Február 2, péntek

Tömve van a TAP Lisszabon – São Tomé éjszakai járata, a szűk ülőhelyen alig férek. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Kínomban már lemászom a földre, és az ülésre könyökölök, mindenütt nyomnak a vasak. Vissza a székre. Száraz a levegő. Nincs levegő. Bekötöm a szemem.

Sikoltásra riadok fel félálomból. Egy pillanatig azt sem tudom, nem én voltam-e. Rettentő szorongás kap el, körülnézek, mögöttünk egy kisgyermeket csillapít az anyja. Rám telepszik a lidercálma, szorongok. A maláriagyógyszertől lennék ilyen állapotban? Nagyon nehezen telik el az út.

Február 3, szombat

Világosodik már, amikor leszállunk. Meleg van és nagyon párás. Az utasok rutinosabbja már a gépen bekeni magát szúnyog elleni szerekkel. Nagy a zsúfoltság és a káosz, de azért haladunk, megvan az oltáskönyv-pecsét, útlevélvizsgálat, csomagok, vám. Közben még Vandával is találkoznunk kell a Navetur utazasi irodától, nála lesz a lakáskulcsunk. Készítem elő a pontos pénzt a kétnapi szállásra, egyezség szerint a reptéren kell fizetnem. Megvan Vanda, odaadom a pénzt, erre jól eltűnik. Végre visszajön, nála van a kulcs, de nem adja. Nem értem, miért. Bizonytalankodik. Egyszer aztán mégiscsak ideadja.

Minden vágyam kikeveredni a reptérről, és mielőbb aludni. Kíváncsi vagyok, van-e taxi? Ez volt az egyik legnagyobb kérdés indulás előtt. J. H., a Columbia egyetem São Toméba visszavonult project tanácsadója, a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen szervezzük meg előre a városba való bejutásunkat, mert semmi nincs a reptéren, semmi. Kicsit kételkedtem az egészben, és azt sejtettem, hogy ez az elkényeztetett nő még soha nem nézett szét a reptéren. Az ő világából nézve nem látszik az a sok taxis, aki ott verseng a kliensekért. A gyerekek is versengenek eladó mag- és kagylófüzéreikkel és kissé elhurbolt, de így is elképesztő művirágszerű csokraikkal.

Hamar megalkuszunk a fuvarra egy sráccal, és bepakolunk régi, sárga autójába. A part mentén száguldozunk, a sofőr nagyokat dudál az elénk óvatlanul kiguruló autókra, közben hatalmas gödröket kerülget, olykor a szembejövő sávban időzik, pedig jönnek szemből. Aztán elhagyjuk a partot, bennebb kerülünk, mintha egy piac környéke lenne, vagy legalábbis valami központibb hely, aztán pillanatok alatt falusiasra vált a táj, faházak, csorgók, néhány ücsörgő is. Mire kiszállunk a Casa de Padaria előtt, már érezhetően melegebb van, pedig alig van hét óra. A taxisofőr megígéri, hogy idehozza pénzváltó barátját, hogy jó üzletet köthessen mindenki.

Felhurcolkodunk az emeletre, a St. Nicolau szoba a miénk. A közös nappaliból három szoba nyílik, óvatosan mozgunk, nem tudjuk, alszanak-e. A nappaliban ruhák, papucsok, bakancsok, szandálok és könyvek (Massacre de 1953, franciául, például) szanaszét, otthonos az egész. Tisztaság van, és a légkondi is működik a szobánkban. A fáradtságtól zúg a fejem. Egyszer csak előbújik egy lakó: K. félig ír, félig német, két hónapja van STP-ben (titkon méregetem, hogy milyen látható következményei vannak ennyi időnek itt, de a rettenetesen elkenődött szemfestékén kívül semmi gyanúsat nem fedezek fel), de ez az utolsó hete, az új Brandt-útikönyvet írja a szigetről. Kedvesen fogad, kávét főz, én teát, és gyümölcsöt készít egy tányérra. Figyelem, hogy csapvízzel mossa le a nagy kéregből kibányászott gyümölcsöt, majd egy kis palackozott vízzel öblít egyet rajta. Először találkozom friss jacával (Artocarpus heterophyllus, angolul jackfruit), korábban csak olajban kisütött csipszet ettem. Mennyei! Édes, illatos, nagyon trópusi. Az első kérdéseim a maláriahelyzet és egyéb trópusi betegségek körül forognak. Bár útitanácsot olvastam már bőségesen, képtelen voltam megítélni, hogy mit mennyire kell komolyan venni, hogy is néz ki a dolog a gyakorlatban. Nemrégiben rengeteg csípést szedett össze egy bulin. Persze, ő is szed Malarone-t. És keni is magát szúnyog elleni szerekkel este, nappal naptejekkel. És hálóval alszik. Issza-e a csapvizet? Nem, de azért megmos benne gyümölcsöket, melyeket utána többnyire még leönt palackozott vízzel is, vagy nem. Hol a piac, mi érdekes, mi mennyi? Egy gyógyítóhoz készül épp interjúzni. Tom indul máris a városba, én hulla vagyok, maradok. Telefonál J. H.-nak, és találkozót beszélnek meg, talán hasznos kapcsolatokkal és infóval tud szolgálni Tom könyvéhez. Visszajön, és mivel még mindig csak téblábolok, hát úgy döntök, hogy lemegyek vele a piacra (hova máshová?).

