A fehér gyalog az E2-ről az E4-re lépett. Ez már a tábla fele. Lehet, hogy most sikerül? Olyan régóta akarta. Most is, mint mindig, hálát adott a sakk feltalálójának, hogy legalább a nyitólépése lehet dupla kocka. Bár hitt az apró lépések taktikájában. Veszélytelennek tűnik. Azért mégis, milyen jó lenne néha úgy keresztül-kasul száguldozni a táblán, mint a tisztek! Ha egyszer, csak egyetlenegyszer ilyen gyors lehetne! Akkor sikerülne. De hátha így is. Hiszen már félúton van, és a kiszemeltje még a helyén. Négy lépésre.

Ekkor egy fekete gyalog állta el az útját. Már megint!

Nem először került ebbe a patthelyzetbe. Pedig úgy remélte, hogy most nem. Igazából minden csata elején, de most tényleg. Legszívesebben, fütyülve a szabályokra, leütötte volna az előtte állót. Áttipor a fekete gyalogon, továbbront előre, be a feketék sorai közé. Persze, védekeznének, de nem tudnák megállítani.

A fekete gyalog rámosolygott és köszönt. Már olyan sok órán át voltak pattársak, hogy barátok lettek. Szinte. Nem felejthették, hogyha egymást nem is, a bajtársaikat még megölheti a másik.

A fehér gyalog észbe kapott. Nem lehet ilyen meggondolatlan. Nem csalhat. Örökre elveszne a hitele, az őszintesége. Legyűrte a csalódott dühöt, köszönt. Még mosolyogni is próbált, bár lehet, hogy inkább vicsorgott. A másik ezt nem vette észre. Valódi kíváncsisággal kezdte kérdezgetni, hogy van, kipihente-e a fehér sereg a legutóbbi összecsapást, és mit gondol, ma ki milyen taktikát fog használni? Nemsokára nyakig voltak az elemzésben. Közben futók szaladtak mellettük, huszárok ugrattak át rajtuk. Fejcsóválva figyelték, ahogy egy fekete bástya belesétál a fehér gyalogok csapdájába.

Hirtelen ott volt. Fenségesen siklott, mint mindig. Mintha nem is csatában, hanem bálban volna! A fehér gyalog a mondat közepén elhallgatott, és csodálva nézte, ahogy a fény megcsillan a királynő fekete lakkján. Kis, kúp alakú feje büszkén feltartva, a három leomló abroncsos szoknya, az abroncsokba faragott kis lépcsőfokok… Mintha mind a vékony test hullámai volnának.

A fekete gyalogot nem lepte meg, hogy baráti ellenfele elnémult. Rég tudta, mit érez. Ő is ugyanígy volt vele. És minden fekete gyalog.

A fekete királynő egy fehér huszárhoz siklott, aki erre lóhalálában elmenekült. Ezután a fehér királynő felé indult. A fehér gyalog megfeszült, ahogy lélegzetvisszatartva figyelt. Szégyenkezve jött rá, nem a saját királynőjét félti. A két királynő fenyegetően körbetáncolta egymást, majd elsiklottak, más-más irányba.

A két gyalog megkönnyebbülten fújt. A csata valódi vezérei mindig a királynők. A királyok csak téblábolnak. Ők viszont mindig ott vannak, ahol a legnagyobb a baj. A fehér gyalog ezért is tisztelte ennyire őket. Főleg a feketét. Nemcsak kiváló harcos, de gyönyörű is. Ahogy méltóságteljesen suhan a tábla fölött, aztán gyilkos indulattal lecsap! Hazaszerető, indulatos, de igazságos uralkodó lehet. Meg szenvedélyes szerető.

Mindent megadott volna, ha szerelme kis, kúp alakú feje egyszer lehajlik hozzá, és vihart ígérő szellőként azt susogja:

– Régóta figyellek. Te vagy a legbátrabb fehér gyalog. Győzd le a fekete királyt, és mindent megkapsz – kacsint, és hangjában már a mennydörgés hangja is ott vibrál. – Még többet is.

