamlós terület, mert a kommunisták a durvaságig ragaszkodnak az elveikhez.

És ennek a napnak az estéjén Prohászka Rozál ott feküdt a Venera utcabeli vendégház nagy, közös hálójában, ahol két sor vaságy állt, kissé durvára szőtt lópokróccal letakarva. Hallotta, hogy imitt-amott még nyögdécsel, mocorog valaki, de őt ez csöppet se zavarta. A kisebb szobákban a korábban érkezettek előjogán családos újságírók laktak, s onnan rádió hangja, beszédfoszlányok szűrődtek ki, ritkán gyermeksírás is feltört. A családok élték esti életüket.

Rozál ágya alatt az ósdi, vesszőből font utazókosár, amit a nagyanyjától kapott, mivel bőrönd egy se akadt a népes és koldusszegény családban. Minek is lett volna, hiszen ők soha sehova se utaztak. Utazni a proletárok felfogásában úri allűr és pénz kérdése. A nagyanyja biztatta: Nagyon jól meg fogod te a világot hódítani ezzel az utazókosárral is. Ez kissé fellengzősen hangzott, nem illett a házhoz járó mosónő stílusához, de az idős nő szorgalmas templomjáró lévén, ott ráragadt némi silány és felületes bölcsesség. A beszédmodora olyan volt, ahogyan a nagyságákkal társalgott a konyhákban, amíg ebédelt. És Rozál ahogy elfeküdt a vaságyon, a közös hálóban, tisztázta magában, józan és szerény, politikusan elmélkedő ifjú kommunistához illően: ő azért soha nem lesz világokat rengető forradalmár, arra is születni kell, ő be fogja érni a hétköznapokat forradalmasító lány szerepével. Aztán olyasmi is derengett benne, hogy valószínűleg sose lesz nagynevű újságíró se, ő inkább arra fog törekedni, hogy beleírja az osztályharcot a napilap hétköznapjaiba. Ez is, lehet, bizonyos értelemben forradalmi küldetés, mert nem kellett nagy intelligencia hozzá, hogy Rozál elvtársnő ráérezzen, ez igenis hiányzik ebből az országos napilapból. Ő volt az általa dicsőített párt közkatonája, s ez egyáltalán nem küldetés, elvégre közkatona is kell legyen valaki. Békében és háborúban egyaránt. Azt viszont ő már nem vehette észre, hogy közben olyan lett, mint egy magába beleunt ördög. Az állandósult osztályharc degradálta az embert, agresszívvá tette, mindig ugrásra készen állónak.

Már ott, a cipőgyárban fontos lett saját maga számára, nem belelézengett ebbe a szerinte gyönyörű, új világba, hanem egyéniségéhez mérhető feladat volt meghódítania. A sorsa is rendhagyó volt, mert az apját egy orosz járőr lelőtte, az 1-es ukrán fronttal érkezett kiskatona a gyárudvaron bóklászó férfit tolvajnak hitte, pedig az csak őr volt. Ezt aztán a muszkák is túlkapásnak fogták fel, s igyekeztek a dolgot valamiképpen elsimítani, magukra vállalták a temetés rendezését, s így aztán Prohászka tata zengőpirosra pingált koporsóban feküdt, katonai teherautó tetején. Hősnek kijáró tiszteletadás. A sírra egy ötágú, vörös csillagot állítottak. A hősiesség és az ateizmus jegyében. Egy hét múlva, mire Rozál néhány szál őszirózsával újból kiment a temetőbe, a sírról már eltűnt a vörös csillag. Aha, tehát az osztályellenség a temetőben sem alszik. Ezeket a gondolatait később belecirkálta egy kockás füzetbe, és felvitte a helyi laphoz. Erre a kis írásra figyelt fel aztán Adrián elvtárs, a káderes. Rosszka sorsa szomorú történet, de elhozott valami romantikát is, valami szokatlant, és ráadásul a szenvedő alany kiáltotta világgá. Adrián elvtárs kiszállt a helyszínre, és felfedezte Prohászka Rozált. Annyit rögtön észrevett, hogy ebben a lányban keveredik a nagyság utáni vágy a proli alázattal. Jó ötvözet. Rozál azt mondta Adrián elvtársnak, hogy világos, hogy ebben a mi új világunkban vannak hősök, áldozatok, például az én apám is, no meg vértanúk, akik a tőkés-földesúri rendszerben az életüket áldozták a párt ügyéért. Ilyen szempontból ez a kor figyelemre méltó. Adrián elvtárs helyeselt. Özvegy Prohászkáné meg akart ismerkedni Adrián elvtárssal, attól tartott, a szép és szegény lányokat csak undorító kerítők viszik fel a fővárosba, s ezt direktben meg is kérdezte tőle.