Árusok bent a csarnokban, kint a piac környékén, mindenütt. Srácok cigit kínálnak elég agresszívan, és pénzt akarnak váltani. Átesünk az első utcai pénzváltáson (kétannyit adnak az utcán), kicsit sokan állnak körül, São Tomé-i dobra is először jár a kezünkben. Rongyos és ragacsos. Ötven dollárért 650 000 dobrát adnak. Százezresenként van csoportosítva a pénz a váltóknál úgy, hogy a kötegeket egy-egy papírpénz fogja át.

Ez az első piac, ahol ilyet látok: van, aki pár szál spagettit és maroknyi makarónikupacokat árul. Vagyis elég sokan lehetnek olyanok, akik nem tudnak egyszerre megvenni egy csomaggal. Pedig ez nem az az „éhező afrikai ország", és háborúk sem sújtották mostanában. Sok minden ismerős itt: káposzta, saláta, paradicsom, murok, hagyma, fokhagyma, petrezselyem, menta, zöldbab, cukkini, tök, uborka, zöld paprika, padlizsán, kukorica, avokádó, többfajta batáta (például édes: Ipomoea batatas), lime, ananász, csillaggyümölcs (carambola), görög- és sárgadinnye, sok-sokféle banán a hosszú méregzöld főzőbanántól (plantain) az apró érett sárgáig (madura), almabanán. Vannak itt teljesen új dolgok is: safu (Dacryodes edulis), matabala (Colocasia esculenta, angolul tarrow), manióka (Manihot esculenta), cajamanga (Spondia cytherea), anona (Annona squamosa), sapu-sapu (Annona cherimola), és sokféle lapi, gyökér és egyéb fűszer. Két élelmiszerpiac van, és a kettő közti nagy téren is mindenütt árusok tonnányi műanyagpapuccsal, óriási halom használt ruhával, kozmetikumokkal, háztartási cikkekkel, mindenfélével.

Több zacskónyi zöldséggel-gyümölccsel indulunk hazafelé, de még benézünk a közeli pékségbe is. Van ugyan kenyér, de mégis mindenki vár. Könnyű lenne venni egy kenyeret, és menni is már, mert az ájulás környékez, de nagyobb a kíváncsiságom. Hátul a pékek énekelnek, és műanyagládákon dobolnak. Izzadunk, és kínunkban a harmadik kólát isszuk. Kiküldenek végre bentről egy láda illatos, meleg zsemlét. Viszik, mint a cukrot.

Végre alvás. Tom J. H. -val találkozik, túlságosan izgatott az alváshoz. Mire felébredek, nincs áram. Hát nincs, nem zavar senkit. Már sötét van, amikor végre elkészülünk az esti kimenőhöz: beflitteljük magunkat, ruháinkat, mindent különböző fejlesztésű, töménységű plasztikolvasztó szúnyogriasztóval. Igen, itt tényleg lemegy a nap hat körül, ráadásul elég hirtelen.

A sötétben botladozunk a poros, gödrös, szemetes utcákon, majd a parti sétányon. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó ötlet volt idejönni. Hátha megtaláljuk a Grillparadicsomot, ami a legvonzóbbnak tűnt a columbiai kivonatból. Nem volt semmilyen elképzelésem arról, hogy milyen is lehet, de egyszer csak egy kék hajókonténer előtt találtuk magunkat, aminek első ránézésre nem volt sok köze az evéshez, egyik oldalában nyitott ablakában csak italok sorakoztak, és mindössze három műanyagasztal volt a placcon, de a konténer mögött valóban ott működött egy grillvályú. Az asztalon sorakozó halak közül egy vermelhát, vagyis egy piros halat választottunk. Mivel adják, próbáltam megtudni. Fruta de pao-val. Hát ettől nem lettem okosabb. Megérkezett a piros is, alig fért rá a tányérra. Kaptunk mellé egy jókora adag szeletelt sárgásfehér valamit, aminek az állaga a mályvacukorra hasonlított, kicsit vattás, kicsit gumis, kicsit krémes, elég sűrű, édeskés és lisztes ízű, igen, kenyérszerű, végül is ez volt a parázson sült fruta de pao, a kenyérgyümölcs (Artocarpus Altilis). És kaptunk hozzá egy csípős szószt is, és lime-ot. Kitűnő volt, le a kalappal, bár a kenyérgyümölcsöt tanulnom kellett. Már minden árus eltűnt a piac környékéről, csak a szemét maradt ott, néhányan azt hordták össze nagyobb kupacokba. Sötét volt majdnem mindenütt, és alig járt egy árva lélek, pedig még csak úgy kilenc óra lehetett.

Megtaláltuk a libanoni szállodát is, aminek annyira megörvendtem, amikor olvastam róla még otthon. Néhány recept és egy barátunk elbeszélése alapján egyszer eldöntöttem, hogy a libanoni a világ legjobb konyhája, adandó alkalommal elmegyek egy kis kutatást végezni ebben a tárgyban. Nagy mentás teákat képzeltem el, amikor rendeltünk a kihalt recepció melletti vendéglőben, ahol összesen két öltönyös férfi vacsorázott. Kaptunk egy kis csésze közönséges fekete teát valami orbitális áron. És azt is milyen kelletlenül szolgálták fel! Micsoda pofáraesés! Az étlapot is átböngésztük közben, de semmi érdekes főtt ételt nem kínált. Gyorsan kivertem a fejemből az egészet, és feléjük se néztünk többet.

