Részlet az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című, készülő regényből

Rikkán erőszakot tesznek

Rikka volt a legszebb lány a faluban. A falut évente feldúlták a zordon török martalócok vagy segédcsapatok. Rikka ilyen esetekben a többi asszonnyal, lánnyal menekült a hegyekbe, mert rettegett az erőszaktól, erőszaktevéstől, megerőszakolástól. Egész gyermekkorában ezzel rémisztgették, ettől óvták. Egyszer aztán nem sikerült elszaladnia.
A marcona török martalóc elállta az útját, és látszott a szemén, hogy erőszakot készül tenni Rikkán. Kiváló fosztogatói tevékenysége méltó megjutalmazásaképpen. Azonban azt a vad, férfias és rémisztő mozdulatot, amivel a buggyos nadrágját megoldotta, Rikka, bár maga is meglepődött ezen, ellenállhatatlanul mulatságosnak, sőt, nevetségesnek találta. S bár a házak égtek, a nők és a csecsemők sivalkodtak, elkezdett hangosan röhögni.

Az öreg és a dátumok

Az öreg minden reggel, ébredés után elővette kis noteszét, és megnézte, hogy aznap minek hányadik évfordulója van. Ebbe a noteszbe az apró-cseprő dolgoktól a nagy eseményekig mindent feljegyzett. Így évek óta minden napra jutott valami ünnepelnivaló, persze csak öregesen. 
„Ma van ötven éve annak, hogy először ettem banánt”, „Ma tizenkét éve műtöttek prosztatával”, „Negyvenegy éve csókolóztam először”, és így tovább, amint az olvasó elképzelheti.
Ezeket az eseményeket az öreg egész nap észben tartotta, vagyis mivel ez lehetetlen, a nap folyamán többször is gondolt rájuk. Ilyenkor melegséget érzett a hasa körül („Ma huszonöt éve voltam felhőtlenül boldog”, „Ma hatvan éve szorongtam először – igaz, ez azóta sem múlt el”), ezért innia kellett egy pohár ásványvizet.
Így várta a halált. Nem félt tőle. Mert abban reménykedett, hogy halála előtt még – jóleső érzéssel! – tud majd arra gondolni, hogy: „No nézd csak… épp ma van tíz éve annak, hogy eltemettem Annuskát”, vagy esetleg: „Hűha! Eddig nem is jutott eszembe, de ha jól számolom, ma két éve látogattak meg utoljára”, vagy arra az egészen prózaira, hogy: „Már az ötéves évfordulóját ünneplem annak, hogy lakásomból eltűnt az utolsó csótány is.”

Bruce Willis, az amerikai nemzet legnagyobb fia

Most már kevesen tudják, de az Armageddon című filmben elmesélt események valóban megtörténtek. (Persze, lehet, hogy nem olyan frappánsan és szellemesen, mint a filmben, és nem is olyan – még a férfiakat is! – sírásra késztetően, de megtörténtek.) Bruce Willis olajkútfúrót és botcsinálta űrhajóst, aki a saját élete árán, magát is felrobbantva menti meg a Földet, már néhány év múlva szentként kezdte tisztelni a világ. Templomokat emeltek neki, hozzá imádkoztak esténként, s az imákban megköszönték, hogy megmentette őket. Bruce Willises amuletteket hordott mindenki; aki nem, az megnézhette magát.
De alig telt el száz év – és milyen kevés idő ez! –, megjelent a kétkedők hada – persze, eleinte csak páran voltak, de aztán haddá álltak össze. Azt hirdették, hogy nem igaz az egész, puszta kitaláció, a lelki szegények tápláléka, parasztvakítás. Eleinte ügyesen megégették őket, de aztán annyian lettek, hogy nem volt mit kezdeni velük. Úgyhogy az igaz hívek csak hallgatták, amint ezek a tanaikat hirdették: nem volt itt semmi megmentés, nem volt robbantás, pláne önfelrobbantás, önfeláldozás, mi?, hahaha! Ezt csak egy kis csoport találta ki, hogy a saját hasznára hajtsa a világot!
De azt ők sem láthatták, hogy Bruce Willis, az amerikai nemzet legnagyobb fia a kozmosz széléről ezen csak megbocsátóan mosolyog.