– Tessék mondani, ugye ön nem holmi kerítő? Magára bízhatom a lányomat? – S ebből a kérdésből kiviláglott az egyszerű lelkek hipererotizmusa.

Adrián elvtárs igyekezett a Prohászka család konyhájában kifejteni a különbséget a kerítő és a káderes között. Túlfűtött, kellemetlen percek, a munkáscsalád szedett-vedett bútorokkal, stelázsikkal telezsúfolt konyhájában, de Adrián elvtárs volt olyan intelligens és mindenre magyarázatot találó izraelita, hogy ezt is abszolválja.
Prohászka Rozál ott, az első estén, a közös hálóban arra gondolt: szép időket élt ő meg a Herbák gyárban, az ifjú kommunisták csodát vártak el az új társadalmi rendszertől, két tanfolyamot is indítottak, az egyiken orosz nyelvet tanultak, a másikon a dicsőséges Szovjetunió Kommunista Pártjának rövid történetét biflázták be szóról szóra. Ezekben az években orosztanár kevés akadt, így hát felfogadták a fehér gárdistákkal Örményországból elmenekült úriembert, aki a gőzfürdő tulajdonosának a lányát vette el feleségül, a legokosabb volt, ha az ő káderlapját nem böngészik át. Hrant Hrantamirián se románul, se magyarul nem tudott, de örmény létére beszélt oroszul meg franciául. Egyedi módon tanította az orosz nyelvet, minden tudományos alap nélkül, még csak tartalékos se volt, bohém létére ilyesmire egyáltalán nem gondolt. – Nu, mondja maga a versikét! – szólította meg az ifjúsági szervezet titkárnőjét, mivel ő volt a munkaadója, hát vele többet foglalkozott. Aztán behozta a balalajkát, és lepengette a Katyusa című dalt is. Ez volt a háborús években a szovjet katonák nagy slágerje, felért a németek Lili Marlenjével. És ugyanez a Hrant Hrantamirián hozta el Solohov Gyűlölet című könyvét Rozál elvtársnőnek, s ebből a könyvből a lány a napnál is világosabban felfogta az osztályharc könyörtelenségét. Ettől a könyvtől annyira fellelkesedett, hogy apja sírjára, a lerombolt, ötágú csillag helyett nem rakatott kovácsoltvasból keresztet, mint a tisztességes átlagsírokra, hanem a gyári műhelyben fából táblát rendelt s ráíratta: LE AZ OSZTÁLYELLENSÉGGEL! Ezt már senki sem bántotta, mert a bámészkodók úgy magyarázhatták: valószínűleg ott, lent, a hant alatt pihen az osztályharc mintapéldánya.