Február 4, vasárnap

Jó későn indulunk útnak, már rettenetesen meleg van. Nehezen térünk magunkhoz, mert még mindig nincs áram, és nem tudtunk rendesen megteázni-kávézni. A terv az, hogy kolektívóval elmegyünk a Lagoa Azulhoz fürdeni, majd onnan még egy kicsit tovább, Santolába rákot ebédelni. Korán kell viszszaindulni, mert vasárnap van, és nem valószínű, hogy este jár kolektívó. Nem világos, hogy mire is vállalkoztunk, majd kiderül. Első vidéki kiruccanásunk.

A szükséges minimum beszerzése – zsemle, avokádó, lime, só, hagyma, ananász. A piac mellett van a közlekedési központ, ott állnak a sárga taxik, a sárga kisbuszok (a kolektívók, vagyis iránytaxik) és a motorosok. Amikor az utasok már egymás ölében is ülnek, indulhatunk. Én aránylag kényelmesen vagyok, nagyon préselnek, de legalább a széken ülök, nem a szék vasrámáján, és a karjaimat is el tudom tenni valahová. Tomnak a seggét elfűrészelte a szék, mire megérkezünk bő félóra múlva. Elég egyértelmű, hogy merre kell menni, egy ösvény van a part felé. Az óceán vad, tajtékos, sötét a víz is, a part is – mi ez? Hol a lagoa? Azul? Ez preto!

Jön egy szegény pária egy füstölgő rúddal, az a hordozható tüze. Szóba elegyedünk. Ő szegény, szegény halász. Testvéreim, ide jönnek az emberek szerte a világból, mondja, és nagyon meghatódik ettől. Adok neki egy zsemlét, később a műanyag tányérjában látom, valami piros szószban. Tőle kérdezzük meg, hogy hol van a kék tó? Minden kiderül. Tovább kell menni, és ott van egy csendes, nyugodt vizű öblöcske. Kamasz srácok tesznek-vesznek egy tűz körül egy idősebb báty társaságában, páran fürdenek, odébb néhány fehér portugéz férfi halászik, napozik. Azonnal a vízben vagyok. Alig fogom fel! Csak azt mondogatom magamban, hogy február van. Úristen, február! Úristen, február! A víz meleg, szinte forró!

Három halászcsónak érkezik, hoztak kövér makrélaféléket, bonitókat, csattogóhalat és tűhalakat. Merev halak! Mióta vágyom ennyire friss óceáni halra! Megegyezünk az egyik halásszal, hogy ha elintézi a főzőcskélőkkel, hogy használhassuk a tűzhelyüket, veszünk egy szinte méteres tűhalat. Húszezer dobránk bánta, vagyis kábé másfél dollárunk ezt a hirtelen üzletet. A halász megpucolta a halat, kettévágta, azzal el. Nem vagyunk túl kapzsik? Minek nekünk ekkora hal? Szinte szégyelltem magam. És mintha kezdődött volna is a megérdemelt büntetés. A halász eltűnt, odamerészkedtünk a tűzhöz, és látom, hogy nincs grillrács. Mi a fenét csinálunk akkor a hallal? Kíváncsian néznek a főzöcskélő fiatalok is. Ott állunk a figyelem középpontjában, a megszégyenülés határán. Mit fognak ezek a bránkuk most csinálni? Nyársnakvaló után néztünk hát, miután a bevágások mentén szépen besóztam a halat. Lassan elkészültek a nyársak, amikre szépen hosszába felfűztük a gerincük mentén a két darabot. Most már csak támasztékot kellett szerkeszteni, amire rá lehet állítani a nyársakat. Azt is kifaragtuk valahogy. Drukkereink lassan bekapcsolódtak az előkészületekbe: megrakták a tüzet, élesztgették, legyezgették, miközben meg-megemelték fazakaikon a fedőt. Hiába vagyunk már mi is sínen, azért lenyűgöz, ami ott fő. Jókora korallhal-darabok, rizs és ki tudja, még mi minden. Néha meg kellett mártózni azért a vízben. Közben elkészítettük az avokádókrémet, körbekínáltunk egy csodálatos ananászt. A hal mellé kaptunk a srácoktól egy kis parázsban sült kenyérgyümölcsöt. Már ismerősek voltak az ízei, és remekül illett az improvizált ebédünkhöz. Csak ámultam, hogy mik vannak. Ez maga a paradicsomi lét. Játszadozó gyermekek vagyunk, és az ölünkbe pottyan minden.

Felderítem a víz alatti partoldalt. Korallos, szép növényes a tengerfenék, és legalább tízféle színes halat számolok meg. Utána pár skiccet készítek róluk. Van olyan, mint valami fekete bársonyvirág élénksárga robbanásmintával a hasán és kék-fekete szivárvánnyal a fején; a másik tengerzöld citromsárga ponttal a farkánál; egy szürkés, amin csak három kis fehér pont virít; vagy neonkék szikrákkal díszített; vagy ugyanaz neonkék és neonpiros szikrákkal (hím-nőstény lennének?); aztán van egy kendermagos is, fekete-barna-sárgás-drappos keverék, világosszürke emberi ajkakkal; egy fekete, játékos, gyors mozgású, lebernyeges-fátylas; meg egy, amelyik mint egy homokba szúrt tőr, úgy áll mozdulatlanul és szikrázó fényesen a tengerfenéken.