A stresszmentesítő gépezet

Stanislaw Lemnek

Rob mérnök feltalálta a stresszmentesítő gépezetet. Nagyon egyszerű elven működött (ezt persze csak a feltalálás után lehetett ilyen nagyképűen mondani): meg kellett érinteni a fémesen csillogó burát (ez volt a gép „feje”), és nyomban mennyei boldogság ömlött el a felhasználón. A feszültség úgy sült ki belőle, mint a villám, csak éppen roppant kellemes volt. Az ártatlan gyermekkor üde boldogságát idézte fel néhány másodpercre a kisülés, és legtöbben az orgazmushoz hasonlították. Mindenki beszerzett egyet belőle (mert elég olcsón hozzá lehetett jutni – olyasmi volt, mint a mobiltelefon), és aztán boldog volt.
Csakhogy az emberek úgy kéthétnyi intenzív használat után rájöttek, hogy testük és idegrendszerük teljesen stresszmentessé vált. És bárhogy igyekeznek felhúzni magukat napközben, mondjuk a dugóban, csak nem gyűlik össze annyi stressz, amennyinek a kisütése a kellemes esti programot lehetővé tenné. (Pedig a kellemes esti kisülés már az első hét végén olyan erősen kellett mindenkinek, mint azelőtt a pálinka.)
Ez így nem jó, gondolták a bölcsek, és ügyesen, nagy önuralmat gyakorolva spórolni kezdtek a stresszel. Napokig gyűjtögették, dédelgették a feszültséget, s hétvégén kiengedték – addig a gép letakarva nyugodott a nagyszobában. De nem mindenki volt ilyen okos, türelmes. A hevesebb vérmérsékletűek nem szívesen vártak ennyit: inkább ügyesen feszültséget generáltak maguknak – először csak a főnökökre kiabáltak rá, hogy aztán retteghessenek kicsit a kirúgástól, s nagy legyen az élvezet a bura megérintésekor. Aztán már egymással is ordítottak, tízórait loptak, gyermeküket, feleségüket verték (persze a gyermekek és feleségek ennek örvendtek, hiszen az apukák érkezése előtti rettegést nagyszerű élvezetekre lehetett fordítani nyolc előtt öt perccel a nagyszobában).
De lassan már ez sem volt elég, megszokták a veszekedést és a családverést, a lelkiismeret-furdalás is lankadt – pedig nem akármilyen élvezetek forrása volt! –, úgyhogy tovább kellett lépni. Fegyverrel járt mindenki, és lövöldözött, hogy rettegésben tartsa felebarátait, nagy örömöt okozva nekik. (Már annak, aki hazaért.)
Nem telt el két hónap, vérbe borultak az utcák, felbomlottak a családok, szétesett a társadalom. A boldogság azért még tarolt a maradék emberek között. Aztán az a néhány, aki a végén életben maradt, mint mindig, most is jól járt: ha ügyesen gazdálkodtak azzal a kínzó gondolattal, hogy ők az utolsó ember a földön, és kerülték egymás társaságát, egészen kellemesen teltek az esték.

A meteor-becsapódás

A meteor-becsapódás után két hétig szenzációt jelentettek azok a cikkek, amelyek arról szóltak, mennyire váratlanul érte a vonatkozó területeken éppen akkor (és ott) tartózkodó embereket a becsapódás. Mennyire gyanútlanul élték éppen hétköznapi életüket (mikor a meteor becsapódott). Mennyire nem számítottak a becsapódásra – bizonyítja ezt arcuk, melynek arra sem volt ideje, hogy meglepődjék: éppen a halál pillanatának arcállapotát mutatja. A halál pillanatának boldog, boldogtalan, nevetős, sírós (vagy éppen semleges) képe fagyott rájuk. Aztán az újságírók rájöttek, hogy milyen kicsi a számításba jövő arckifejezések és gyanútlanságok variációinak száma. Úgyhogy inkább a napi aktualitásokról írtak megint.