Halottak napján Rozál kicsődítette a sírhoz az ifjú kommunistákat, akik előbb a Katyusa műdalt adták elő, több hangra, cifrítva, aztán rázendítettek a Hej, te bunkócska, te drága forradalmi nótára. Özvegy Prohászkané csak állt a sírnál, nem merte a retiküljéből elővenni a gyertyát, hogy világítson. Azt suttogta forradalmár lányának: „Hát te tudod jobban, hogy mostan hogyan dukál, én egyáltalán nem szólok ebbe bele…” Rozál elégedett volt magával, s az ifjakkal, igazi, forradalmas halottak napja volt. Mert Rozálban folyt szüntelenül a harc, Istennel, ördöggel, az egykori kapitalistákkal, mindenkivel, megállás nélkül. Már az anyja is felfogta ott, halottak napján, a temetőben, az alkonyi óra homályában, hogy ez az ő egyetlen leánya egy kicsit olyan, akár a falubolondja, egyfajta bohóc, ennek az új társadalmi rendszernek a bohóca, aki bármit kimondhat, elnézik azt neki. S mivel ezt valahogy Rozál is érezhette, olykor, szinte provokatív módon pimaszkodott. Az emberi minőség nála azzal kezdődött, hogy egészséges-e a származásod? Az egészséges származás a szocializmusban olyan volt, mint egy belépőjegy iskolába, jó állásba, mindenhová.

És Prohászka Rozál másnap, minden bejelentés nélkül rányitotta az ajtót a főszerkesztőre, hiába akarta visszahúzni az előszobába a titkárnő. Rozál nagy komolyan az öregedő titkárnőre nézett, ebben a pillanatban olyan volt, mint egy kecses, szomorú kísértet, aki elfelejtett mosolyogni, és lerázta magáról a másik asszony kezét: – Nekünk mindent szabad. – Rozsnyói Aladár elvtársnak, a főszerkesztőnek, Rozál láttára kissé megrándult a szemöldöke, szinte felfutott domború, izzadt homlokára.

– Nahát, fiacskám, van talán valami baj…?
– Cikket akarok írni – jelentette be Rozál elvtársnő.

A főszerkesztő ráhagyással bólintott.
– Majd fogsz, szó se róla, majd fogsz…
– De nekem sürgős, mert tűrhetetlen, hogy ezt az utcát Nagyasszony utcának hívják…
Rozsnyói halványan elmosolyodott, kettőjük között hosszúra nyúlt a hallgatás.
– Fiacskám, ez egy patinás utca, története van, regényekben szerepel, ezt nem lehet csak úgy letörölni innen. Hanem mondok én neked valamit, mától kezdve a tájékoztatási rovaton híreket fogsz írni, ezzel kezdi a mesterséget minden újságíró. – Intett, hogy a Rozál jelenése véget ért.

Kissé egyhangú, majdnem unalmas napok sora következett. Rozál elvtársnő írogatta a híreket, s menten kiderült, hogy mindenik munkáját a stilizátor, Lenke kezére kell adni, aki tűhegyes ceruzájával sokáig szöszmötölt ezeken a rövid anyagokon, s a legvégén azt suttogta, hogy: te ugyan miféle iskolába jártál?
Rozál elvtársnő lehajtott fejjel hallgatott, nem volt neki csak nyolc elemije, azt is egy külvárosi iskolában járta ki, ám volt annyi esze, hogy minden hibáját rögtön beírta egy füzetbe. Így tanulta ő a helyesírás szabályait, amiből fény derült arra, hogy van óhaja a tanulásra. És Lenke elvtársnő szerint már ez is valami.