Motoros fiatalok érkeznek, két fiú, két lány. Szabadon viselkednek, a vízben ölelgetik egymást, a lányok a fiúk válláról ugrálnak a vízbe. Az egyik fiú elkéri a búvárfelszerelésem. Először nemet mondok, de meggondolom magam, és felajánlom a szemüveget. Kéri a csövet is, de vonakodom. Jelzi, hogy érti, és ő ad magyarázatot is: személyes ez az eszköz. A ’barátaink’ elhúztak, összeszedem utánuk a szanaszét hagyott sörösüvegeket és a környék többi italosdobozát. Van egy szemetesgödör a tűzhelytől nem messze. Kövér cseppekben elered az eső, hát szedelőzködünk, úgyis mennünk kell már. Könnyű szívvel hagyjuk ki a rákebédet.

Valami nagy motoros felvonulás bukkant fel Neves felől, amint kiértünk az útra. Így nagyon könnyű volt stoppolni. Jóformán meg se bámulhattuk rendesen a felvonulókat, akik között feltűnően sok nő volt, máris egy autóban találtuk magunkat. Jóindulatúak voltak, de nem sokat beszélgettünk. Örvendtem, hogy nem kell a kollektívóra várni, de hamarosan úgy voltam a hirtelen jött szerencsénkkel, hogy azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg. Csak lépésben haladtunk, nem lehetett megelőzni a sort. Szívjuk a rettenetes füstöt, az ablakokat bezárni sem lehet. Egyre elviselhetetlenebb, megfájdul a szemem, fejem. Megkönnyebbülés kiszállni a városban, a piac halas része mellett.

Marlin, amivel az Öreg halász küzdött, fekszik az utcán a porban, sáros az oldala, mint egy disznónak. Más halak már megkezdve, fele részük hiányzik. Vannak asszonyok, akik egész halakkal kereskednek, mások kisebb szeleteket árulnak kerek fatálakról. A mai fenséges tűhalunk után borzalmasnak tűnik az egész. Megörülök, amikor cukornádat látok a piac előtt. Lerészegedett csaj árulja. Az egész köteget, bokrot akarná rám sózni. Nekem csak egy kell, hogy rághassam, szívhassam ki belőle az édes levet. Nagy nehezen megegyezünk.

A vacsoránakvalót a házunk előtti árus-sorról szedjük össze: kis grillezett szafut, dzsákát és egy kis azucarinha-t. Hogy mi micsoda? A safu nagy kedvencem lett egyből. Egy hüvelykujjnyi fényes padlizsánszínű bogyót kell elképzelni nagy maggal, amit szépen hosszában csíkosan meghámoznak, sötétlila váltakozik élénkzölddel, és megsütik parázs fölött. Az egész bogyó krémes savanykás-olajos, mintha avokádó és olajbogyó keveréke lenne. A dzsákát már imádom, csak egy kicsit gyanakodva eszem, hisz egy feltárt darabot vettem a földről gyakorlatilag. A dzsáka egy fán termő sárgászöld nagy büdös dög, vastag, érdes, szúrós-ragyás a felülete, és olyan három-négy kilós általában. Először kettévágják egy bozótvágó késsel, mire az rögtön elkezd ereszteni egy rettenetesen ragacsos, fehér gyantás nedvet. Ezt banánlevéllel vagy egy maroknyi más rosttal letörlik, és tovább szeletelik, cikkezik. A lóbabnyi magvait körülvevő sárga, kicsit szíjas, nagyon édes és aromás részt kell megenni. A kölyköknek az utcán ha más nem, de egy darab dzsáka mindig jut. Az azucarinha egy barna plecsni, cukornád karamellben pirított friss kókuszreszelék. Hamar rákapok erre is, mindig kell lennie nálam.

Rögtönzött vacsoránk után K.-nal kihajtatunk motoros taxival a partra, a Miramar szállodához, mert ott egy kicsit jobban jár a levegő. Ebben a melegben a motorozás esik a legjobban, bár kicsit hajmeresztően csinálják. Nem sok turista motortaxizik itt (egyrészt eleve kevés van belőlük – olyan évi négyezer külföldi belépését regisztrálják, és ebből, úgy saccolják, több mint fele üzleti és kormányzati ügyben jön; másrészt a turisták nagy részét a kisebbik, de állítólag paradicsomibb sziget, Principé – itteni kiejtésben Principi – és a körülötte levő aprócska szigetek nyelik el), de a helyieknél bevett szokásnak tűnik. Végre teázunk-kávézunk! Nincs áram a házunkban szombat dél óta. Azt jelenti, hogy semmit nem lehet főzni (kritikus a reggeli teázás-kávézás szempontjából), a légkondi nem megy, a hűtő sem, és vizet is csak a gyűjtött palackokból-tartályokból használhatunk.

