Grigor Ahtamarci1 (avagy Grigorisz Aghtamarci) örmény pap volt, akit 1512 körül Akhtamar katolikoszává (az Örmény Apostoli Szent Egyház hat vezetője közül az egyik)2 léptettek elő. Számos örmény paphoz, püspökhöz és katolikoszhoz hasonlóan, Grigor Ahtamarci is költő volt. A 15. század második felében született, és Kelet-Anatóliában, a Van-tó partján levő Akhtamar kolostorában tanult.3 Grigor az Arcruni-dinasztiából4 származott, akik egykor az örmény arisztokrácia vezető rétegébe tartoztak, Szmbat örmény király a nagyapja volt. Ez lehet az egyik oka annak, hogy Grigor, a költő, rendkívül érzékeny volt arra, hogy az örmények idegen fennhatóság alatt álltak az ő idejében.5

A 15–16. század a változások kora volt Kelet-Anatólia lakói számára. Az örmények olyan területen laktak, amelyen két hatalmas birodalom, az Oszmán és a Szafavid osztozkodott, szinte folyamatosan. Az „átmenet és átcsoportosulás” idejét élték a 16. században, miközben az iszlám hatása, különböző módokon,6 egyre erősebbé vált. Számos könyvíró-műhely és monasztikus iskola tevékenykedett ebben az időszakban. Az innen kikerülő írástudók sirámai megénekelték az örmények szenvedéseit, akik megélték Bitlisz elestét, Uzun Hasszán általi elfoglalását, akiknek vándormunkásként kellett fenntartaniuk családjaikat, és szemtanúi voltak templomaik és kolostoraik lerombolásának is ezekben a viharos időkben, amikor az Oszmánok és a Szafavidok közt dúló harcot és a politikai bizonytalanságot ráadásul még a helyi fegyveresek is kihasználták, számos falut és várost kifosztva.

Grigor Ahtamarci munkássága azonban, költőtársaitól eltérően, nem tartalmaz siralmakat (leszámítva a becsempészett egy-két panaszt az idegen uralom alatt élő örményekről). Költészete két általános irodalmi irányulást ölel fel: a didaktikustanácsadói hangvételűt és a tavasz-szerelem témájút.7 Gyakran úgy tárgyalják a középkori örmény költészetet, legalábbis ami a lírai vonulatát illeti, mintha az egységes egész lenne. Peter Cowe, az Értelmezési modellek a középkori örmény költészethez című munkájában ehhez a költészethez egy hármas egységű megközelítést ajánl, amelyet egy 17. század végi kéziratban talált klasszifikációs rendszer alapján épített fel. A kézirat, mely Cowe szerint egy korábban íródott eredeti másolata, a következő alcsoportokra osztja az örmény költészetet: (1) kifinomult, allegorikus költészet, (2) egyszerű stílusban és alacsonyabb hangfekvésben íródott költészet, és (3) hétköznapi nyelvhasználatban, hangszeres kíséretre írt költészet.8 Grigor Ahtamarci munkássága, amint az a kéziratban is megemlítődik, az első alcsoportba tartozik – és ebben a tanulmányban én is ezt a nézetet osztom. Cowe az ő líráját az örmény költészeten belül natív szubsztanciális megközelítésnek hívja, és a kifejezést olyan tudósok alkalmazták munkáikban, mint James Russell és Theo Van Lindt, akik Hovhannesz Tulkuranci, lletve Erzenkai Konstantin (Kosztandin Erznkaci) költészetét tanulmányozták.

Ez az elmélet, a natív, belülről való lényegi megközelítés9 újdonságnak számított 1987-ben, amikor Russell bevezette. Addig az örmény irodalmat gyakran a Kelet vagy a Nyugat termékének tekintették – és semmiképpen nem a történelmi események bonyolult szövevényének és az irodalmi hagyományok sokféleségének hatására születő sajátos irodalomnak. Russell állítása szerint:

„A középkori örmény lírai költészet az iszlám előtti perzsa hagyományban létező vándor-énekességből fejlődött ki, ami az Arsakida-dinasztia10 Örményországában is ismeretes volt. De ehhez az archaikus eredethez még hozzáadódtak a keresztény kultúra újításai, valamint, sok esetben, egyfajta iszlámesztétika (ezt szintén tág értelemben véve, hiszen itt ez főleg perzsa eredetű volt, és olyan témák uralták, mint a kert, a bor és a szerelmesek, melyek az Iszlámot megelőzték, és gyakran ellentétesek voltak vele).”11

 
De éppen a gyökerek és célok bonyolultsága az, ami érdekessé teszi a középkori örmény költészetet. Az Iszlám hagyomány misztikus költészetével foglalkozó kutatók számára nagyon is ismerősek a középkori örmény költők által használt motívumok és allegóriák. A középkori örmény szerelmes költészetben gyakoriak a virágokkal és madarakkal telített, pompás kertek leírásai, amely nagyon jellemző például olyan perzsa költőkre, mint Fariduddin ’Attar és Sza’di. Tulkuranci maga is virágok miriádjait jeleníti meg, amint vezérük, a szeretett rózsa iránti tiszteletüket fejezik ki:

Susan kanacs murt u marakhn
Jev manusak i mi tardzan,
Gnacin vardin erkrbakin,
Zteghn unein ivreancn alam.12

 Liljom, mirtusz, ibolya, vértő,
Kökörcsin – minden virág eljő,
A ciklámen-lobogóval
Rózsa előtt meghajolnak.13

’Iraqi perzsa költőhöz hasonlóan, aki ezt írja: „Minden mi van, valóban mind Ő: / Lélek és hit és szív és szerető.”14 – Erzenkai Konstantin világában is Isten mindennek a Teremtője, minden Őt tükrözi:

Gojnn i ken e, ge ken e… i ken e,
Ham u hotn anusn i ken e,
Pajcarrutean tipn i ken e,
Znoszaj parok patvo ken e, du esz.

Tőled a szín, tőled a szépség,
Tőled az íz, s tőled az illat, A
 csodás is tőled származik,
Ki dicst zeng neked, ő is Te vagy.15

A középkori örmény költők Istennel való lelki közösségnek16 tekintik a bortól való megrészegülést, együtt dalolnak a csalogánnyal, aki szerelmét, a rózsát hívja. Az örmény költészet eme vonulata sajátosan anatóliai. Hasonló költeményeket ezen a vidéken perzsa és török nyelveken is szereztek, viszont az örmény költészet még nem részesült az iszlám társaiéhoz mérhető figyelemben.

Az örmény keresztény költészet ugyanakkor egy iszlám hatás alatt álló társadalom terméke is volt. Az örmény szerzők átvették a perzsa irodalmi hagyomány (úgy az iszlám előtti, mint az azt követő hagyomány) számos alkotóelemét, szintetizálták saját irodalmi hagyományaikkal, ezáltal új örmény irodalmi stílusokat teremtve. Helyzetük hasonló az andalúziai zsidó szerzőkéhez, akik az uralkodó arab–iszlám kultúrát elegyítették saját zsidó hagyományaikkal.17 A középkori örmény költők munkáiból kitűnik az igyekezet, amely az örmény keresztény eredetet megőrzésére irányul, miközben mondanivalójukat át- meg átszövik az uralkodó perzsa-iszlám kultúra motívumai, sőt, még annak szókincse is. Így, míg a középkori örmény költők szabályszerűen átveszik muzulmán szomszédjaik misztikus költészetének ritmusképleteit, képi világát és stílusát, addig az iszlám misztikus költészetre olyannyira jellemző, az önmegtagadás és az énnek az Istenben való megsemmisülése felé vezető utat egyáltalán nem tekintik magukénak.18

A szeretett rózsa és a szerelmes csalogány motívuma jellemző a perzsa és az iszlám irodalomra, ahol az isteni – legyen az maga a próféta, vagy akár Gábriel arkangyal – iránti intenzív szerelem allegóriájaként jelenik meg.19 A rózsa és a csalogány motívuma a középkori örmény lírai hagyományban is fellelhető, és hasonlóan allegorikus szerepet tölt be. Bár nem lehet tudni, kik voltak azok az örmény költők, akik elsőkként vették át ezeket a motívumokat, Van Lindt-nél megtalálhatjuk azon költők méltatását, akik éltek velük.

„Leválasztották az allegóriákról a kizárólag iszlám vonásokat, és egy keresztény világképbe helyezték őket, az asszociáció-láncolatok egy egész, új sorozatát indítva meg ezáltal.Mint például a csalogány kettős szerepe, mint Keresztelő János és mint Gábriel arkangyal; a rózsa tövise mint a töviskoronára is utaló kép, a rózsa vörös színe mint Jézus vérének jelképe, és mint a skarlát színű köpenyé, amit a katonák csúfolódásból adtak rá, és mások.”
Grigor Ahtamarci a középkori örmény líra egyik legfontosabb alakja, Hovhannesz Tulkuranci, Nahapet Kucsak és Erzenkai Konstantin mellett. Grigor Ahtamarci egyik legismertebb verse A rózsa és a csalogány éneke Grigor Ahtamarci katolikosz elõadásában. Tulkuranci, Erzenkai Konstantin és Grigor Ahtamarci költészetében egyaránt megtalálható a rózsa és a csalogány témája, mint egy szerelmi kapcsolat, néhol mint a Krisztus és vagy Gábriel arkangyal vagy Keresztelő Szent János közti kapcsolatot allegóriája. Úgy tűnik, más esetekben a rózsa és a csalogány közti kapcsolat egy isteni ihlettől és asszociációktól mentes, szenvedélyes, földi szerelem jelképe. Erzenkai Konstantin azon költők egyike, akik elsőként alkalmazták ezt a motívumot, a 13. század második felében, Erzenka vidékén (a mai Erzindzsán Anatóliában). Mi több, első allegorikus verse után, amelyben megjelenik a rózsa és a csalogány, a költő egy másodikat is írt, ebben megmagyarázza a vers jelképrendszerét azoknak az olvasóknak és hallgatóknak, akik félreértették szándékát. A második vers bevezetője így hangzik:

Meknutivn vardin hamarot: Vaszn angitac sineci, zi karcein jete
Vaszn marmnu(orac) er bank vardin, es vasn ayn greci:

A rózsának egy rövid értelmezése. A tudatlanoknak írtam,
Mert azt hitték, hogy a rózsáról írt verset a test által kell
Megérteni; hát úgy írtam.

Erzenkai Konstantin Erzenka vidékéről származó költő volt, aki vallásos nevelésben részesült. Valószínűleg pap volt, bár nem lehet tudni, hogy a testvérek, akikhez a verseit címezi, papok-e, avagy a futuwwa-alapú20 szellemi-társadalmi szervezet tagjai. Erzenka városa középkori kereskedelmi központ volt, ahol keresztények és muzulmánok éltek egymás mellett. Örmény és perzsa nyelvű, didaktikus és romantikus- misztikus versek maradtak fent erről a vidékről. Körülbelül harminc évvel Konstantin után, Erzenkai Hovhannesz, örmény pap-költő muzulmán filozófusok munkáit fordította örményre, valamint egy akkoriban Erzenkában működő örmény keresztény futuwwa-alapú testvériség szabályzatát is megírta. Emellett hatalmas méretű didaktikus-tanácsadó irodalmat és költészetet hagyott hátra. Nadzsm al- Din Razi Erzenkai Konstantin kortársa volt, aki egy, a Konyából Erzenkába való utazása következményeképpen, megírta az erzenkai muzulmánok „embertelenségét és a szívükben rejlő gonoszságot”.21 Itt szerkesztette újra fontos munkáját aMerszad al-ibad-ot, amiből szándékosan kihagyta a szufi információk nagy részét, és újabb részeket adott hozzá a királyságról, amelyeket mecénásának tiszteletére írt.

Erzenkai Konstantin költészetére jellemző, hogy a költői közép-örmény szövegbe természetesen ékelődik be a perzsa nyelv, amely az akkori anatóliai értelmiségi és uralkodói elit nyelve volt. Az itt szóban forgó versében maga a csalogány szót is perzsául (bul bul) használja, pedig van ennek örmény megfelelője is (szokhak). Itt is szerelmi költeményről van szó, amelynek végső tanulsága az önfeláldozó szere lemről okít. Erzenkai Konstantin egy virágokkal teli, buja kert képét festi meg, ahol a rózsabokor jövőjéről vitatkoznak a rózsára féltékeny virágok. A Csalogány védi a szerelmét, akinek a fenségessége ámulatot ébreszt szomszédaiban. Így dalol:

Te szer e carn u szer caghikkn, u szer havun dzann i carin.
Szer e vardn u szer bölbuln, szirov nszdil i veraj vardin.
Szirov en gujn u gujn geghecik ajn caghknin.
Vaszn sziroj pokrik havern i caghknun veraj nszdin.

Szerelem a fa, szerelem a virág, és szerelem a madarak hangja
A fákon, / Szerelem a rózsa s szerelem csalogány, ki szerelemtől
Bódultan ül rózsaágon, / Szerelemtől csordulnak csodás és tarka
Virágok / Szerelemből madárkák sorjáznak ezer virágszálon.

A költő a mindent átható isteni szeretet kontextusában képzeli el a csalogány és a rózsa közti szerelmet, amely e kertjelenetben könnyen tetten érhető. A költemény a rózsa feláldozásával zárul, a virágok és madarak legnagyobb sajnálkozására, hisz ezek teljesen elbódultak a rózsa illatától, és csupán arra vágynak, hogy mellette lehessenek. Miután a rózsát feláldozzák, lekvár és sörbet készül belőle. Van Lindt ezzel kapcsolatban Jézus szavait idézi: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” [János 12:24] Erzenkai Konstantin költeménye, lévén az egyik első örmény vers, amelyben a rózsa és a csalogány motívuma előfordul, valószínűleg számos, korban utána következő örmény költőre hatással volt. Ennek ellenére, úgy látszik, hogy az itt oly erőteljesen jelenlévő keresztény képvilág és jelrendszer kimaradt követőinek verseiből.

Legalább fél évszázaddal Erzenkai Konstantin után, Hovhannesz Tulkuranci, Szisz katolikoszának költészetében az Erzenkai Konstantintól kölcsönzött képvilág már a tavasz közeledtével kerül kapcsolatba.

Havert amen urakhacan,
Jev i ivreanc dadarkn ekan.
Cicrunkn ekin jev un dörin,
Szaghmosz aszcin ztunn i löman.
 