Az osztályharcos szellem hordozója már ott tett-vett a szerkesztőségben, csetlett-botlott, de ellenlábas híján nyílt, látványos és szerinte politikus összecsapásra nem kerülhetett sor, ahhoz színre kellett lépnie még valakinek. Tehát az osztályharc mint filozófia és téboly már bent volt a szerkesztőségben, de még nem izzott fel, nem robbant ki, ahhoz alany kellett, hogy végre kirobbantsa, így tehát az élet kissé egyhangúan, majdnem unalmasan csordogált, banális létfenntartási tettekkel. Prohászka Rozálban nem hunyt ki az osztályharc, viszont beérte annyival, hogy az egészséges származású leendő újságírókból ifjúsági szervezetet alakítson. Lehettek ezek az ifjak, akiknek belépőjegyük volt a szocializmusba, vagy tizenöten. És Prohászka Rozál, ha már egyszer egy karámba terelte őket, forradalmi és hadakozási tervet vetett papírra megnevelésük érdekében. Úgy vélte, hogy erre kizárólag ő, a cipőgyári munkásnő a hivatott. Mögötte volt egy majdnem vértanú atya, no meg a saját kútfejében kiagyalt forradalmi tapasztalások és fortélyok. A Venera utcabeli vendégház hálójában, az ágya mellé húzott széken olvasólámpa és Solohov gyűlöletről szóló könyve. Abból olvasott ő minden este néhány oldalt, mert szerinte, ha valaki, akkor a szovjet elvtársak tudják, miben áll az osztályharc. Prohászka Rozál plakátokon meghirdette a kollektív mozilátogatásokat, vasárnap kirándulást vezérelt az Argeş folyó melléki erdőkbe vagy a bukaresti Sztálin-parkba, ahol a népek nagy vezérének szobra magaslott. Az ifjú kommunisták szája tátva maradt, amikor Prohászka Rozál kijelentette a lanyha lelkületű és úgy általában elbizonytalanodott ifjaknak:
– Vasárnap délután az állami cirkuszba megyünk, mert nem mindegy, hogy egymagad nézel az oroszlán szemébe, vagy kollektíve, csoportosan fixírozzuk majd az állatok királyát.

Az ifjú kommunisták mukkanni se mertek, engedelmesen helyet foglaltak a cirkusz kupolája alatt, az első sorban, érezték az állatok vadasan fanyar bűzét, ami a sok hús zabálásától szinte dőlt belőlük, és igyekeztek átélni a kollektív rábámulás élményét a királyra. Az oroszlánok kivénhedt, apatikus állatok, ezt semmibe vették, illetve föl se tűnt nekik, s így az ifjú kommunisták öntudata csöppet se lett forradalmibb. Éjszaka, ha Rozál szemét elkerülte az álom, fennhangon elmélkedett is a mellette bóbiskoló lánynak, aki csak hümmögött.

– Figyelsz te egyáltalán rám?
– Persze, hát persze.
– Az az igazi élet, amikor az életrajzok hasonlítanak majd egymásra, s így végre egy nagy közösséggé leszünk…
Rozál módjával, de terrorizálta is a fiatal lelkeket, egy nyájba akarta tömöríteni őket. Ezt a múlt század ötvenes éveiben úgy hívták: kollektív életszemlélet, sokan puffogtatták a gyűléseken, de csak kevesen tudták, hogy mi fán terem.

S akkor egy hétfői nap reggelén, Adrián elvtárs, a káderes azzal nyitott be a szerkesztőségbe:
– Új kádert hoztam, Szepessi Eta az ő neve, fizikatanárnő, s már jelentek meg írásai Aradon, a helyi lapban. Szerintem, Szepessi Eta tehetséges lány.
Ez a bejelentés nagy melléfogás volt Adrián elvtárs részéről, akadt tehát végre valaki, aki egyetemet végzett és tudott valamit, ráadásul tehetséges is volt, amit a Nagyasszony utcában az ifjakról nem lehetett elmondani, ők csak néha reménykedtek abban, hogy azok is lesznek, leteszik majd a garast az asztalra.

A fizikatanárnőnek kislányos alakja volt, hiányzott belőle minden délceg, dobbantós magabiztosság, ami úgy általában jellemző a tanárnőkre, szóval ilyen volt a külleme, szép, búzaszőke haja hullámosan omlott a vállára, s ezt bizony meg lehetett bámulni, el lehetett irigyelni tőle. És Szepessi Etában volt még valami, amit az ifjú kommunisták képtelenek lettek volna rögtön megnevezni, illetve volt szemük, tehát látták, ám nehéz lett volna körülírni, Szepessi Eta jobb szeme, szép, fekete szem, nagyobb és kerekebb volt a bal szeménél. A lány olyan benyomást keltett, mint aki el van bújtatva önmaga mögé, de azért párologtatta saját énjét. Aki őt nézte, az rögtön felfogta, lát valakit.