K.-nal beszélgetünk, belevaló nő, újságírással-rádiózással foglalkozik. Segítségével elég alapos útitervet hozunk össze. Megyünk a hegyvidéki botanikus kertbe Bom Sucesso-ba, onnan Lagoa Ameliához, Bombaimba az ültetvényhez, vagyis roçahoz, aztán vissza a fővárosba, majd le a sziget déli csücskéhez praia Jalé-ra, ahol csak három bungaló van, majd meglátogatunk egy másik roçat, melynek tulajdonosa szakács és festő, egy portugál tévében van főzőműsora. Láttam egy képet róla egy főzőblogban, épp egy rőt tyúkot ölelget boldogan, és attól kezdve állandóan a főztjéről fantáziáltam. K. még megmutat néhány helyet a városban – az internetezőt, mellette a kis büfét az egyik szocreálos-utópisztikus betonbunkerben, a postát, a Suma Secreta (Titkos Nedű)-t, benézünk a Raluxa kisvendéglőbe. Megnézzük az egyik ’nemzetközi’ vendéglőt is, az O Farol-t, mely húzós európai árakkal működik, de semmi különössel nem kecsegtet. Vannak még hasonlók, de messzi ívben elkerüljük őket. Újabb lakást is keresünk. Eleve az volt a terv, hogy előre két napot foglalunk ennél az egyetlen, interneten reagáló utazási irodánál, utána pedig keresünk valami mást. A Casa de Padaria tökéletesen jó lenne, de lassan teljesen lerobban áram és víz híján. Megnézünk egy kiadó lakást, sehova se néz, steril, fülledt. Hazaérünk, hullafáradtak vagyunk, áram még mindig nincs. Az utcalámpa fényénél írunk a balkonon, figyeljük az utca forgalmát. Több a gyalogos, mint a kocsi. Éjjel torokfájásra ébredek, és érzem a budiszagot, amint visszaáramlik a fürdőből a nyitott ablakon.

Február 5, hétfő

Nincs áram. Nincs tea-kávé. Alig térünk magunkhoz, több órán át pakolunk, hogy evakuálhassunk. Közben gyakran kinézünk az erkélyre, és figyeljük a reggeli jövés-menést. Az asszonyok és a gyerekek a fejükön szállítanak szinte mindent: füzeteket, vízzel teli edényeket, műanyagtálakat benne mosnivalóval, piaci áruval, élelmiszerrel. Teljesen felvillanyoz, amikor egy nő szál hosszú cukornáddal a fején veszi be a kanyart. Mintha cirkuszi mutatványt látnék, és senki nem veszi észre a szenzációt. Jön, hogy felkiáltsak: nézzétek!

Megpróbálunk lakást szerezni a Café&Companiában, a tulajdonoson, MJ-n keresztül, aki központi figurája a külföldi szcénának. Kávézója olyan, mint egy elsősegélynyújtás, van itt minden, ápolnak, etetnek-itatnak, MJ mindenben segít. De most épp egy üzletemberrel tárgyal valakinek a munkabéréről angolul. Furcsa, mert itt nemigen beszél senki angolul. Mi is sorra kerülünk nála, elmondom, hogy K. küldött, és lakást keresünk. Nem tud ő sem mást, mint amit K. ajánlott, a Casa Amarelát, a Sárga Házat. De nincs telefonszám, oda kell menni. Olyan hőség van, hogy még MJ is panaszkodik. Azt mondja, hogy rendkívüli ez a forróság, a kontinensről jön a forró szél, ő is alig tud dolgozni. Be kell iktatnunk egy kis ebédet a Suma Secreta nagy, hűvös teraszán előbb. Átlagon felüli (utólagos értékelés) disznóflekken moléval (lime, ervas, csili), rizzsel, sült krumplival és banánnal. Csak gyümölcslé nincs, amiről a nevét kapta, és gyümölcsfagyi sem, ami miatt K. ajánlotta.

Valahogy elvánszorgunk a Casa Amareláig. Ez egy óceánra néző villa a rádió épülete mellett, ezért folyamatos áramellátása van. Jó kis lakás nyiszorgó mahagónipadlóval, sötét gyarmatbútorokkal, tele személyes holmikkal. A konyha a hátsó kertre néz, ahol egy labda nagyságú termés lóg a fán, és a bokrok és fák ontják virágaikat. Van itt egy bordás betonvályú is. Minden ablakon szúnyogháló és zsalu, a lakásban sok az ajtó, hálós keret, reteszek mindenütt. Az állandó nedvesség kikezdte a fémeket, minden rozsdás egy kicsit. A kő viszont isteni. Beleszerettem a pirosra festett cementpadlóba a konyhában, a fürdőben és a verandán, és a konyha cementpultjába, kagylójába is. A verandán asztal, nádszékek. Vastag pázsit az öbölre néző oldalon.

Lakik már itt két osztrák nő, de van még kiadó szoba, kapunk kulcsot a szomszédból, Ineztől, aki a turistákat menedzseli az argentin tulajdonosnő távolléte alatt. Mire ez megvan, alig imbolygok, nagyon fáj a gennyes torkom, mindenem, és gyenge vagyok, képtelen visszamenni a csomagjainkért. Azért elmászom még a piacig gyümölcsért, Tom pedig szerez egy taxit, Bubuval megoldják a költözést, aztán rohan háromra az Amerika Hangja igazgatójához Pantufón túlra, az antennákhoz. Én hazamotorozom, és a teraszon ücsörgünk R.-val. Pszichoterapeuta, de most K.-t ápolja, akinek harmincnyolc fokos láza van. Azt mondja, hogy nagyon szereti ezt a ritmust, amit a korai sötétedés diktál. Így a sötétség és a világosság egyensúlyban vannak, és ezt megnyugtatónak találja. Sötétedés után haza kell menni, és otthon is van sok tennivaló, kell ennyi sötét óra azok nyugodt elvégzéséhez. Ha hosszabb a világos időszak, soha nem jut otthoni feladatainak a végére.