Ohanahavn u öröghnan,
Ghumrin unin hujzs kaghcör dzajn
Giten karoz, gandzer ev tagh,
Meghedik u sat sarakan.
 
Aragiln u szagn u batn
Ev snororn urakhacan,
Bölbulkn ekin papaganok
I vardenin tavalecan

Erac erkir ev kaköghacav,
Bivrk i bivroc caghkunk buszan,
Dastunk amen caghkok
lcan Or i hodojn mardik cöncan.

Örvendezve mind a madarak
A helyükre letelepedtek.
Jöttek a fecskék, fészket remekeltek –
Zsoltárt énekeltek, mint otthonra-leltek.

Mátyásmadár és szentjánosbogár,
És a vadgalambnak nyájas hangja;
Szentbeszéd, dics-ének, vers tudója,
És dallamok, s mind himnuszok atyja.

Gólya, liba, lúd, kacsa,
Gácsér ujjong együtt,
Csalogányok hő vágya
Rózsabokrot felfűt.

A föld buzogott, majd ellágyult.
Virág-mirjád nőtt ki belőle;
A mezők mind rügy, mind friss hajtás,
Illatoz ember örömére.

Russell megjegyzi, hogy Tulkuranci ebben a versben a megfigyelő szerepét tölti be és nem a szenvedélyes szerelmesét. Leírja a kertet, miriádnyi virágával és madaraival, amint az életet ünneplik, amelyet Istentől kaptak – mindenből ez sugárzik.

A zsoltárokat, dicsőítő dalokat és himnuszokat éneklő, Isten szellemétől átjárt madarak képe egy másik anatóliai költőt, Junusz Emre török misztikust22 juttatja eszünkbe:

A hegyekkel, a kövekkel együtt
Foglak hívni Téged, Uram, oh Uram!
A pirkadat madaraival együtt
Foglak hívni Téged, Uram, oh Uram!

A tenger halaival együtt,
A sivatag szabad gazelláival együtt,
A misztikus hívószavával: ”Ő az, Ő!”
Foglak hívni Téged, Uram, oh Uram!23

Az anatóliai muzulmán költő a dhikr24 segítségével, a hegyekkel, madarakkal, halakkal és gazellákkal együtt hívja Istent, míg Tulkuranci zsoltárokat, dicsőítő dalokat és himnuszokat énekel a virágokon és fákon levő madarak hangján. A költemény részletesen leírja a virágok bomlását, a gyümölcsök beérését. A költő abban a (magától értetődő) sorrendben említi a virágokat és gyümölcsöket, ahogyan Anatóliában a természetbe megérkeznek, évről évre – a költemény végére hagyva a szőlőt, ami nyár végén, éppen az ősz beállta előtt érik azon a vidéken.25 A szőlőből bor lesz, és a költő Jézusra utal:

Asze arek arbek hujszov
Sza e arjun im prkakan
Ov arbe zdaj szrbuteam,
Vocs csasake zmah havitean
Na i jisz bnakeszce
Ev es i nma anzravakan.

Vegyed és igyad reménnyel;
Ez az én megváltó vérem.
Aki tisztán veszi magához,
Nem lesz része az örök halálban.
Hanem bennem fog élni
És én benne, mindörökre.

A vers a halál, az elmúlás folyamatának leírásával folytatódik, mintegy figyelmeztetésképpen a hallgató számára: „szeresd testvéredet és szeresd az imádságot, tiszta alázattal és bűnbánattal”. Tulkuranci a „Gyehenna tüzét” helyezi kilátásba olvasói és hallgatói számára, amennyiben bűnben maradnának. Ebben a versében tehát a költő a kert, a madarak, a rózsa és a csalogány közt feszülő szenvedély világával a teremtés hatalmasságát és szépségét, Isten szeretetét írja le. Az ősz az öregedés, a halál közeledtének a jelképe. A tavaszi kert viszont a Paradicsomot is tükrözi, amit Tulkuranci így fogalmaz meg:

Part e mez szpaszil anancn,
Or havitean e anvaghcsan,
U hanapaz orn e garnan,
Park u pativ e ankhapan.

Az öröklétet várnunk kell,
Örökké tartót, s végtelent,
Minek napja mind tavasz,
Dicsőség, becs hol épen lel.

Tulkuranci számára a tavasz a teremtés Istentől való származásának és Isten szeretetének a bizonyítéka, ugyanakkor a Paradicsom tükörképe, ahova szeretet és imádság által lehet eljutni.

Grigor Ahtamarci „csalogány és rózsa himnusza” a 16. század első feléből származik, és vers-regényként tartották számon. A költemény meglehetősen hosszú, egy egész történetet mesél el. Harminchét versszakból áll, mindegyik négysoros, kivéve az utolsót, amely nyolc sorból áll. Különösen érdekes a versben az is, hogy a költő minden egyes versszaknak megfeleltette az örmény ábécé egy-egy betűjét. Az örmény ábécé harminchat betűből áll. Minden versszak utolsó sorának utolsó betűje (és legtöbb esetben a versszak minden sorának utolsó betűje) megfelel az örmény ábécé sorrendjének. Miután sorra veszi mind a harminchat betűt, és történetét immár befejezi, a költő a harminchetedik versszakban önmagáról ír.