A férfi halála

Akik megtalálták, nem tudtak mit kezdeni a férfi búcsúlevelével.
Így szólt az írás:
„A legrosszabb dolgok soha nem változnak. Nem tudnak. Talán – esetleg! – a középrosszak. De annak mi értelme? Hiszen a középrossz már félig jó. Hát ez a baj.”

Vállat vontak, tisztességesen felravatalozták, virrasztottak is felette, majd három nap után eltemették.

János bácsi nagy munkája

János bácsi nagy munkában van. Nyelvészeti könyvet ír. Budapesten fog megjelenni, egy rangos kiadónál. Ez a második kötet. Az első már megjelent. Igaz, az még csak itthon, a faluban. Magánkiadásban. A jólelkű szomszédok adták össze a pénzt rá.

Ez csak egy ötlet (beilleszteni valahova!)

Olyan szépen beszélt, magyarázta, hogy a kövek is köréje gyűltek. És összeszarták magukat a gyönyörtől. Attól van ez a sok, mutatott körbe, apró kő itt. A kő ugyanis, csakúgy, mint az ember, magához hasonlót, csak persze kisebbet szarik.
Negyven napig égett, mondta, aztán eldőlt. Amikor az ember eldől, mutatta a kezével, hatalmas robaj rázza meg a földet. Halandók ezt nem hallják. Nem is érzik. Olyan nagy. Hát így, fejezte be.

A beteghajók

A törvény értelmében mindenkinek, aki megbetegedett – de lehetett az akármilyen francos kis nátha vagy kiütés, akkor is –, a kontinensek között cirkáló, hatalmas óceánjáró, betegszállító hajókra kellett költöznie. Mivel egyre kevesebb szárazfölddel bírt bolygónk, óriási találmány volt ez, mindannyian – akik még nem kerültünk a hajóra – így éreztük. Hát vigyázott mindenki magára, ahogy csak lehetett, pedig a köhögést visszatartani igazán nem könnyű.
A hajókon nem volt éppen elviselhetetlen az élet (amíg mi is oda nem kerültünk), az orvosok igyekeztek, tűrhető társadalmi érintkezés folyt (nagyban elősegítve ezzel mindenféle ragályos nyavalya villámgyors tovaterjedését, ezáltal is közelebb hozva a hőn áhított halált), a halottakat bedobták a vízbe, csupa rühes cápa úszkált már a tengerekben, de étvágyuk határtalan volt. Nem mondom, hogy nem volt zsúfoltság, és baj éppen elég, de mit tehettünk volna?
Borzalmas dolog volt a felszállás; a delikvensek tudták, hogy utoljára látják szeretteiket (kivéve, ha lappangó fertőzést adtak tovább nekik még idejében – ezek aztán ugyanazokra a hajókra kerültek; a hatóságok igyekeztek nem szétválasztani a családokat), utoljára éreznek szárazföldet a talpuk alatt, satöbbi, már amit ilyenkor érezni illik. Mert a hajókról nem volt visszatérés, kábé két hét alatt mindenki összeszedett még három-négy betegséget a meglévők mellé, s elpatkolt egykettőre. (Remek létszámszabályozók voltak ezek a hajók.) (Hulltak az orvosok is.)
Jó lenne most azt mondani, hogy aztán egy szép napon az egyik hajón egy szép férfi meg egy szép nő rájött, hogy micsoda megaláztatás a sorsuk, micsoda emberhez méltatlan dolog, és fellázadtak; megszöktek és lángba borították a világot (elég nehéz lehetett, sok volt a víz), majd elbuktak, de inkább nem buktak el, hanem kivívták az emberi nem szabadságát, és a betegek újra boldogan járhattak a szárazföldön (persze, egy részük szükségszerűen elpusztult a szabadság kivívása közben). De sajnos semmi sem úgy történt, ahogy a nagyszerű amerikai filmekben vagy a jópofa negatív utópiákban szokott. Minden maradt a régiben, rohadt egy dolog volt, a hullákat a tengerbe dobták, a cápák cirkáltak, a kikötőkben meg nagy volt a sírás-rívás.