Pár óra alatt én is utolérem K.-t lázban. Elég hamar tör ki rajtam a láz ideérkezésem után, hogy ki lehessen zárni a maláriát. Én is kapok ecetes borogatást a lábamra. Tom későre jön meg, visszagyalogolt a tornyoktól, és meglepve tapasztalja, hogy az újabb szállásunk egy kórház tulajdonképp. Élete legjobb sétája volt.

Február 6, kedd

Kíváncsian várom a reggelit. K. olyan szépen elmesélte, hogy micsoda varázslatos reggeliket adnak itt frissen készített gyümölcslével, gyümölccsel. Fejenként egy-egy zsemle vár a teraszon, vaj és dzsem. Kávé. Semmi tea. Az empregada, vagyis a bejárónő, valóban ad gyümölcsöt, és gyümölcslevet is készít. Nagyon hiányzik valami sós.

Tegnap egy egész nap ment el a költözéssel, s nem túl sok minden mással. Jobban vagyok, és végre eszembe jut, hogy gyömbérteát kellene főznöm. Jót is tesz. Ma a következő pár napot szervezzük. Az ECOFAC (Écosystèmes Forestières d’Afrique Centrale) irodáját kell megkeresnünk. Amióta új helyre költözött, csak annyit lehet tudni róla, hogy az Institut Nacional Estradas épületében van, valahol a vámügy, az Alfandega környékén. Kérdezősködünk, és összevissza küldözgetnek néhányan, akiknek egyáltalán valami inspirációjuk támad a név hallatán. Egy iroda erkélyéről épp újabb útbaigazítást készül adni valaki, amikor behajt az udvarba egy ECOFAC-os terepjáró. Végre megvan a mi Salvadorunk! Légkondicionált irodájában részletesen átbeszéljük, hogy mik a lehetőségek Bom Sucessoban és környékén. Türelmesen magyaráz, és hallgatja a mi spanyolromán portugálunkat. Tökéletesen megértjük egymást.

Nincs semmi élelmiszervásárlási lehetőség ott fent, úgyhogy csak akkor maradunk fent hosszabb ideig, ha tudnak főzni ránk. Telefonál Francisco Alamónak, és megvan a díl: holnap felmegyünk a botanikus kerthez Bom Sucessóba, másnap elvisz Francisco a Lagoa Ameliához (15 euró), és harmadnap a nemzeti parkon át elmegyünk Bombaimba (30 euró), egy régi ültetvényre, ahonnan a sofőrjük összeszed, és visszavisz São Toméba (Santoméba, ahogy ő ejti) benzinköltség (15 liter 210 000-ért + 50 000 dobra honorért). A szállás húsz euró kettőnknek éjszakánként, és főz nekünk napi 15-ért. Épp végzünk, amikor sötétbe borul az irodája, elvették a villanyt. Nevetgélve, vidáman búcsúzkodunk.

Hazafelé beugrunk a Nemzeti Múzeumba a São Sebastiao erődben. Nyomunkba szegődik a bágyadt jegyárus, és kezdi darálni a magyarázatot a kiállított tárgyakhoz. Termenként egy kis felirat van csak, ezt egészíti ki a magyarázata. Nem lehet félbeszakítani, pedig nem érdekel, hogy melyik szent szobrát honnan hozták és hányban, márpedig ezzel nyit a kiállítás. Ezek vagyunk, elsősorban buzgó katolikusok. Közben rájövök, hogy a bágyadtsága minek köszönhető – részeg, érzik rajta a piaszag, kicsit nehezen forog a nyelve, és ragad le a szeme. Azért rendületlenül mondja. Inkább néha kérdezek. Van egy nekem tetsző darab is: a nemzeti eledelük (calulu) modellje fából faragva. Ezek szerint jár bele: hal, csípős piri-piri paprika, zöld banán, ossame, lime, okra, zöldfűszerek, pao pimenta. Az őr az ebédlőjében bemutatja azt is, hogy a rabszolgák hogyan működtették azt a nagy legyező lapot, ami a szoba ventillálására szolgált hajdanában. Tényleg megelevenedik a jelenet!

Már korábban kinéztem azt a képet, amit próbálok elkészíteni innen fentről. Az erőd és a móló közötti rész az egyik fő fürdőzőhely a városban, ide járnak a gyerekek iskola után, de náluk idősebbek, felnőttek, nők is vannak itt. A parttól távolabb van egy sekélyebb rész, és ott fekete, gömbölyded kövek állnak ki a vízből. Messziről alig lehet megkülönböztetni a nedves testeket, fejeket és a köveket egymástól. Erről készítek két képet, de kapkodva, mert az őr rosszallóan néz, és már alig várja, hogy lekísérhessen.