Egyedül Rozál tisztázta magában napok múltával, hogy ezt az elvtársnőt megjelölték a teremtés pillanatában. Otthonról, az anyjától tudta, az ő bölcsességéből merítette: légy résen, ha megjelölt emberrel hoz össze a sorsod. Őrizkedjél tőle, mert abban ott lakik a Sátán. Igaz, hogy ateista lévén, Rozál nem hitt Istenben, tehát a Sátánban se hihetett, de ettől a meggyőződésétől függetlenül, egyáltalán nem tetszett neki a másik lány megjelölt arca.

És Prohászka Rozál, nagytakarítás ürügyén, átrendezte a hálót, azzal kezdte, hogy Szepessi Eta ágyát közvetlenül az ő ágya mellé huzigálta, karnyújtásnyi közelségbe. A Venera utcában gyér volt a közvilágítás, így éjszaka a hálóra sötétség borult. Prohászka Rozál számára fontos volt valamiért, hogy a hallgatag és titokzatos fizikatanárnőt lámpaoltás után is ott tudja maga mellett. Eszébe jutott Gáll Mariska néni, a cipőgyári felsőrészkészítő, aki már az illegalitásban is bolsi volt, ám a felszabadulás után makacsul visszautasított minden állást a tartományi, a városi pártbizottságnál, őt ez a szent asszony, ha egyáltalán van a kommunistáknak szentjük, néha ideológiailag kioktatta, kissé lihegő hangon, az udvari lakás konyhájában, azt mondta neki: jól jegyezd meg magadnak, kislányom, az osztályellenség éjszaka sem alszik, de nem ám. Egyetlen pillanatra se bízzál meg benne! Én még az én drága elvtársaimtól, a kommunistáktól sem fogadok el semmit.

Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy a dicső felszabadulás után, hirtelen túl sok kommunista lépett porondra. Melyikük az igazi és melyikük a karrierista…? Hát ilyesmiken töprengek én éjszakánként, ha kerüli az álom a szememet.

Mindaz, amit Mariska nénitől hallott, néha kissé szokatlan és megdöbbentő volt számára, ám ez a munkásnő, lévén az ő mentora és mindenbéli támogatója, nem vitathatta el a meggyőződéseit, és soha, egyetlen pillanatra se feledte el. Mármint, hogy a bolsik között is akadnak álbolsik. Hogy mik vannak! A cipőgyári műhelyben feliratot helyezett el: elvtárs, légy résen a vártán! Szepessi Etát már mindjárt, az első pillanatban valami belső viszolygással fogadta, s ez az érzés nála ösztönös volt, nem volt képes legyőzni. Kétség se fért hozzá, más, mint ők. És amikor az éjszaka már olyan feneketlen volt, olyan mélysötét, mintha valaki egy zsákba tömte volna s utána megtaposta, oda, a közös hálóba még egy árva fénypászta se kúszott be, s ekkor Rozál átszólt Etának:

– Tudod, a múlt héten gyönyörű akciót szerveztem, elvittem az ifjú kommunistákat oda, ahol ledöntötték Károly királynak meg Brătianunak a szobrát. Este volt, a nép ujjongott, örömtáncot jártunk, teli tüdőből forradalmi dalokat énekeltünk. Igazi ünnep volt ez számunkra.
Sokáig némaság, majd a másik ágya felől sóhajhoz hasonló nyögés hallatszott.
– Jézus-Mária, hiszen azok valódi Mestrovič-szobrok voltak!
Erre aztán Prohászka Rozál nagy lendülettel felpattant az ágyáról.
– Te, veled meg mi van, egészen hülye vagy, netán politikailag éretlen?! Nem fogod fel, hogy egy királynak a szobrát tapostuk meg…?
Szepessi Eta nem és nem hagyta magát.
– Mestrovič-ot tapostátok meg…
– Az meg ki a hóhér istennyila volt?
Ennek a kérdésnek a hallatán, Szepessi Eta hangjában mosoly bujkált, mélyen.
– Az csak a világ egyik legnagyobb szobrásza volt. Amikor az egyetemista csapat Novi-Sad-on kosarazott, láttam ott, a főtéren egy szobrát, valódi Mestrovič-szobrot, monumentális volt, még a lélegzetem is elállt tőle. Ha ti ledöntöttétek a király szobrát, akkor Mestrovičot gyaláztátok meg…

