Borisnak

Tuba Lajos kamaszkorában ráébredt, hogy ha akad az embernek valami jó ötlete, ha létrehoz valami maradandót, mint amilyen egy regény megírása vagy földrész felfedezése, akkor úgy hal meg, hogy nem élt hiába. Az ifjú Tuba Lajos elégedetten somolygott alig serkenő bajsza alatt, amikor saját ötletére gondolt. Alig várta, hogy felnőjön. Ugyanis azt tervelte ki, hogy lesz majd egy lánya, akit Rózsának fog elkeresztelni.  

Igen ám, csakhogy miután megházasodott, fiai születtek, kizárólag fiúk, egymás után. Ráadásul a felesége, akinek nevét sajnos nem jegyezte meg senki, a negyedik fiúnál feladta a további próbálkozást, és Tuba Lajos megözvegyült. Második felesége elsőre megint fiút szült, ám másodikra megörvendeztette őt egy kislánynyal. Tuba Lajos hatodik gyerekét, életének nagy-nagy pillanataként, elnevezhette Rózsának.

Szegény Tuba Rózsa már csecsemőként is nagyon csúnya volt, leginkább lapos sütőtökre hasonlított a feje. Amikor iskolába ment, szemüveget kapott, ennek ellenére elesett a lépcsőn, minek következtében eltörött az orra. A háta eleve görbe volt, a haja vékony szálú, egyenes, a szája kicsi, aszimmetrikus az arca. Mindezt pedig azzal tetézte a természet, hogy felettébb kényes, mindenféle allergiára hajlamos bőrt húzott rá, amely mindig tele volt gennyes pattanásokkal és vöröslő foltokkal. Soha senki nem udvarolt neki. Pedig Tuba Rózsa, amióta csak az eszét tudta, utálta a nevét, ezért leghőbb vágya az volt, hogy valaki feleségül vegye; aszszony legyen, asszonynévvel. Kovács Pali nem egy dalia, ám Kovács Rózsa gyönyörű név. De Kovács Pali nem akarta őt feleségül venni, mi több, Kovács Pali öccse, Karcsika sem, hiába laktak ugyanabban az utcában. Ha Kovácsék észrevették Rózsikát, átmentek a túloldalra, nehogy együtt mutatkozzanak vele. 

A helyzet az, hogy Tuba Rózsa az egyéni névváltoztatásra nem is gondolt, vagy ha gondolt is, hamar kiverte a fejéből. Azokban az időkben a hivatal rettegett minden változtatástól, ezért az ilyen irányú beadványokat nem nézte jó szemmel. (Nem nézett az jó szemmel semmit.) Tuba Rózsa fejveszetten rákapcsolt a férjkeresésre. Ha valaki rápillantott, már ment is utána, mint egy gazdátlan kiskutya, farcsóválva, lobogó fülekkel. Csakhogy nem pillantott rá senki. Beparfümözte magát, hogy illatos legyen, mint egy méhlegelő, színes ruhákat vett magára, felékszerezte magát, hogy csillogjon-villogjon, mint a nagyvárosok mámorító éjszakája. Eredmény nélkül.

Mit tehetett szegény? Otthon ücsörgött, és sokat olvasott. Amikor megismerkedtem vele, egy általános iskolában volt titkárnő. Egyetemi évfolyamtársam lakodalmán találkoztunk. Nem szeretem a falusi lakodalmakat, így aztán kapóra jött, hogy van valaki rajtam kívül, aki ott üldögél az udvarban a lugas alatt, és unatkozik. Illetve nem unatkozik, mert ott ültem én is – beszélgettünk. Olvasta Tandorit is, amitől leesett az állam; addig nem találkoztam (magamon kívül) senkivel, aki akár egyet is olvasott volna a könyveiből.

Percek elteltével Tuba Rózsa már engem akart férjül. Végül is, ha felveszi a nevemet: Hublicska Rózsa szívmelengetően hangzik (nekem legalábbis nagyon tetszett). Azt persze nem tudtam még, mi a szándéka, azt sem sejtettem, hogy utálja a nevét. Kivetette rám a hálóját.

Nem tartom etikusnak, hogy részletesen elmeséljem, miféle ragacsos váladékból fonta ezt a hálót. Annyit viszont el kell mondanom, hogy még ott a lugasban, épp napfelkeltekor szerelmet vallott, és ezzel teljesen lebénított. Ellenállás nélkül hagytam, hogy körbetekerjen fonadékával. 

Meglehet, mindezt utólag varrom a nyakába, miközben a valóságban a terítékre kerülő ízes falat önelégültségével vettem tudomásul, hogy pont engem kebelezett be csáprágóival. Örültem, amikor néhány nap után kitűzte a lakodalmat is. Szüleihez is elmentem, hogy megkérjem a kezét. Igent mondtak. Tuba Rózsa arcát megszépítette a boldogság fényes selyme. Testéből tavaszillat áradt. Az orvosnál is voltunk, egy Fa-szappannal bírtuk rá, hogy még aznap kiadja a szükséges engedélyeket. Ránézésre megállapította, hogy alkalmasak vagyunk sok-sok gyermek nemzésére, és ezzel ő is teljesítette hazafias kötelességét. Az államnak minél több munkáskézre szüksége volt, hogy végre megépülhessen a Duna-csatorna. Az orvos örült a szappannak, megígérte, hogy délutánra kitölti a papírokat. Tuba Rózsa ment el értük.

Késő estig nem jelentkezett. Gondoltam, nagy a sor, sokat kell várnia. Még sajnáltam is.

De nem. Más történt. Este tízkor felhívott telefonon, és közölte, hogy a váróteremben találkozott egy férfival, és első pillantásra mindketten halálos szerelemre lobbantak. Nagyon sajnálja, de már nem akar hozzám jönni feleségül.

Mi tagadás, néhány napig össze voltam törve. Arra gondoltam, hogy mennyit is érek én, ha még ennek a világcsúfjának sem kellek? De mért is nevezem világcsúfjának, hiszen tetszik annak a másik férfinak.

A másik férfinak rendes állása, sőt autója is volt, azzal száguldoztak a városban, és szervezték a lakodalmat. Olajozottan ment minden.

Pontosabban, némi halasztást szenvedett az ügy. Ugyanis Tuba Rózsa kisebbfajta idegösszeroppanást kapott, amikor kiderült, hogy a férfit, leendő névadóját Bazsa Bélának hívják. Ám mivel mégiscsak nagy volt a szerelem, hozzáment. 

Azon sem érdemes csodálkozni, hogy Bazsa Béla ragaszkodott ahhoz, hogy ha lánya születik, az édesanyja után szintén Rózsának hívják. Nem is kellett sokáig várnia, neki már első gyermeke lány lett. Így szült tehát Tuba Rózsa egy Bazsa Rózsát.
Akinek ez sok, ne okolja az elbeszélői fantáziát. A fantázia ehhez semmit nem tett hozzá. Teljes egészében az élet kiapadhatatlan fonómirigye szőtte.