Az iskola előtt nyolc-tíz árus kínálja különféle portékáját. A sokféle édesség és itóka között megtetszik nekem ez a sötétbarna, lapított bársonybogyó, ami korallszerűen elágazó száracskákon nő. Mi ez? Mikondó! Aha! És mit csinálnak vele? Mutatja a srác, hogy le kell hámozni a bársonyhéjat, és el kell szopogatni azt a porló, sárgás valamit, és kiköpni a két-három magot, ami benne van. Kellemesen savanykás, frissítő az íz, jó szomjoltó. Olyan lehet, mint a tökmagozás, nehéz abbahagyni. Meglepően drágán árulja, úgyhogy nem vásárolom fel a teljes készletet.

Egy kétrészes kulcskomédia is összejön mára. Az első rész abból áll, hogy szinte nem tudunk bemenni a házba, mert reggel nem egyeztettünk, hogy ki melyik ajtót zárja, ha elmegy. Végül Ineznek sikerül a vékony kezét becsúsztatni a szúnyogháló mögé, és egy fő reteszt eltolni. Igen ám, de a szobánkba sem tudunk bemenni, de oda aztán tényleg nem! Csak forog a rozsdás kulcs a zárban, de most nem nyit. Sebaj, majd ha megjönnek R.-ék, akkor a szobájukon és a fürdőn keresztül majd bemegyünk. Victoria, az empregada, reggel erősködött, hogy kulcsoljuk be a szobánk ajtaját, s adott egy kulcsot találomra, ami zárt, de nem nyitott. Láthatóan rosszul viseli, hogy a minap lopás történt. R.-éknek az ablak alá állított hátizsákjából tűnt el vagy száz euró. Az ablak nyitva volt, rajta szúnyogháló, a hálón kis ajtócska, azon érhették el a pénzt. Hogy ki? Jó kérdés. A villa másik felét váltott őrök őrzik a közös udvarunkból. Hangsúlyozták, hogy bennünket nem őriznek.
Randink van a piaci pékség előtt. Gyengéden kierőszakoltam, hogy titkos házivendéglőjükbe elvigyenek. Összeakadtak egy német pasival, és vele voltak egyszer egy kis bár mögött egy lakásban ebédelni.

A hely egy hátsó utcában, a Gravana (száraz időszak) nevű autószerelő műhellyel szembeni kocsma privát részében van, egy levegőtlen, alacsony mennyezetű, zsúfolt és agyondíszített nappaliban. Anya és lánya szolgálják fel a könnyű zöldséglevest és hosszúlábú csirkét zöld curryban rizzsel. Finom, de nem fenomenális. Hangosan megy a tévé mellettünk, német turisták is megszólalnak benne. A vacsora vége fele megérkezik a német ismerős is a barátjával. Kalóz ’üzletember’-félék, megviselt figurák.
Közben elmesélik R.-ék, hogy kint voltak ők is a Lagoa Azulnál, és ellopták R. hátizsákját K. mellől. A zsák karnyújtásnyira volt tőle, benne a kulccsal. Jó vicc, akkor nem jutunk be a szobánkba. Aztán mégis meglett minden: a tolvajok távolabb eldobták az egészet, mert nem találtak pénzt.

Február 7, szerda

Korán akarunk indulni, de tizenegy lesz belőle. Plussz egy óra piacozás. Pedig csak pár dolgot akarok összeszedni a piacról – kis gyümölcsöt, zöldséget. De belefutok egy beavatásba is ma délelőtt. Nézegetem a földre kipakolt csomócskákat. Tom futtában mondta a múltkor, hogy az a gesztenyeszerű, frissen fehér, aztán lassan bebarnuló valami kóladió (cola acuminata vagy nitida?). Éppen azt kínálja egy asszony, úgyhogy kérek egy kóstolót. Élvezettel fog neki a kóladió előkészítésének. Késsel lekaparja a külső héjat és szétpattintja a diót sötét rózsaszínű cikkeire. Nem csodálom, hogy egyes népeknél Afrikában fontos ceremóniák épülnek köréje, annyira szép. Egy ilyen cikket kapok rágni. Az állaga is olyan egy kicsit, mint a nyers gesztenyéé, roppan, fanyar és nagyon keserű. Grimaszokat vágok, az én asszonyom és társai nagyokat nevetnek. Elrágok még egyet, és érzem, hogy egy kicsit bezsongtam tőle. Hirtelen élénkít, és valahogy a meleget is jobban viselem.

Ezalatt Bubu összeszedi Tomot, már várnak rám a pékségnél, ami állandó találkahelyünkké vált, mert ott van a város közepén, a közlekedési csomópont és a piacok mellett. Megegyezünk az árban, és indulunk Bom Sucessóba eléggé felpakolva piaci szajréval, több üveg vízzel, nagy hátizsákokkal. Hanem a második falu után, úgy félúton Bubu azzal áll elő, hogy ő nem tudja pontosan, hova is megyünk. A stoppolók közül felvesz valakit, aki vállalja a navigálást. Elkezdődik az alkudráma is. Hogy ő nem tudta. Heccelem, hogy most akkor megtanulja. Hogy vesz egy kis leckét, és az bizony nincs ingyért. Nem engedek, Bubu már kiabál, én is, a navigátor csitít bennünket. Aztán csend lesz, amikor letérünk egy kiskocsival alig járható földútra. Elhagyjuk a Monte Café vagy Nova Mocca ültetvény bejáratát, döcögünk tovább, hatalmas köveken akadunk fenn, jól meghúzza a kocsi alját. Kezdem sajnálni Bubut, nagyobb ez a lecke, mint amit érdemelt. A botanikus kert bejárata előtt vagy száz méterrel kiszállunk, mert attól tartunk, hogy szétmegy a kocsi. Bubu megkönnyebbül, amikor többet kap, mint amiben eredetileg megegyeztünk. Cókmókunkat bevonszoljuk a botanikus kert nagy vaskapuján. S kik vannak épp ott? Tegnap esti barátaink, mind a négyen. Senki nincs elragadtatva a találkozástól.