Rozál erre már replika nélkül maradt, ájulás, fizikai rosszullét környékezte, s akkor újból látni vélte Mariska néni alakját, hallani a hangját, göcsörtös ujjú kezével a levegőbe bökött, s a lelkére kötötte, hogy az osztályellenség éjszaka sem alszik. Rosszka, most az egyszer, hallgatott, mert van az úgy, hogy a forradalmároknak is vissza kell vonulniuk. Mariska néni kijelentette: Nézd, Rosszka, megmondom neked őszintén, én néha könyörtelen voltam, a párt erre tanított meg engemet, de soha nem voltam igazságtalan…
És Rozál azzal a gondolattal aludt el: a királyok szobrának akkor is a történelem szemétkosarában van a helye. Gyökeres változást a hitében nem hozott, hogy a szobrok híres művész munkái. Világos, hogy a fizikatanárnő látásmódjával van a baj, túl művelt, nem találja fel magát a szocialista mában. Valahányszor ránézett a szerkesztőségi szobában, menten kisebbrendűségi érzése támadt, s ez bizony naponta többször is megesett vele.

Szepessi Eta kivált a többiek közül, de mindenben, ha például reggelente elindultak a szerkesztőségbe, a fiatalok csoportba verődve mendegéltek, egyedül Szepessi Eta kullogott jóval a többiek mögött, olyan hallótávolságon kívül maradva. Őt fárasztotta a többiek banális, felszínes csevegése, ő reggelente magában akart maradni s felkészülni az új munkanapra. Ha riportra küldték ki, fogta a táskáját, meglehetősen túlméretezett, textíliából készült táskát, sok minden belefért, s egyetlen szó nélkül eltűnt a szerkesztőségből. Kilépett az új fárasztó világból. Később, órák múltával világosította fel az újságíró tanoncokat a rovatvezető, hogy Eta riportra ment ki. Ők, az ifjú kommunisták már hetek óta csak híreket körmöltek, és aki számukra más volt, kezdettől fogva élte a maga napjait. Szepessi Eta az ebédlőben is mindig és következetesen egy távoli sarokba húzódott, s maga elé meredve fogyasztotta el az ebédjét. A Magyar Népi Szövetség kantinjának a városatyák egy régi bojárházat utaltak ki. Rozálnak cseppet se tetszett Eta eltávolodása, s azt súgta Hidegh Erzsike fülébe: – Látod, szinte hivalkodik vele, hogy ő magában eszik, nem keveredik el velünk. Gondolom, le is néz bennünket. Nincs igazam?
Hidegh Erzsike szívét nehezen érintette meg bármiféle érzelem, így Rosszka gyűlöletét, sziszegését is elhárította magától: – Ugyan, biztos vagyok benne, hogy te most túlzol, lehet, hogy neki úgy esik jól a falat, ha magában kanalazza be – s nézegette a nagy magányost.

Rozál azt göcögte: – Nem, itt szerintem egészen másról van szó, ha tudni akarod, így fresszol az osztályellenség.
Erzsike, már amennyire az ő intellektusából tellett, enyhén, de azért láthatóan hüledezett. Nem szidalmazta a fizikatanárnőt, csupán, gondolatban, beígért neki az általa elképzelt pokolból néhány jelenetet. No nem erre a napra, hanem későbbre. Szerinte csakis ott lehet a helye egy osztályidegennek. Hát már a kantinba is belépett az osztályellenség, hát már itt is dúl az osztályharc? S az ámulattól majd megakadt torkán a falat.

