mint dagasztóasszonyok kezein az erek, 

ismét lüktet a hajnal, a kibérlett lelkiismeret, 

öreg és büdös, fogaimmal őrlöm majd reggelre 

a kávébabot, gyilkos leszek, ha megmaradok.

hát így készül a pannon férfi, 

ha nem ölik meg, végez magával, 

beteg lesz, megtámadják a férgek, 

fürtjén rohad, pedig még életben van. 

költő volnék, kinek szíve csupán temető, 

hol nagy báltermek kezdődnek, 

hogy szűk sikátorokban végződhessenek. 

azt hiszem, amit most látok, 

ez a plátói magyarság, azt hiszem, 

ez nem érte meg. 

kik ezek, akik elveszítik a világot? 

hol létrejött a szépség a diszkriminációért, 

ott nem születhet mindenki rímhányónak.

sötét e földrész, s ráfeküdt az éj, 

kémények nyerítik a füstöt hasa alatt,

pedig szeretnek az istenek engem, 

ahogyan megöröklöm akaratom,

próbáltam az a tücsök lenni, 

ki a hangyák életét éli, 

de mi önszántunkból lettünk tömeg,

mint vergődő fény tűhegyek peremén.