Amíg Franciscóra várunk, hogy végezzen a látogatóival, csak ámuldozunk, hogy hova jöttünk. A növekedés itt más léptékű, minden százszor akkora, mint otthon. Tiszta növényi Manhattan. Hűvösebb van fent a hegyekben, bár párásabbnak is tűnik, és olyan balzsamos a levegő! Különösen a kapu környéke tömény citromfűillatú. Van itt egy tornácos ház, az a természetrajzi múzeum. A másik épület a turistaház, három szobával, mindegyikben kis zuhanyozóval és egy nagyobb közös teremmel, amit csak lomtárnak és átjárószobának használnak, és egy konyhával. Az ECOFAC tíz éve indította itt az Obo természetvédelmi park programot. Körös-körül mindenféle ismert szobanövény virul a kertben: szanszavéra, vízipálma, flamingóvirág, amiket kapásból felismerek.

Miután elmennek a látogatók, Francisco velünk foglalkozik. Nagyon kedves, mosolygó ember, csupa igyekezet. Lagoas, az idősebb gondnok-kertőr sem különb. Remek szobát kapunk, csak éppen rettentően poros minden. Mintha rég nem szállt volna meg itt senki. Felrémlik, hogy eleinte Salvador is úgy állította be a dolgot, hogy lehet kirándulgatni, de jobb nem ott aludni. Ő a lebeszélő ügynök. Azt mondja Francisco, hogy nem kell hálót szerelni, mert nincsenek szúnyogok. Nemigen hiszek neki.

Francisco megmelegíti a feijoada a moda da terra-t, és elmagyarázza, hogy mi van benne: feijao seco (szárazbab), peixe salgado (szárított sós hal), quiabo (hibiscus vagy abelmoschus esculentus; okra vagy bámia néven ismert máshol), oleo de palma, cebola (hagyma), pao-pimenta, ossame, folha de micoco (ocimum gratissimum/bazsalikomfa), malagueta, folha de louro, farinha de mandioca, sal. Egy nagy, sötét, ízes szemespaszuly főzelék, amit ízetlen, de ropogós maniókaliszttel szórunk meg. Kapunk még rizset és grillezett sós halat melléje, de olyan sós, hogy egy kis morzsája is marja a számat. Rövid kerti séta evés után Franciscóval, gyorsan megmutat néhány dolgot (csípőspaprika-fát, páfrányfát, avokádófát, maniókát, bazsalikomfát), majd hazamegy Monte Caféba és le a városba.

Van még két óránk sötétedésig. Nem süt a nap, borongós az idő, és olyan sűrű a pára, hogy rögtön lecsapódik, ahogy a bőrömhöz ér. Készítek pár képet a párában úszó óriási fákról. Felsétálunk az egyik úton. Szúnyogok támadnak, visszatámadunk. Monumentálisak a növények, habzik a zöld, a lomb. Tisztásokon itt-ott dolgoznak, vagy éppen végeznek a munkával. Manióka és zöldségkerteket látunk, banánfákat, limefát. Visszafordulunk, nehogy ránk sötétedjen. A kapu környékét addig szaglásszuk, amíg megtaláljuk a citromillat forrását. Egy gigászi citromeukaliptusz lehullott levelei ontják az illatot.

Fáj a torkom. Rosszul vagyok, úgyhogy lefekszem. Háló fel. Francisco elment. Egyedül vagyunk itt? Ahogy leszáll az este, éktelen zajongásba kezd az erdő – kerregnek, ordítanak szakadatlanul, egyre hangosabban az állatok. Csak füldugasszal tudok elaludni. Otthoni orvosomra gondolok, aki figyelmeztetett, hogy oroszlánbőgésre vigyek magammal füldugaszt. Sok rovar kitesz több oroszlánt is. Amikor felébredek, koromsötét van, és a hangok szinte tapintható hálót szőnek. Tomot egy szál gyertya mellett találom az iroda lépcsőjén, hangot vesz fel és ír. Őrületesen csillagos az ég.

Megjön Francisco, örvendünk neki, mint a gyerekek. Nem kell félni a sötétben, és ennivalót is hoz. Korábban próbálta elmagyarázni, hogy valami moluscust készíttet vacsorára, és azt hittem, hogy csigát akar hozni, úgyhogy lebeszéltem. Csigát nem olyan biztonságos enni itt, gondoltam. Aztán kiderült, hogy ő tintahalról beszélt. És hozott is egy kis kóstolót belőle. Vajpuha tintahalpörkölt volt, isteni! Ezt elszúrtuk. Úgyhogy kaptunk vacsorára egy híg &a