Rosszka elemében volt: – Na hallod? Mindenütt ott van, csak teneked nincs megfelelő ideológiai színvonalod, igen, ez veled a helyzet, ezért nem veszed észre az osztályidegent, az pedig pont ezt lesi és máris behálóz, a hatalmába kerít… Annyit mondok, jól vigyázzál magadra, legyél résen!

Hidegh Erzsike megadással rábólintott.

És az első gyűlésen – szombatonként értékelték ki a heti lapszámokat – berobbant a meglepetés. Rozsnyói Aladár, a főszerkesztő, a hét egyik legjobb riportjának Szepessi Eta írását kiáltotta ki. Egy kínai fotókiállításról szólt az írás. Rozsnyói Aladár így magyarázta meg a köznépnek a riportot: „Eta, írásában lát és láttat, továbbá módjával, dióhéjban azért van benne földrajz is, történelem is, már amennyi beleférhet egy ilyen terjedelmű írásba. Remek arányérzékkel építkezik.”

Rozsnyói jót akart, de rosszat tett, mert irigységet vetett el a szívekben. Az igazi áldás az, ha a jót jól cselekedjük. Prohászka Rozál ökölbe szorított kézzel ült a helyén, hiszen ő legszívesebben ellent mondott volna a főszerkesztőnek: Eta írásában egy individualista lény magyarázza el az olvasóknak, hogy ő milyennek képzeli el Kínát. Ő, ő és megint ő. Ez, a kommunisták mércéjével mérve, tűrhetetlen. Az írásnak az is lehetne a címe: mit éreztem én a kínai fotókiállításon. Rosszka szívében fészket vert az irigység, s ezért a gyűlés vége felé szót kért, hogy lesújtson Etára.
– Elvtársak, jó lenne kihasználni, hogy egy tanárnő is került közénk, én arra kérném, hogy este hét és nyolc között tanítsa Jámbor Juliskát, ő szegényke még mindig nem tud rendesen írni.
Drámai pillanatok, Jámbor Juliska felsírt.

– Hogy énvelem mennyit kínlódnak az elvtársak, eztet én nem is érdemlem meg – s az arcáról lerítt, ő, maga se hiszi, hogy valaha újságíró lesz belőle. Hiányzott lelkéből a kapaszkodás egészséges ösztöne. Szepessi Eta bólintott, hogy jó, jó, ő majd leül Jámbor Juliska mellé és írni tanítja. A tisztelt gyülekezet semmi rosszat nem olvasott ki Rosszka indítványából.

Prohászka Rozál lelke mélyén ujjongott, amíg ők a Cişmigiu-park melletti Dorna vendéglőben vacsoráztak (minden este oda vonultak ki), addig Szepessi Eta itt fog ülni, és Juliskát tanítja.

A gyűlés után Rozsnyói Aladár becitálta magához Adrián Elemért, és egészen halkan, amolyan bágyadt hanghordozással kezdte, hogy most már mi is legyen ezzel az analfabéta Jámbor Juliskával, s a magánjelenet abban kulminált, hogy azt ordibálta: a kutya vérvörös f…ba, te, aki régi újságíró vagy, ezt utóvégre hogy képzelted el? És Adrián elvtárs, első ízben, mióta itt, a Nagyasszony utcabeli szerkesztőségben dolgozik, páni félelmet érzett, kibújt tehát a szeg a zsákból, nyíltan utalás történt az ő múltjára, arra, hogy ő polgári újságíró volt, s ez a kommunisták kobakjában nagy bűnnek számított.

– Rozsnyói elvtárs, legyél még egy kis türelemmel, hátha csoda történik, manapság a munkáskádereké a jövő, ez most a pártpolitika. Arról már nem is szólva, hogy túl sok a zsidó a szerkesztőségben… S emígyen most ő koppantott Rozsnyói Aladár orrára, aki ettől menten engedékenyebb lett, ami arra utalt, hogy ő se kunyhóban született, az ő szülei is jómódú zsidók voltak.
– Mondasz valamit, utóvégre, ha ez a pártpolitika, hát fizessen az állam.

