[2010. december]

(VÁLTOZAT)

Látod, ilyenek errefelé a
fénytörések.
  Eljutni
a szavakig, majd vissza,
valami grádicson.
Mintha a függőkertek
tudnák, meddig tart
és tarthat Babilon,
a zsebéből ki mit szór ki.
Ahogy újra felhúznak
egy vitorlát egy
nagyon reggeli kikötőben.
Ahogy a hernyó öregszik
a gubóban.
  A fákat
lehetne még említeni,
valamit az évszakokról,
de azt a hülye is érti.
Hogy begyűjtik változataik,
az ilyen hónapok
mindig hoznak egy köteg
gépelt papírt.
  Pedig
fújja őket a szél, veri
az eső. De tovább lehet
csúszni. Lefelé, a házak
és a kertek között,
lépcsők és meggyfák,
lefelé, például a Hajnal-
negyedből. Tovább
csúszni, hogy akkor mi
lesz. A kör ahogy
hajhullatja sugarait,
keresi a fésűt.
  Fel
lehet írni, ábécé,
oldalak hasonlósága,
ide vagy oda, meg azt is,
anyu, mi a faszom az a π?
De talán jobb, ha arról
semmit nem tudsz,
mint ahogy egy írógép
testmelegéről sem. Csak
van. Alles in allem:
ahogyan kint esik.
Mert ülök a számban
egy megrágott századdal
ezen a priccsen, az ablak
épp csak nyitva, fajansz,
kávé, cigifüst, semmi
markáns determinálhatóság.
Csak az atomok csikorognak
legbelül (jó volna betörni
egy ablakot, vagy valakinek
a fejét, de csitt). És
bedörömböl az eső.
Igazából szelíden, mintha
kacsintana, de mintha hetek
óta álmodnál, ahogy
Macondo lélegzik tompán
az esős évszakban. Egymásba
ken Babilont, utcát, szürke
házat, Hajnal-negyedet és
kertet, kopott akvarellt.
Macondo egyébiránt
  elvan.
Ha pedig π, akkor
szarni vagy vizelni, ez
a kérdés. Erre szikráznak
az atomok. Mint a
puskapor a gyomorban,
ha rárakódik nikotin,
szerelemdolgok. De ezt
a hülye már nem érti,
és várod, hogy hulljon
már valami korpa,
marék pirkadat,
ahogy reggel egyes
testnek fényillata van,
és ha leérsz a lépcsőn,
ki, valami poszt-esős
utcára, egy ablakból
talán a hegedű, ha szól.