Az örmény ábécé, részben a görög ábécé mintájára, az Ա (ա), betűvel kezdődik, amit ajbnak neveznek, és ’a’-nak ejtenek, és a ք betűvel végződik26, amit kenek neveznek és ’k’-nak ejtenek. Az első betű az Isten szó első betűje is (Asztvac), valamint az utolsó betű a Krisztus szó első betűje is (Krisztosz). Grigor Ahtamarcinak az örmény ábécére összpontosított figyelme arra késztet bennünket, hogy átgondoljuk, miért használta azt ilyen egyértelműen jelképes módon. Az örmény ábécé megalkotója Meszrop Mastoc pap volt az 5. században, kinek hagyatéka azóta legendás méreteket öltött. Nina Garszojan középkorszakértő szerint, az örmény ábécé megalkotása hozzájárult az örmény identitástudat kialakulásához (ami különbözött a bizánci keresztény identitástól) – és irányt szabott az egész nép összetartozás-tudatának, a politikai meghatározottságoktól függetlenül.27 Ez a perzsa szavakkal, sőt néhol teljes perzsa sorokkal átszőtt költemény bizonyítja, hogy a középkori örmény költő használta ugyan az uralkodó idegenek stílusát, jelképvilágát és nyelvét (ez esetben a perzsa-iszlámot), de közben hű maradt saját lírai örökségéhez is. Meg kell itt jegyezni, ez a vers különbözik a többi középkori, a csalogány és a rózsa esetét megörökítő örmény verstől. A költő megénekli ugyan a szenvedélyes szerelmet, de ez a szerelem e világi, nagyon kevés isteni utalással.

A rózsa és a csalogány verse.
Elmondja Grigor Ahtamarci katolikosz

Szólnak a virágok: „Ebből elég!
A rózsát meddig fogod hívni még?
Hangod még meddig hallgatjuk:
A kertben hogy felzúg, majd alél?” 

„Gyötörni meddig fogtok még engem? (5)
Szívem pecsenye, süti szerelem –
A rózsa szerelme emészt el rendben.
Elhagy erőm, ha nincs közelemben.

Hadd hajtsam a rózsabokor tövén
Nyugalomra fejem, s legyen fedél (10)
A zöld levél, hisz lángol a szívem.
Sebesen jövök, repülök felé!

Nézhessek még egyszer szemébe,
Hogy illanjon gyásznak emléke –
Vagy te a paradicsom éke, (15)
Mindenkinek szíve reménye.”

Így a rózsa: „Dalolj, csalogány!”
S fennen szólnak édes harmóniák.
Csalogány, hangod, ki hallja – csoda, (20)
páratlan! – szerencse fia.

Ki csalárdul levesz lábadról,
Föld színéről pusztuljon, fiastól.
Édes élted legyen hosszan tartó
Meséld, csalogány, te örök dalnok!

„Csalogány! – perlekednek a csirkék, (25)
Hallgass el már! Meddig hangoskodsz még?”
Mire ő: „Szenvedésből születik
Meg a rózsa iránti szenvedély.

Szívem megáll, mert szíve kemény.
Amíg ti azzal gyötörtök: „Elég!” (30)
Jöjjön a vihar, rázza szirmait
A szél: remegve legyen enyém.

Elhagyott erőm és legyengültem,
Tőle távolodom, s máris elterültem.
Napjaim mind halál-révületek, (35)
Csak illata enyhít gyötrelmemen.

Nappal csak ácsorgok izgatottan,
Éji rút álmoktól megkínzottan.
Könnyem árad, mint a záporeső,
Sosem ereszt e kertből sehova ő.” (40)

A virágszál rubintban tündököl,
Csalogány gyengül, alig áll lábán –
Élet illatát itta, örököt,
Szédelgett is, szerelmétől kábán.

Látta a rózsa, csalogánya boldog, (45)
Semmi sem riasztja, dalát osztogatja –
Mosolyodik hát egy pillanatra:
Pompás orcáján tűz mi felragyog.

Lángolt a rózsa, vörösen izzott,
Csalogánykirály csak neki dalolt. (50)
Bolondul ittasult az ő illatától –
Részeg volt a rózsa látásától.

Így énekelt: „Kert bolondja lettem,
Mindenki csak csúfolódik velem –
’Ejha! A rózsa rá sem hederít, (55)
Kegyeiből, ni, megint kiesik.’