Este a közös hálóban Szepessi Eta odaült Jámbor Juliska ágyának a szélére, látta, hogy ez a nyomorult lány sápadtan, rémülten didereg a takaró alatt, s amint vele együttérző lelket érez maga mellett, felzokog.

– Félek, állandóan félek, gyakran fáj a fejem, reggelente cudarul érzem magamat. Meglátod, én még beteg leszek…
Szepessi Eta rögtön felfogta, hogy ezzel a szerencsétlen teremtéssel valami komoly baj van, ez már fizikailag is szenved, ennek már de facto fájdalmai vannak, simogatta kis jéghideg, fonnyadt kezét, azt ismételgette neki, egészen közel a másik tenyér-ijedelem arcához:
– Bízzál bennem, Juliska, én segíteni akarok rajtad.
Rozál az ágyán ülve a körmét vagdosta, az esti csendben váratlanul felnevetett, s ez holmi kegyetlen sikolyhoz volt hasonló.
– Te, Eta, nem így edzik az acélt, de nem ám, tessék Osztrovszkijt olvasni!

Ez volt az a pillanat, amikor Eta felnőtté vált, nővé, aki anya is lehetne, mert ő igenis szánta ezt a magába roskadt félanalfabétát, szánta, ám ugyanakkor féltette is Rosszkától, mert az olyan arcot mutatott fel előtte, amilyent ő eddig nem látott. Szepessi Eta szigorú, puritán munkáscsaládban nőtt fel, kézzel, igaz, ritkán simogatták, de szemmel annál gyakrabban, és főleg sose bántották. Hamar rászokott arra, hogy a tekintetekből szívja magába a vigyázó szeretetet. Könyvek nem voltak a házukban, újságot nem járattak, ő egy mély hangú, tragikus arcú nőhöz járt el könyvekért, aki állítólag Pesten volt színésznő, s jól álcázott bukása után egy láda könyvvel tért haza, akadt nála Shakespeare is piros, félbőr kötésben. Királydrámák. Otthon, gyermekkorában Szepessi Eta hajnalban ébredt, hogy kedvére olvashasson. Napközben a Mutter kiverte kezéből a könyvet: „Ebből nem lehet megélni!” És kézimunkáznia kellett, a Fater zoknijait stoppolta. Náluk az számított munkának, amit két kézzel végzett el az ember. A család megkönnyebbülten felszusszant, amikor bejelentette: „Márpedig én fizikatanárnő leszek!” A szülők ezt már biztató jövőnek fogták fel. És Eta, ettől kezdve, fizikára, matematikára tanított nehézfejű gyerekeket. Pénzért. A Mutter állandóan kilenc keddet tartott Szent Antalnak, böjtölt boldogan, üdvözült képpel, hálatelt szívvel, hogy a szent jó útra térítette a lányát. A háború éveiben a kislány Eta a zárda konyhájában mosogatott, s az apácák üvegekben ételmaradékot rakosgattak neki. „Ne köszönd, megdolgoztál érte.”

A Fater meg a Mutter este belakott a zárda konyhájának a hulladékából. Nehéz idők voltak, még a kenyeret is jegyre osztották. Szepessiné volt azonban annyira rafinált, hogy a lánya lelkére kösse: „Erről aztán kuss! A népek irigyek, de te csak továbbra is ügyeskedjél, legyél szorgalmas, rajtunk segítesz. Háború van, fő, hogy apádat nem vitték ki a frontra.”
Szepessi Eta fekszik az öreg bojárház közös hálójában, és fogalma sincs róla, hogy ki lehet az az Osztrovszkij, aki megedzette az acélt, akit Rosszka imád. Ő megválogatta, hogy mit olvasson el. Már tudta, hogy vannak könyvek, amelyeke