A fehér gyalog rég meg akart küzdeni a fekete királlyal. Látta harcolni. Nem tűnt kemény ellenfélnek. Persze, a győzelem mit sem ér, ha előtte nem vallja meg a királynőnek, mit érez. Ezért ez volt az első cél. Bárhol járt a csatában, mindig és minden helyzetben őt kereste, az ő közelébe igyekezett. Döntenie kell: legyőzzem a királyt, vagy megszökik velem. Kizárt, hogy szeresse azt a teszetoszát. Nem is illik hozzá! Ő viszont mindent megadna. Ha kell, átáll a feketékhez. Megveti ugyan az árulást, de ha ez kell…

A fehér gyalogtól átlósan jobbra, az F5-ön megjelent egy fekete gyalog. Őt nem ismerte. Benne csak az ellenséget látta. Lépnie kellett, vagy leütik.

A fekete gyalog elterült a táblán. Egy kéz megfogta, lehúzta a tábláról.

A fehér gyalog szeme sarkából látta baráti ellenfele szomorú grimaszát. Nem törődött vele. Az út nyitva állt. De hol lehet a királynő? Na, majd tesz róla, hogy jöjjön. Előrelépett az F6-ra. Itt egy időre megállt. Ismét körbenézett. Szerelme azzal a fehér huszárral párbajozott, aki egyszer már elmenekült előle. De most sarokba szorult. Egy lépés, és vége volt.

A fehér gyalog előtt közben elhúzott egy fehér bástya, akit egy fekete futó üldözött. Észre sem vette. Csak a huszár helyén álló szerelmét.

Ekkor egy ellentmondást nem tűrő kéz előretolta az F7-re. Jobbra, átlósan két kockára, a H8-on meglátta a fekete királyt. Bambán ácsorgott, nem is figyelte a csatát.

Hirtelen ott volt. A gyalogtól jobbra, átlósan a G8-on, teljes szépségében csillogott a fekete királynő. Ez a király nem is igazi férfi. A feleségének kell megvédenie. De ez a nő! Micsoda bátorság, micsoda önbizalom! Így közelről még inkább érezte a lenyűgöző kisugárzást.

Eljött a pillanat. Hányszor álmodozott erről! Hányszor mantrázta el a vallomást! Most elmondhatja, ami falelkét perzseli. De a vallomás pontatlan, helytelen szavakká esett szét. Nagyokat nyelt.

– Felség, én… – nyögte rekedten. De beleveszett a csatazajba. – Felség, én… – próbálta újra. A kis kupolás fej előre hajolt. Talán meghallott valamit.

Ekkor az ellentmondást nem tűrő kéz megtolta. A fehér gyalog próbálkozott. Holtsúlyát bevetve szkanderezett. Hirtelen meglett a hangja, és tiltakozva üvöltött. Hiába. A kéz csak tolta, átlósan, jobbra, a G8-ra.

A fehér gyalog kábán, a kudarc könnyein keresztül bámulta a tábla mellett heverő karcsú, hullámszoknyás testet. Nem, az nem lehet! A fény még mindig csillogott fekete lakkján, de a kis, kúp alakú fejben már nem volt élet. Hogy tehettem ezt! Vége van. Egy másik csatában talán még a közelébe kerülhet, de minek? Miért hinne neki, hogy szereti, megvédi, és mindig mellette lesz? Hiszen… Hiszen… Megígérhetné, hogy soha többet, de annak az ellentmondást nem tűrő kéznek hogy parancsolhatna?

Észre se vette, hogy a fekete királyról lefoszlott a bambaság. Megvívhatna vele, de minek? Akiért tenné, itt hever holtan, összes ábrándjával együtt.

Nem védekezett. Legalább holtában a fekete királynő mellé kerül.

Lebukott a tábláról, és még hallotta, ahogy a fehéreket irányító kéz gazdája azt mondja:

– Sakk-matt.