„Naphosszat az ág hegyén lesem,
Jön-e valaki az ösvényen erre.
Legyen az bárki, halál a neve:
Elviszi őt, hogy hajába tegye. (60)

Szép színekbe öltözött a rózsám,
Közelében elpirul az orcám.”
Még így szól: „Igaz szerelemmel,
Sóhaj és kín nélkül jöjjél hozzám.”

A rózsa: „Hagyj oktondi játékot másra, (65)
Bíborszínem szirmom mind átjárja.
Éji harmat hullik koronámra,
Feldíszíti ragyogó kristályba.”

És folytatja: „Édes legyen hangod.
Fogva tart még tegnapi bús dalod – (70)
A virágok koronája vagyok,
Mert sugárzok, csillogva áradok.

Óránként felcsendül bús ének,
Megnyitom leplemet, s elébed lépek,
Látványod üdít és vigasztal, (75)
Soha többé el nem küldlek téged.”

A csalogány dicséri a rózsát,
Zengi megint a tegnapi nótát:
„Mi virágszál, mind csak téged szolgál,
Fenséges és uralkodó király.” (80)

Éjfélkor az álom elhagyja szemét,
Várja a rózsa keltének idejét –
Harmat lepi be a rózsabokrot,
Fénybe öltözve a rózsa szépségét.

A rózsa elrejti mind tövisét, (85)
Illatba burkolja éles fegyverét,
A csalogány elveszti eszét:
„Álom ez, vagy való szenvedély?”

A csalogány belép rózsa sátorába – (90)
Mondja: „Minden ember panaszára
Kérlek, csókolhassam meg az orcád,
Szenvedésem elmulasztására.

Mikor öleltél meg utoljára?
Ki tanít e színeváltozásra?
Te fenséges, kecses, hogy büntetsz, (95)
Nem róhatsz fel bűnt az én kvótámra.”

Éjt nappá téve, vágy tüze pirít
És kín szorít, mint titkos bilincs.
Te vagy borom, aszalt szívet derítsz,
Mi az araboknál erősebb sötétlik. (100)

A csalogány zeng, merész a hangja,
Mondja: „A zöld rózsa délceg és nyalka
Mielőtt még más virág virulna;
Hercegek közt hős ő, királyok utódja.

Dicsfény vagy te, és zöldellő nagyság, (105)
Nincsen olyan szó, mely felérne hozzád.
Ellenfél szívébe jég-tőrt döf színpompád
Kegyetlen: fénykard és izzó igazság.”

Meddig kísér el még a rózsa átka?
Meddig öl szerelme, te szegény pára? (110)
„Ahogy ő rám pillant, van annak ára:
Megtört lelkem kap szabadon szárnyra.

Örök tűzben sajgok, palástjában
Hogyha nem is látom őt, hiába. (115)
Hajszoltok ti engem, vágyamnak dacára?
Dics-énekre fakaszt a rózsa látványa.”

S dalol: „Feddhetetlen vagy te,
És kerek világon nincsen reád példa.
Bűn és gonosz nem fér hozzád soha,
Zöld talárban bíborarcú csoda.” (120)

Minden reggel, hajnalhasadásra
Jő, ékes köszöntőt zengni a rózsára.
Együtt dalol vele vadgalambnak párja,
Mind a kettejüknek boldogulására.

Csalogánnyal rózsa beszédbe elegyül – (125)
Miután az hosszan a sátrában megül,
Többi madarak között kiválasztottan,
Teli örömökkel álmot, enyhet ad neki.

És amikor megszólal a rózsa,
Most már nem a csalogányt kínozza – (130)
Kacagott és örvendezett ő is:
Gyümölcsét a szeretet meghozta.

Szíved nem ismer szerelmet, (135)
Ezért nem kell neked hangom.
„Elég legyen!” – rózsa kiált,
Dallal mégis csalogatom.

Krikor bátyánknak, felejthetetlennek.
És Akhtamarba, a jelentéktelennek.
A világi szeretet kétélű kard:
És e szablya sebezte lelkemet. (140)

Az istenadta Mecopeci
Kért meg, írnék neki.
Írtam hát teljes szívemből.
Istennek áldása légyen mindkettőnkön.

Az örmények naptára szerint, (145)
Kilencszáznyolcvankettőben,
Midőn, csavaros törvények szerint,
Hágár uralkodik, s a népet perzseli.

Ez a költemény28 a csalogány szenvedélyes szerelmét regéli el a rózsa iránt, a virágok és madarak csúfolódását, valamint a rózsának csodálója iránti változó magatartását. A költő utal néhol vallásos szimbolizmusra, de a vers inkább romantikus, mintsem a szellemi líra terméke.Mi több, az utolsó előtti versszak azt sugallja, hogy maga a költő, egy cölibátusban élő, örmény katolikosz is megsérült már a földi szerelem „kétélű kardjától”. Lehet, hogy éppen ez a vers mondanivalója: Isten és Krisztus mindenben benne van, még a vers formájában is, lévén hogy „a”-val kezdődik és „k”-val végződik (ez a vég-kezdet, „alfa-omega” sajnos nem érhető tetten stilárisan a magyar fordításban – a ford.) – és a csalogány szerelme azért ítéltetett kudarcra,mert földi volt, és nemisteni. A költő kölcsönveszi ugyan a perzsa iszlám hagyomány misztikus motívumait, de az allegóriák elvesztik eredeti értelmüket, valamint a vers egésze is szellemi vonatkozását. Végül pedig, amikor megemlíti Örményország idegen kézre jutását, a papok visszakerülnek a papság körébe, a keresztények a kereszténység körébe. Russell hasonlóan vélekedik a Tulkuranciról szóló munkájában: „A megoldás nem abban található meg, hogy az egyén alárendeli énjét földi szerelmének, sem a szufi-jellegű, az istenit tükröző szeretett lény iránti önfeláldozásban, hanem egy olyan szerelemben, ami mindkét fél kölcsönös, szent fogadalmára épül... Tulkuranci megfáradt, csalódott a szerelemben, de megveti a kéjt, és elítéli a kapzsiságot és romlottságot, amelyet önmagában vagy akár társaiban észlel.”29

Lehet, hogy Grigor Ahtamarci nem utasítja el olyan egyértelműen a szerelem eme „útját”, de végeredményben a költemény, amelyben a csalogány megadja magát ennek a nem teljesen viszonzott szerelemnek, a földi szerelem negatív hatásaira figyelmeztet, és azt sugallja, hogy az örmény költő számára a perzsa-iszlám képvilág nem vezet sem igaz szerelemhez, sem Istenhez. Talán éppen ez a középkori örmény líra legérdekesebb aspektusa, hogy a perzsa képvilág és szóhasználat átvétele nem vezeti szükségszerűen az örmény szerelmest az Istennel való egyesüléshez, amely az iszlám költészetben oly egyértelmű.

NAGY IMOLA fordítása

A versbetéteket NAGY IMOLA és KALI KINGA fordította Az eredeti örmény szöveget tipográfiai érdekességként a lap nyomtatott verziójában közöljük.

JEGYZETEK
1 A magyar nyelvű szakirodalom Grigor Ahtamarcinak (Ahtamari Gergely) nevezi, így itt is
ezt használjuk. (Vö. Hájk és Bél harca. A régi örmény irodalom kincsestára I. Ókor–középkor. Válogatta
és szerkesztette: dr. Schütz Ödön. Bibliotheca Caucasica – Series Armenica I. Életünk könyvek.
Szombathely, 1995.) (K. K)
2 A 16. században, a Minden Örmények Katolikoszátusa, az Ecsmiadzin Szent Szék volt;
más katolikoszátusok a következő helyeken voltak: Kilikiában (Sziszben), Akhtamarban és Gancaszarban;
Jeruzsálemben volt egy Patriarkátus és Konstantinápolyban (Isztambul) egy Püspökség, amiből
később Patriarkátus lett. Lásd: Bardakjian, Kevork B. A Reference Guide to Modern Armenian
Literature [Hivatkozási kézikönyv a mai örmény irodalomhoz] (Detroit, 2000, Wayne State Press),
23–24. o.
3 A monda szerint a kolostor (mely az Arcruni-fejedelmek korában épült, 915–921 között)
egy tragédia által szerezte nevét: a szerelmes fiú minden éjjel átúszta a Van-tavat, hogy szerelmét, Tamarát
láthassa, ám amikor egy éjszaka nem kapott jelet, és „Akh, Tamar!” sóhajjal a vízbe fulladt. A
kolostor nevének mindkét formája használatos: mind az Akhtamar, mind az Aghtamar. Az információ
Dukai Ditta néprajzkutatótól származik, akinek ezúton is köszönöm e lapszám megvalósításában
nyújtott érdemi segítségét. (K. K.)
4 Déli örmény részfejedelemség a Bagratida-dinasztia korában. A Bagratida királyi dinasztia
886–1045 között uralkodott Örményországban. (K. K.)
5 Avdalbekjan, M. T.: Grigorisz Aghtamarci tagher (Szovet Grogh[0], Jereván, 1984), 5. o.
6 Bardakjian, 31. o.
7 Kiparean, H. G. V.: Patmutivn Hin Grakanutean (Szent Lázár szigete, Velence, 1992), 625. o.
8 Cowe, Peter: Models for the Interpretation of Medieval Armenian Poetry [Értelmezési modellek
a középkori örmény költészethez], in New Approaches to Medieval Armenian Language and
Literature [Új megközelítések a középkori örmény nyelvhez és irodalomhoz], J. J. S. Weitenberg, ed.
(Rodopi, Amsterdam, 1995), 40. o.
9 Van Lindt, Theo, Kostandin of Erznka an Armenian Religious Poet of the XIIIth–XIVth century
[Erzenkai Konstantin, 13–14. századi örmény vallásos költő; nem publikált Ph.D. disszertáció,
Leiden, 1996.], 48. o.
10 Az örmény Arsakuni vagy Arsakida-dinasztia (64–428) a perzsa Arsakida-dinasztia oldalága
volt. (K. K.)
11 Russell, James R.: Yovhanne¯s T’lkuranc’i and the Mediaeval Armenian Lyric Tradition
[Hovhannesz Tulkuranci és a középkori örmény lírai hagyomány] (Scholars Press, Atlanta, 1987) 6. o.
12 Russell, P. XV. o.
13 Uo. 90. o.
14 Schimmel, Annemarie: As Through a Veil. Mystical Poetry in Islam [Mintha fátylon keresztül.
Iszlám misztikus költészet] (One World, Oxford, 2001) 61. o.
15 Van Lindt, 56. o.
16 Például Asztvacatur, a 16. századi költő verse „Ajn arradzsin zsamanakin”, in Kosztaneanc,
K.: Nor zsoghovacu: midzsnadarean hajoc tagher u otanavorner. 4 köt. (Tiflisz, 1892, 1896), 2, 41–45. o.
Ugyancsak, Szarkavag Berdakaci „Khaghogh zkek govel piti” című verse. Uo. 1, 46–47. o; 3, 67–69. o.
29
17 Scheindlin, Raymond P.: Wine,Women and Death.Medieval Hebrew Poems on the Good Life
[Bor, nők és halál. Középkori zsidó versek a jó életről] (Oxford University Press, New York, 1986)
4–5. o.
18 „A középkori perzsa költészet nagy részében a szeretett lény, azaz a vers címzettje… eszköz
a költő számára, amely által az isteni iránti vonzódását, az isteninek való alárendelődés (arab
taslıŻm) és a teljes önmegtagadás vágyát fejezi ki. Arra vágyik, hogy a szeretett lény iránt érzett szenvedély
tüze teljesen feleméssze, és ezt az állapotot egyenértékűnek tartja azzal a megsemmisüléssel
(arab fanaŻ’), amelyet a misztikus keres, az istenséggel való Egység megvalósítása érdekében…
Tulkuranci nem ezt a misztikus utat választja. Nem abban lel megoldást, hogy az egyén alárendeli énjét
földi szerelmének, sem a szufi-jellegű, az istenit tükröző szeretett lény iránti önfeláldozásban, hanem
egy olyan szerelemben, amely mindkét fél kölcsönös, szent fogadalmára épül.” Russell, 12. o.
19 Schimmel, Annemarie: Mystical Dimensions of Islam [Az iszlám misztikus dimenziói]
(Chapel Hill, North Carolina, 1975) 217, 220, 222, 374. o.
20 A szufi-ideológia körül csoportosuló, városi etnikai szerveződések a 13–14. századi Anatóliában,
amelyek olykor a céhekhez hasonlóan működtek, külön belső törvényeik voltak, amelyeket
alapszabályzatuk állított fel (alkotmány-féle). (K. K.)
21 Algar, Hamed, tr. Najm ad-Din Razi: The Path of God’s Bondsmen From Origin to Return
[Isten kezeseinek útja a kezdetektől a visszatérésig] (IPI, North Haledon, 1980) 13. o.
22 14. századi misztikus török költő és szerzetes. (K. K.)
23 Schimmel, Annemarie: Mystical Dimensions of Islam [Az iszlám misztikus dimenziói]
(Chapel Hill, North Carolina, 1975) 331. o.
24 A dhikr megemlékezés, Allah nevének minél többszöri ismétlésével, hangos vagy néma recitálásával,
amelyre a szunna (prófétai hagyomány) buzdítja a hívőt. (K. K.)
25 Örmény népi vallásos gyakorlat szerint az örmények nem ehettek szőlőt Szűz Mária
Mennybemenetele, azaz Augusztus 15-e előtt, mely egybeesik a szőlőszentelés ünnepével. Ez a gyakorlat
régi, pogány szüreti hagyományokhoz fűződik, de a szokást ma is sok helyen betartják, úgy az
Örmény Köztársaságban, mint a diaszpórában élő örmények. Szűz Mária Mennybemenetelének miséje
után egy nagy veder szőlőt tettek a pap elé, az oltárra – a pap megszentelte a szőlőt, és szétosztotta
a gyülekezetnek.
26 Altamari Gergely idejében valóban erre a betűre végződött, ma már azonban változott a
nyelv ebben a tekintetben is. (K. K.)
27 Garszojan Nina: The Aršakuni Dynasty, in Richard Hovanissian, ed. The Armenian People
from Ancient to Modern Times [Az örmény nép az ókortól a modern időkig] (St. Martin’s Press, NY,
1997), 84. o.
28 A költemény magyar fordítása, mely e tanulmány szerzőjének első angol versfordítása alapján
készült, többnyire tartalmi fordítás, akárcsak a tanulmányban szereplő többi versbet&